Mindig van egy pont, amikor az ember azt érzi: elég. Elég a városi zajból, az albérletek kiszolgáltatottságából, a hitelcsapdákból, a betonból és a rohanásból.
Lola és Vili számára ez a pont gyermekük születésével rohamosan közeledett. Addig ők is a fővárosi álmot élték – vagy legalábbis próbálták –, de a valóság gyorsan kijózanította őket. Nem akartak albérletben megöregedni, nem akartak életre szóló adósságot a nyakukba venni, és nem várhattak csodát az önkormányzattól sem.
Lolával a kezdetekről, a jelenről és a jövőről beszélgettem. Arról, hogyan lett a városi álomból vidéki valóság.
„A családdá alakulásunk játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy vidéken kötöttünk ki. Voltak mindenféle álmaink, például kávézó-reggelizőt nyitunk, de ahogy növekedett a babánk, úgy nőtt a feszültség is bennünk a gondolat miatt, hogy városban neveljük fel. Ez egyébként több tényezős volt: ha maradunk Pesten, csak az albérlet jöhetett volna szóba, de a társadalmunkat valami furcsa vonzalom hajtja a saját ingatlan irányába, pedig amúgy óriási szívás és állandó feladatok és problémák elé állít. Szóval a gyerekvállalás miatt merült fel egyre gyakrabban a vidékre költözés gondolata egyre hevesebb bólogatások közepette…”
Elképzeltem, hogy a Népszínház utcán tolom a babakocsit pisifoltok körül szlalomozva, vagy a lift nélküli 4. emeletre kell felmennem egy bevásárlással, meg egy rám mászni akaró 3 évessel. A vidékre költözés gondolatára képzeletben lebólogattam a fejem a nyakamról
– mesélt kérésemre a kezdetekről Lola.
„Amikor világossá vált, hogy mire is elég a babaváró 10 milliója és mire nem, akkor nagyban átalakult a keresésünk. Budapesttől északra szerettünk volna menni eredetileg, de az a környék megfizethetetlen. Elkezdtünk aztán közlekedési gócpontok mentén nézelődni – ezt ajánlom mindenkinek -, és így lyukadtunk ki Cegléd mellett. A környéken keresgéltünk, megnéztünk egy tanyát egy másik faluban is, és aztán Csemőn. Csemő egyébként elbűvölt, nagyon szépen rendbentartott, tele virággal, felújított óvodával és iskolával. Emlékszem bementünk a helyi kisboltba meg a dohányboltba is megnézni, milyen a hangulat, és az első látogatáskor már azt éreztük, hogy „itt tudnánk lakni”.
De nyilván nem a hangulat miatt költöztünk ide, hanem a dolgok együttállása miatt: tetszett a ház, volt rá pénzünk, tartozott hozzá erdő, tetszett a környék, és mert nem akartunk ülni a pénzen és nézni, ahogy elinflálódik.
Lola és Vili végül 3 éve vették meg a házat, ami rosszabb állapotban volt, mint ahogy azt gondolták. Két évük ingázással telt. Lola a fővárosban élt akkor még kicsi első gyermekükkel, Vili utazott, sokszor a kocsiban töltötte az éjszakát, hogy megspóroljon egy utat. Kemény és egy idő után tarthatatlan helyzet volt.
„A második terhességnél realizálódott, hogy nagyon-nagyon rá kell kapcsolni a házra. Az ingázás nem jött be, a Vili autóban alvós lentmaradásai sem, így maradt az az opció, hogy ha megszületik a második baba és lehúztuk a kezdeti kritikus 3 hónapot vele még a Szent Imre kórház mellett a 11. kerületben, akkor ide költözünk a telekre egy lakókocsiba, és hajrázunk. Akkoriban álmokat dédelgettem arról, hogy majd workshopokat, vályogos táborokat tartunk, kommunát alapítunk, de az igazság az, hogy tartottam a magánytól, az elszigeteltségtől, és ezzel igyekeztem biztatni magam.
Ma már, így utólag bevallhatom, erre igazából nem lett volna szükség. Olyan remek közösségben élünk, annyi friss és nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a szomszédainkkal, környéken élőkkel, hogy a szociális igényeim jobban ki vannak elégítve, mint Budapesten valaha.
Végül Lola, Vili és a gyerekek leköltöztek a tanyára – kezdetben lakókocsiba.
„Mikor leköltöztünk elkezdtek felpörögni az események. A videóink, amiket ott csináltam, szárnyra kaptak, a sztorinkkal nagyon sokan rezonáltak és annak az ígérete -, hogy valamit tudunk javítani a világon vagy a hozzánk hasonló fiatalok helyzetén, – elkezdte formálni a teljes jövőképünket. A régi önbíztató ötleteim teljesen realizálható opciónak tűntek. Azóta vályogos táborokat, workshopokat is tartottunk, és már a hőn áhított valódi közösségünk is alakul, mert múlt héten hozzánk költözött egy fiatal pár, akiket az 1. táborunkon ismertünk meg! Most ők laknak a lakókocsiban. Egyébként a lakókocsis életet egyáltalán nem sírom vissza… Az első hetet leszámítva rettentő sok energiát kellett abba fektetni, hogy meglássam benne a jót nap mint nap. Annyira nehéz volt egy idő után, hogy inkább a nyers falú, padlózatlan házban aludtunk a gyerekekkel matracokon. Pedig akkor a kicsi baba még csak egy kis csalánozó volt, csak feküdt egy helyben. El sem tudom képzelni, hogy most mit csinálnék a két kis pokemonnal.”
A ház összességében három év alatt készült el. Kezdetben több mestert hívtak, szakemberek videóit nézték, és minden tudást igyekeztek magukba szívni, hogy saját maguk tudják felújítani a házat. Mára Vili ellesett mindent, amit csak lehetett. Végül a saját házukat teljes egészében ő újította fel. Ma már online konzultációt is tartanak, a vizes helyiségek kialakításában és egyéb gyakorlati dolgokban segítenek olyanoknak, akik most vágnak neki a vályogházuk felújításának.
Közben kísérletezni is elkezdtek a vályoggal.
– Van egy jolly joker anyag a világon, ami a legtöbbek számára szemét – a nyers gyapjú. Mi most ezt keverjük a vályogba szalma helyett. Figyeljük a tartósságát, törésteszteket csinálunk. A tapasztalataink eddig nagyon jók. Úgy véljük, pluszt adhat a vályoghoz. Összetartja a széttört téglát is, és a simító tapasztás is nagyon szép vele. A mi házunkba már gyapjúval kevert vályog került. Az idő majd megmutatja, mit tud.
A ház hasznos részei tehát ma már lakhatóak, de természetesen a munka itt nem áll meg. Loláék tervezik, hogy a kazánházból előkészítőt alakítanak ki, olyat ami az ANTSZ szabályainak is megfelel, hogy hivatalosan tudjanak élelmiszert előkészíteni, és azt árulni.
Hol tartatok most? Mik a jelenlegi , jövőbeni tervek? – tettem még fel a kérdést Lolának.
Hát jelenleg úgy érzem, bár minden vágyam így válna valóra. Minden, amit kitaláltunk, bejött. Nyilván a ház utolsó sprintjében csomó kompromisszumot meg kellett hoznunk, de minden részletét mi magunk csináltuk (például a konyhabútort régi asztalból meg padlásdeszkából csináltuk), és ennek a tudatnak a melegsége mindenért kárpótol. A ház volt nagy vágyunk meg a közösségünk kialakítása, és ez utóbbi is hangsebességgel száguld a kiteljesedés felé. Az utcaszomszédainkkal összebarátkoztunk, a gyerekeink imádják egymást. Egy másik fiatal pár nemrég tett ajánlatot egy szomszéd házra, és egy másik fiatal pár, akik nagyon jó barátaink lettek, (inkább lelki társaink), ide költöztek a telekre a lakókocsiba, és most már 4-en építjük és alakítjuk a tanyát.
Elindítottuk a nyilvántartásba vételét az egyesületünknek, amivel szintén nagy terveink, álmaink vannak. Egy olyan országos háló megalkotásán gondolkozunk, ahol a középpontban a fiatalok közösségépítése és a hagyományos tudás ingyen hozzáférhetővé tétele és szabadon áramoltatása van
– mondja Lola.
„Első lépésként ehhez más fiatal tanyagazdákat keresünk, akik vállalják az ingyenes előadások szervezését, és a nyílt napokat a saját tanyájukon. A második fázis olyan szolgáltatók toborzása, akik az önfenntartás, környezetvédelem, slow life vonalon mozognak – pl. permakultúrás kerttervező, sajtkészítő, erdőmentő stb, hogy ezeken az ország különböző pontjain található tanyákon előadásokat tarthassanak. Szeretnék az olyan kis szervezeteket összekötni, akik azért dolgoznak, hogy ez a hely jobb és fenntarthatóbb legyen. Így munkaerő és tapasztalat cserélhetne gazdát. Őrületes networkingbe kezdtünk más, azonosan gondolkozó gazdákkal és lángelmékkel, és az az érzés, hogy ebből tényleg lesz valami, minden nap feltölt. Szeretnénk egy olyan országos hálót megalkotni, ami nemcsak a hozzánk közeli fiataloknak tud segíteni, hanem mindenhol. Szeretnénk a hasonlóan gondolkozó, és a világot, vagy a környezetüket jobbá tenni akaró embereket és kis, gombamód kinövő és aztán elfáradó szerveződéseket csokorba szedni.”
„A mai fiatalok egy részének elege van. Magányosak, rossz minden, ki akarnak vonulni a társadalomból. Szívesen nekivágnának, de nem értenek a legtöbb dologhoz, ami a vidéki élettel együtt jár – például nem tudnak használni egy dekopírfűrészt. Úgy fogalmaznék, nem erre a tudásra van igényük, inkább erre van szükségük. Mi azért tudunk segíteni, mert ezt az utat lépésről-lépésre végigjártuk. A fiatalok amúgy is szívesebben tanulnak fiataloktól. Amikor mi leköltöztünk, én a videóimmal őszintén kommunikáltam. Nem akartam senkit túlkiabálni, csak videókat tettem ki arról, mennyire elegem van, máshogy akarom csinálni – és erre sokan rezonáltak. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen a járható út, de ez egy járható út. Itt nem ugrik a sült csirke senki szájába, de végül el lehet érni valamit. És akit ez érdekel, annak mi tudunk segíteni.
Hogy telnek ma a napjaitok? Visszamennétek-e Pestre? – tettem fel az utolsó kérdésem.
Most azon dolgozunk, hogy teljesen önfenntartó legyen a tanya. Kerítést építünk, trágyázunk, rengeteg a kinti feladat. Kútból van a vizünk, nincsen gáz, csak villany van. Azon dolgozunk, hogy a pénzt minél inkább el tudjuk hagyni. Igyekszünk cserekapcsolatokat kialakítani. Szarvasmarha gazdaságból szerzünk például olyan szalmabálákat, melyeket a gazda már nem tud az állatainak odaadni, mert például elázott – ezzel mi mulcsolunk. Sok mindent meg lehet szerezni, csak sok időbe kerül. Most ezt próbáljuk.
Azt érzem, hogy megtaláltuk az utunkat és virágzunk. Az életet tapasztaltuk meg az utóbbi időszakban, és a legjobb, hogy az életet tudjuk átadni a gyerekeinknek. Ha arra gondolok, hogy Pesten mi várt volna ránk, akkor csak mosolyogni tudok.
Korábban már írunk lápvidéki farmról, ahol a libáknak is arany életük van, és olyan cikk is született, ahol egy romos vályogház átalakulását mutattuk be.
