A csongrádi Tari László Múzeum igazgatóhelyettese sokoldalú tehetség, tudományos munkája során a magyar néphagyomány értékeit kutatja, mégsem mondhatjuk, hogy Gyöngyössy Orsolya a múltban él. Sőt. A háromgyerekes édesanya szabadidejében egy szimfonikus metál banda frontembereként áll a színpadra.
Gyöngyössy Orsolya saját bevallása szerint elsősorban édesanya. A csongrádi múzeum szakmai vezetőjeként dolgozik. Orsolya végzettsége néprajzkutató, de van egy filozófia tanári diplomája is, a phd-t azonnal a diploma megszerzése után elkezdte, a szegedi egyetemen.
Szerencsés voltam, mert akkoriban már órákat is tarhattam a néprajz tanszéken. Ahogy megszülettek a gyerekek, az oktatás háttérbe szorult az életemben, de az utóbbi időben újra tanítok, mégpedig folklorisztikát
– mesélte Gyöngyössy Orsolya a Sokszínű vidéknek.
Orsolya a hétvégéken szimfonikus metál énekesként lép fel a rock klubokban, nyári időszakban fesztiválokon. Az Uneksia Nightwish Tribute Band énekesnője szülővárosában él, és úgy érzi, ez a „csongrádiság” számtalan módon kifejeződik az életében. A muzeológust tudományos témái is Csongrádhoz kötik, sorsszerű volt, hogy a szegedi egyetemi évek után hazajött, mert úgy gondolta, legjobban szülővárosában tudja kamatoztatni a megszerzett tudását.
Mi volt számodra a vonzó a néprajz és a néphagyomány világában?
A csongrádi Alföld Néptáncegyüttes tagja voltam nyolc éven keresztül, ezek az általános és középiskolai évek a néphagyomány iránti tiszteletet erősítették bennem. Ugyanakkor a csapatszellemet, az összetartás erejét is megéltem általuk.
Az anyai nagyszüleim Felgyőn éltek egy tanyán, nyaranta tradicionális körülmények között élhettem náluk. Naponta bejártunk a majorba, vízért a mamámmal. A kantakosarat a kerékpárra akasztottuk, és így hordtuk a vizet a tanyára. Amikor a tatám kaszált, én szedtem a lóherét és közösen etettük a jószágokat. Ez számomra szabad és feltöltő élményt jelent, csodálatos gyerekkori emlék, mely a későbbi, néprajzos tanulmányaim során is mindig vissza-visszatért. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a néptánc és a tanyai életmód egymást erősítve oda vezetett, hogy néprajz szakra jelentkeztem. Sokáig magyartanárnak készültem, de első helyen a néprajz és filozófia szak szerepelt.
Mi a szakterületed? Milyen feladataid vannak a múzeumban?
A végzettségem kiegészül egy vallási-néprajzi specializációval, a Hittudományi Főiskolán valláslélektant és valláspszichológiát tanultam papnövendékekkel is közösen, így később nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a vallási néprajz lesz a szakterületem, A csongrádi 19. század végi alsópapság és a laikus templomszolgák társadalmi szerepéből írtam a doktorimat. Ez volt az első könyv és disszertáció, amely ebben a témában megjelent, és örömmel tapasztalom, ha a mai napig egy referálási és hivatkozási pont a néprajzkutatók körében.
2013-tól 2019-ig az MTA SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportjában dolgoztam, fő feladatom a könyvek, tanulmányok írása és a konferenciákon való részvétel volt. Ebben az időszakban rengeteg élménnyel gazdagodtam, bejárhattam Európa számos országát, beszélhettem szülővárosomról és a kutatásokról. Ezek az évek kutatót neveltek belőlem.
Gondolkodó beállítottságú vagyok, nem a praktikum embere, így a múzeumban meg kellett tanulni a tárgyakkal való bánásmódot. A kisebb múzeum ehhez egy kiváló terep, hiszen mindenkinek mindent kell csinálni. Sokoldalú, kreatív emberek dolgoznak a múzeumokban. Sok a szép kihívás, nincs két egyforma nap az életünkben, és én ezt nagyon szeretem.
Milyen könyveket írtál? Mi foglalkoztat leginkább a vallási néprajzon belül?
A disszertációm mellett a Szent Rókus-templom történetének szerkesztői munkáit végeztem, szerzőként is közreműködtem. Ez a kötet a Belsőváros ékköve címet kapta, és a régészettől a művészettörténeten át a néprajzig felöleli a templom történetét. A csongrádi Nagyboldogasszony-templom hasonló szempontú feldolgozását pedig Bara Júlia művészettörténésszel közösen végeztük el.
Mindenekelőtt nagyon szeretek írni, ezirányban vannak terveim. A sokféle tevékenységem közül úgy érzem, az írás megy legjobban. Nagyon szeretek a levéltárakban időzni, és interjúkat készíteni, ezeket kész formába önteni, és persze olvasni.
Mi vonzott a zene irányába? Hogyan kezdődött a zenei karriered?
Kis korom óta minden alkalmat megragadtam, hogy énekeljek, táncoljak, ezt már a szüleim is idejekorán meglátták. A gimnáziumban volt lehetőségem magánénekre járni, nyertem is országos énekversenyt a gyulai Erkel Diákünnepen a szólóének kategóriában. Vicces volt, nem igazán hittem a győzelemben, az eredményhirdetés helyett egy városnézést választottam. Az énektanárom kétségbeesve hívott fel, hogy hol vagyok, mert át kellene venni az első díjat. Nem is készültem ünnepélyes ruhával, Csongrádról kellett sebtében hozatni valamilyen ruhát, mert másnap a színházban elő kellett adni a díjnyertes művet.
Mindig nagyon keményen dolgoztam mindenért, de nem voltak nagy elvárásaim. H valamilyen díjat nyertem, annak nagyon örültem. Leginkább az éneklés tekintetében kellett magamon mindig dolgozni, hogy elhiggyem, szép a hangom és érdemes ezzel profibb szinten foglalkoznom. Egyébként szólóénekes voltam a csongrádi Nagyboldogasszony-templom kórusában.
A gyerekek születése előtt jött egy zenésztársam ötlete, hogy kellene egy Nightwish Tribute bandát csinálnunk. Nem tudtam mire vállalkozom, nem ismertem az együttest, de meghallgattam néhány számot tőlük. Ekkor rájöttem, miért gondoltak rám a srácok. Tarja Turunennek az „operás világa” közel áll hozzám.
2017-ben jutott oda az életem, hogy újra összeült a társaság, és megalakítottuk a bandát. Két testvérem is a kezdő felállásban zenélt. Az öcsém, Gyöngyössy Géza a szintetizátor mellett, a húgom, Jázmin pedig altfurulyán játszott. Édesapám nagyon nagy Nightwish rajongó volt, kezdettől fogva hatalmas lendülettel és szeretettel támogatott és segített bennünket.
Mit szeretsz a finn együttes zenei világában?
Az egyik Nightwish-koncerten a zenekar egyik tagja bemondta a mikrofonba, hogy nagyon szereti a közönséget, mert a zenéjüket hallgatók a legintelligensebbek közé tartoznak. Valóban, azt tapasztalom, hogy egy nagyon összetett hangzásvilág, intellektuális, kifejező érzésvilág. A dalszövegeknek van tényleges mondanivalója, az élet egyéni személyes kérdései mellett globális témák is megjelennek a zenéjükben. Nagyon szép feladat számunkra, hogy visszaadjuk ezt, együttes és komoly odafigyelést igényel. A legjobb tudásunkhoz mérten igyekszünk ezt az eredeti hangzásvilágot visszaadni.
A Dark Chest of Wonders videójában magyar népviseletbe öltözött szereplők táncolnak. Hogyan függ össze ez az északi zenei világ a magyar néphagyománnyal?
Biztos a néptáncos múltam miatt a hasonló Nightwish számokról a verbunkost táncoló fiúk képe ugrott be, rokon a lüktetése ennek a zenének. Ez a kép nem engedett el, úgy éreztem, hogy muszáj összeházasítani ezt a dalt a magyar népzene világával. Ez szépen megoldódott, hiszen a klipben népi környezetbe ágyazott cselekmény látható, szorosan követi a jelenetsor a dalszöveget. Kicsit a felnőtté válásról, az elszakadásról, az önálló élet első lépéseiről szól. Tudatosan használjuk képileg azokat a szimbólumokat, amik megjelennek az eredeti dalszövegben. A főszereplő lány az apját fogja hátra hagyni a szerelméért.
Izgalmas játék megvalósítani a dalszövegek és a képek szintézisét, hosszú idő előkészíteni ezeket, sok-sok agyalás előzi meg a végeredményt. A klipben úgy érzem, nagyon szépen megvalósult a magyar néptánc és a Nightwish világának összeházasítása.
Hogyan él együtt benned a néprajz és a szimfonikus metál?
Egységben érzem magam, mindkettő fajsúlyosan jelen van az életemben.
Aki ismer, el szokta mondani, hogy „feszes” nő vagyok. Az emberek érzik bennem a tudományos hajlamot, a tudományos élettel járó feladatok fontosságát, amihez önfegyelem kell, de érzik azt is, hogy megvan bennem egyfajta vagányság. Szeretek jókat nevetni, klub környezetben és a színpadon egyaránt jól fel tudok oldódni.
A kettő nem zárja ki egymást, nincs „kettős személyiség” érzete annak, aki velem találkozik. Magamban is úgy érzem, ezt szépen össze lehetett békíteni. Az egyik hat a másikra, ezt mutatja a videó klip, ahol a népi elemeket sikerült a metálba csempészni. Még a hétköznapokban, a ruháimon is megjelenik, hogy van egy metál énekesi önvalóm is.
Mi mindent ad számodra az éneklés?
Örömöt és felszabadultságot. Úgy érzem, éneklés közben vagyok igazán önmagam. Teljesen átalakul tőle a belsőm, átmossa a lelkemet, amikor énekelhetek. Elemei része ez a mentálhigiénés életemnek, és ez hála Istennek át is jön a színpadon.
A napokban Dunaújvárosban léptünk fel, és nem volt tökéletes állapotban a hangom. Küzdöttem, de a közönség felől áradó lelkesedés kipótolta azt, ami azon az estén hiányzott. A rajongók segítettek nekem áthidalni ezt a nehézséget. Tudtam meríteni az „általuk küldött” energiából, tökéletes hangzásban sikerült a koncert. Fantasztikus energiák működnek egy-egy ilyen koncert alkalmával.
Kreatív nő vagy. Milyen más területek vannak, ahol otthon érzed magad? Mi az, ami az éneklés mellett kikapcsol?
A hétköznapi stresszkezelésben fontos szerepet játszanak nálam a kisebb művészeti tevékenységek. Hímezni nagyon szeretek, nagyszerű érzés kitalálni újabb technikákat. Hímzett képeket készítek egyedi technikával, valamint szeretek intuitív módon tinta rajzokat készíteni. Rajzolás közben hagyom, hogy az aktuális hangulatom vezesse a kezemet. Ezek közül egy-két absztrakt kép egészen jól sikerült, a szobánk falát díszíti. Ezeket nem szeretném megmutatni a közönségnek, a képeim az életemet szebbé, teljesebbé tevő örömök. Plusz örömforrás, hogy sokszor a gyerekekkel együtt hímezünk és rajzolunk.
Korábban versírással is foglalkoztam, az egyetemi versíró versenyen második lettem. Úgy mondanám, hogy szeretek mindenből egy kicsit, a kedvemhez hangulatomhoz mérten. Komolyabb terveim nincsenek ezekkel az alkotásokkal, de tény, hogy a mindennapjaim részét képezik.
A cikkben szereplő fotókat Gyöngyössy Orsolyától kaptuk.
