Egy kisebb csapatnyi gyereket lekötni nem könnyű. Főleg, ha már nem annyira kicsik, különböző korúak és neműek. Van, hogy nagyon egymásra találnak, van, hogy csak unatkoznak.
Csesznák Éva unokáinál a nála töltött „mamitábor” – vagy ahogy ők nevezik: MaNuMi tábor – hetén unatkozás biztosan nem fordulhat elő. Az óvodavezető-óvodapedagóus nagyi már 7. éve szervez tematikus hetet unokáinak és „pótunokáinak”. Nagy gonddal gyűjti egész évben az ötleteket, kellékeket, programokat, úgy, hogy mind a négy gyerek élvezze és épüljön, tanuljon belőle és lehetőleg a pénztárcája se legyen üres a végére. Érdemes a válaszaiból ötleteket meríteni akár egy-egy nap programjához is, de a következő szünetekben akár hosszabb időt el lehet tölteni táborozva, egészen biztosan felejthetetlen élmény lesz a gyerekeknek és a szülőknek, nagyszülőknek is.
7. alkalommal szervez tábort az unokáknak, hogyan jött az ötlet a tematikus hétre?
Amikor a gyermekeim kicsik voltak, a nagyikat két kategóriába sorolták. Édesanyám volt a rendes nagyi (értsd jól), akivel egy városban éltünk, napi szinten része volt az életünknek, és anyósom volt az ünnepi nagyi, akivel ritkábban találkoztunk, leginkább ünnepek alkalmával. Én viszonylag fiatalon, 52 éves koromban lettem nagymama. Aktív dolgozó nőként, 120 kilométerre az unokáimtól csakis az ünnepi nagyi kategóriába sorolhatom magam. Leghőbb vágyam mégis az, hogy maradandó nyomot hagyjak az életükben, hogy az együttléteink alkalmával mindig kerüljön valami „kincs” abba a közös zsákba, amit együtt töltögetünk.
Ugyanakkor nagynéni is vagyok. Édesanyánk halála után a nálam 15 évvel fiatalabb húgomnak anyapótlék, a lányainak mamapótlék lettem. Összenőttek a gyerekek.
Férjemmel a Szentendrei Szigeten építettük fel a mi kis időskori otthonunkat. Azt a helyet, ahová az unokákat várjuk, s valóban, a beköltözésünk évének nyarán a „Kincses sziget” már megtelt élettel. Kicsik voltak még a gyerekek, első hosszabb távollét a szülőktől. Tele voltam félelemmel. Te jó ég, mit vállaltam?! Éjszakára cumi, barna kutyus, nyunyó, plüssök… Hogyan tudom majd úgy lekötni a négy gyermeket, hogy az anyahiányt ellensúlyozzam?
Ki ne szeretné elhalmozni az unokáit élményekkel? Úgy gondolom azonban, hogy nem mindegy, hogy az élmény miből táplálkozik, kihez kötődik, milyen lelki tartalommal társul. Manapság egymás után nyitnak a különféle élményparkok, játszóházak, szórakoztató központok, mégis személytelenek, mert hiányzik ezekből a játék megteremtésének és közös megélésének az élménye.
De térjünk vissza a tematikák ötletére. Én ugyan pedagógus vagyok, egész életemben kreatív elméleti és gyakorlati munkát végeztem, de ez nem alapfeltétel ahhoz, hogy egy nagyi megtervezze az unokák nála töltött hetét. Fontos kérdés, hogy milyen üzenetet szeretnénk átadni nekik? Milyen élményeken keresztül? Milyen tevékenységek által?
A kezdet kezdetén nem is tudtam elképzelni másképp, mint játékosan beleélni magunkat egy mesei szituációba. A gyerekek képzeletében mese és valóság között még nem volt áthatolhatatlan szakadék, könnyű volt őket elvarázsolni. Igen. Azt akartam, hogy más világba csöppenjenek, és a kincseknek ne csak a tárgyiasult formáit gyűjtögessük ezen a csodás szigeten.
Először is, hadd mondjam el, hogyan született a táborunk neve. Az unokahúgaim neveztek engem pici korukban Nanukának, ami rajtam ragadt. A Mami és a Nanuka elnevezésekből állt össze a Manumi mozaikszó. Nagyobbik unokahúgom logót is készített hozzá, amit pár évvel ezelőtt pólókra, szatyrokra meg is festettünk.
A témákat természetesen a környezet is befolyásolta. Az ősfás kert, a természet közelsége, tücskök, bogarak, sünök, mókusok, természetes vizek, vadregényes Duna part. Igazi paradicsom ez a gyerekeknek, ahol koszosak lehetnek. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy teltek meg a témák egyre több mögöttes tartalommal, úgy tágult a tér is. A célom az is volt, hogy minden évben kapjanak valamilyen plusz útravalót a kis életükhöz.
Milyen témákról szóltak eddig a MaNuMi táborok?
Persze, hogy a Kincskereső tábor lett az első, amihez a varázslatos környezetet az ősfás kertünk adta. Elég volt elásni egy csecsebecsékkel és persze csemegével megrakott kis kincses ládát, megrajzolni a térképet, szétvágni, eldugni a részeket, hogy minél kalandosabb legyen a kincskeresés. A hatalmas nyárfánkra a férjem felszerelt egy láncot, amihez egy régi ruhás kosarat erősítettünk. Ez volt a kalózhajó, 2 gyerek is belefért. Óriási sikongatások közepette repültek a „hajón”, én meg rettegtem, nehogy valami bajuk essen.
Egyszerű, természetes anyagokból akadálypályát építettünk. Pisti akkor még pelenkás volt és a cumisüvegbe kapaszkodva ment végig a pályán.
A 2. táborunk vizitábor volt. Ekkor készült el férjem keze munkája nyomán a kertben a rég áhított játszóházunk, amit vízparti dizájn szerint rendeztünk be, és a gyerekek boldogan vették birtokba. A halak és a hajózás témáját minden szinten kimerítettük.
A 3. évben indián táborban éltük az életünket. Sátrat vertünk, Indián neveket adtunk egymásnak, ruházatot, kellékeket, íjat készítettünk, állatnyomokat „olvastunk”, bölényre „vadásztunk”, fejdíszünkre különböző színű tollakat gyűjtögettünk, ki-ki érdemei szerint. Piros volt a szeretet tolla, zöld a türelemé, Fekete a bátorságé, kék a jó étvágy tolla… Este szabadtűznél sütöttük a vacsoránkat és nem maradhatott el a sötétben a bátorságpróba sem.
A 4. évben már elég nagynak éreztem őket ahhoz, hogy a témát valamely történelmi emlékhely vagy múzeum meglátogatásával vezessük be. Ez volt a mesetábor. Ellátogattunk a visegrádi várba, a Királyréten megmásztuk az égig érő fát, a Mogyoró-hegyen sárkányt röptettünk és kiástuk az arannyá változott sárkányfogakat. Királyi koronákhoz virágokat gyűjtöttünk. Az előző évi íjászkodási tudományt is gyakoroltuk, csak most a sárkányt kellett legyőzni.
Az 5. tábor a Dunáról szólt. Bevezetésként egy napot töltöttünk az esztergomi megújult Duna múzeumban – ma Vízeumnak hívják. Megismerkedtek folyónk természeti adottságaival, a hajózással, sőt az árvízvédelemmel és a vízgazdálkodással is, azaz hogyan kerül nap mint nap ivóvíz az asztalunkra. Két napra elvonultunk a szigetcsúcsra táborozni, ahol valóban takarékoskodni kellett a vízzel, mert ha kifogyott a 10 l-es ballonunk, elég messzire kellett menni megtölteni.
Ez volt az egyik legmeghatározóbb élmény a számukra. Otthon a kertben deszkákból kis hajót, flakonokból vízvezetéket építettünk. A tábor végén egy palackpostát küldtünk le a Dunán, természetesen angolul is, hátha a határon túl fedezik fel. Kértük benne, hogy ha valaki elolvassa, a megadott e-mail címre jelezzen vissza, hogy hol találta meg. A gyerekek nagyon izgultak, viszonylag hamar kaptunk is választ egy evezős fiatalembertől, aki Szentendre térségében talált rá az üzenetünkre.
A 6. tábor „Állati jó” volt. Az állatokról, természetvédelemről, állattartásról szólt. Egyébként is összeszednek minden tücsköt, bogarat, de most a ház körüli, az erdő-mező állataival, vizes élőhelyekkel ismerkedtünk. Nem maradhatott ki a Természettudományi Múzeum. Valami csodás élmény volt a nógrádi vadasparkban az állatok esti etetése, aminek tanúi voltunk.
Másik célom a felelős állattartás megtapasztalása volt. Nagyon szeretnének kutyát, de nem igazán tudják, hogy mivel jár egy állat gondozása. Kölcsönkértük a fiam kutyáját. Zsepi velünk táborozott, a gyerekek dolga volt gondoskodni róla, etetni, itatni, sétáltatni, ha a dolgát elvégezte, összeszedni, foglalkozni, játszani vele.
A vizes élőhelyen mikroszkóppal, nagyítókkal nézegettük a molnárkákat, ebihalat gyűjtögettünk. A tábor végére egy rovarhotel is elkészült.
A gyerekek különböző korúak és neműek, illetve már nem is igazán kicsik. Mennyire nehéz olyan programot összeállítani, amiben mindenki megtalálja az őt igazán érdeklő dolgokat?
Amikor egy témát kibontunk, minden műveltségi területet érintünk, persze az életkori sajátosságokat figyelembe véve. A program nem az egyéneknek szól külön-külön, hanem mindannyiunknak. Mindenki a saját szintjén veszi ki a részét vagy kapcsolódik be a tevékenységbe. Olyan nincs, hogy pl. „ez engem nem érdekel, én nem megyek”… – ezt nem ismerjük. Egy mindenkiért, mindenki egyért.
Amíg kisebbek voltak a gyerekek, talán a logisztika volt a legnehezebb. Több gondozási feladatom volt – etetés, altatás, fürdetés, főzés, mosogatás, mosás, rendrakás –, amit össze kellett hangolni a program megvalósításával. Pl. amíg Pistit altattam ebéd után, a lányoknak kézműves foglalkozást készítettem elő „csend-rendelettel”, amit nagyon ügyesen be is tartottak. Ilyenkor jól jött, hogy nem egyidősek, és Annamari unokahúgomra, mint legidősebbre, segítőként számíthattam.
Ami lényeges, hogy fontos nevelési eredményei is vannak ennek a táborsorozatnak. Úgy élünk egy hétig, mint egy nagycsalád. A tábor minden alkalommal egy játékos szabályzat megismerésével kezdődik, amit ki is függesztünk, hogy szem előtt legyen. A gyerekek észrevétlenül sajátították el azokat a viselkedésmintákat, amikkel általában működünk. Egymástól is tanultak, én is tőlük. Ez először apróságokban nyilvánult meg, de például sokat gyakoroltuk az alkalmazkodást, a türelmet, a rendet, a kitartást, a segítőkészséget, a konfliktusok verbális szinten történő megoldását, vagy legutóbbi táborunkban a demokráciát. Idén minden reggel törzsi gyűléssel kezdődött, ahol megbeszéltük a napi programot, az eldöntendő kérdéseket megszavaztuk. Amelyik program több szavazatot kapott, azt a kisebbségnek el kellett fogadni.
Nem szabad kifelejteni a telefonhasználat, a „kütyüzés” kérdését. Sosem tiltottam, de megvoltak a keretek, amik között használhatták ezeket. Rengeteg fotót és videót készítettek, de használhatták pl. esténként, amíg a vacsorát főztem. Az a tapasztalatom, hogy ha van egyéb alternatíva, akkor eszükbe sem jut a telefon.
Körülbelül mennyi időbe, energiába telik egy-egy tábor tematikájának megfelelő programokat kitalálni, hozzá a kellékeket beszerezni stb.?
Pedagógus-múzeumpedagógus mivoltomból eredően az életem nagy részében múzeumi projekteket, tematikus heteket állítottam össze kisebb-nagyobb gyerekeknek. Fontosnak tartom ezt a komplex, élményalapú ismeretátadást. Ahogy a Nap első sugarai elkezdik melengetni a Földet, beindul a „gépezet”. Az elsődleges anyaggyűjtésben nagy segítséget jelent az internet, főleg a Pinterest. Ezek adnak inspirációt ahhoz, hogy a saját körülményeinkhez igazítva állítsam össze a programot. Mindig van tartalékban több ötlet is. Attól függően válogatom össze az egyes elemeket, hogy mikor mennyi időnk van.
A kézművesség kiválasztásánál nagyon fontos, hogy milyen alapanyagok vannak otthon, ami újrahasznosítható, mert ha mindent meg kell vásárolni, akkor a nagyik pénztárcája hamar kiürül. Egy kreatív nagyinak mindig kell, hogy legyen otthon egy báziskészlet, amiből lehet valamit alkotni. Például a rovarhotel elkészítéséhez a LIDL-s narancsos ládika tökéletes alap (ezt már télen be kell szerezni), magunk gyűjtögettük a természetes belevalókat – fadarabokat, nádat, tobozokat –, közösen méretre fűrészeltük, egyedül a hálót kellett megvenni.
A legutóbbi tarsoly elkészítéséhez a lemezt megvehettem volna a hobbiboltban jó sok pénzért. Sok időbe telt, de rájöttünk, milyen recycle anyaggal tudnánk kiváltani.
Az alkotás csak akkor ad sikerélményt, ha gondosan előkészítettünk minden eszközt, anyagot, és a mintadarab is elkészült. A Pinterest videókon minden olyan nagyon egyszerűnek tűnik, de a tutorial-okból is kihagynak részleteket, ami csak a megvalósítás során derül ki. Minden egyes kreatív programot hosszas variálás előz meg, hogy mit hogyan tudunk egyszerűbben, gyerekbarát módon megvalósítani. Hozzá kell tennem, hogy az ezermester férjem nélkül sokkal nehezebb dolgom lenne. Én megálmodom, ő megvalósítja, ha elakadok, segít. Nagy áldás ez számunkra.
A szervezés fontos része a tábor utáni tapasztalatok összegzése, leírása a gyerekekkel és egyedül is. Minden évben hasznát vettem az előző évi tapasztalatoknak, tudtam, mire kell jobban odafigyelni, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat.
Idén a honfoglalás volt a téma. Elmesélné, hogy mi mindent csináltak?
Az idei év különleges volt, mert elérkezett az az idő, amikor a lányok 5. osztályban elkezdték tanulni a történelmet és már a harmadikos unokám olvasókönyvében is volt szó a honfoglalásról. A célom nem az volt, hogy menjünk el valahova, mert kinőtték a kertet, hanem hogy ismerjék meg hazánk történelmi emlékhelyeit. Persze, ami az anyagi oldalát illeti, ez már más kategória. Biztosítani kell az utazás, a belépők, a szállás költségeit. Nem mindenki engedheti meg magának, ezért javaslom, hogy tábor előtt minden nagyszülő térképezze fel a közeli, költséghatékony lehetőségeket. Pl. így találtam rá a szentendrei Művészet Malomban az éppen aktuális Tarsolylemezek kiállításra.
Érkezéskor rovásírásos üzenettel vártam őket, amit a kulcs segítségével meg kellett fejteni. Az elméleti megalapozáshoz Ópusztaszer a legjobb választás volt. A Nemzeti Történeti Emlékpark igazi családbarát hely, rá kell szánni az időt. A Feszty körkép épületében több emeleten számos interaktív kiállítás is a maradásra késztet. Mellette a Csillagösvény labirintusban kalandos élményeink voltak. Összességében 2.5 km hosszú, a kereszteződésekben a kérdések helyes megválaszolása segít a helyes irányt megtalálni.
Jó lett volna jurtában aludni, de sajnos ilyet nem találtam. A jurtaszálláson csak csoportokat fogadnak, nagyikat pár gyerekkel nem. Meg kellett alkudnom, de Istennek hála, olyan szállást sikerült találnom a közelben, ahol a tulajdonos házaspár iskolás csoportokat is fogad. A közösségi teret egy jurtában alakították ki, a tulajdonos az igazi íjászat rejtelmeibe is beavatta a gyerekeket.
A kézművességben nagy szerepe volt az agyagnak és a bőrnek, mint alapanyagnak. Az agyaggal való munka során hagytam, hogy szabadon alkossanak, érezzék meg az anyag tulajdonságait. Így is szép munkák születtek. Fontos lett volna még a gyapjú, a nemezelés, de sajnos arra már nem maradt idő. Inkább kevesebb tevékenységbe fogtunk bele, hogy amit elkezdünk, azt be is tudjuk fejezni. A bőrtarsoly elkészítése komoly kihívás volt, több délutánt is felemésztett.
Záró esemény lett volna a Parlamentben a Szent Korona megtekintése, de sajnos lekéstem a regisztrációt. Még mindig követek el hibákat, de ilyenkor kell más alternatíva után nézni. Szerencsére találtam egy csodás előadást a Fővárosi Nagycirkuszban, ami teljesen beleillett a tematikánkba, így megszagoltuk a „Sztyeppe illatát”. Utolsó este rovásírásos üzenetet küldtünk a szülőknek, amit meg kellett fejteniük.
Ennyi volt, és még sok más apróság, finomság, vidámság, sírás, nevetés.
Természetesen, ha van egy témánk, nem lehet 0-24-ben ezzel foglalkozni. Az elején elkövettem azt a hibát, hogy túl sokat terveztem, és elégedetlen voltam önmagammal, ha kimaradt valami. Kell a lazítás, a Dunában vagy a tóban való pancsolás, a fagyizás, a szabad játék is. Lényeg az egyensúly, a harmónia és nem utolsó sorban a szeretet. Csodás dolog visszatekinteni az eltelt mesés hét évre. Látni, mennyit fejlődtek, a kicsikből nagy és kiskamaszok lettek. Hálát adok a jó Istennek, hogy megélhettem velük ezeket a közös pillanatokat.
