Van, amikor egy váratlan fordulat teljesen új irányba tereli az életet. Csernus Balázs és Csernus-Dankó Zsófia eredetileg világjárásra készültek: egyéves új-zélandi kalandot terveztek, ám a járvány miatt végül visszatértek a Zemplénbe, Boldogkőváraljára. A kényszerű hazaköltözésből azonban hamar egy merész ötlet született: a családi ház telkén álló, egykori istállóból és disznóólból vendégházat alakítanak ki.
A tervhez kezdetben sem különösebb tapasztalatuk, sem nagy költségvetésük nem volt, annál több lelkesedésük viszont igen. A felújítás során szinte mindent saját kezűleg végeztek el: falaztak, vakoltak, vezetéket húztak, és közben rengeteg új mesterséget tanultak meg. Egy év kitartó munka után a régi gazdasági épület teljesen átalakult, és megszületett az a kis vendégház, amely ma már a Zemplénbe érkező vendégeket fogadja.
A történet azonban itt nem ért véget: a fiatal pár azóta is folyamatosan alakítja és fejleszti a helyet, sőt újabb felújítási projektbe is belefogtak a Zempléni-hegység egyik településén. A Sokszínű Vidék kérdéseire adott válaszaikból kiderül, hogyan lett egy régi gazdasági épületből vendégház, milyen kihívásokkal szembesültek a felújítás során, és miért érzik úgy, hogy a vidéki élet egyáltalán nem jelent lassabb tempót.
Hogyan döntöttétek el, hogy vendégházatok lesz?
Az egész onnan indult, hogy éppen Új-Zélandra készültünk working holiday vízummal 2021 tavaszán, amikor a covid közbeszólt és az ország az elsők között zárta le a határokat. Iszonyú nehéz egyébként ilyen vízumot szerezni, egy évben csak 100 hely van Magyarországról és az online jelentkezés körülbelül 5 perc alatt betelik.
Addigra már mindenünket feladtuk – munkát, bérelt lakást, bútorokat, autókat –, így nem kellett sokat gondolkodnunk azon, hogy egy időre muszáj visszaköltöznünk Boldogkőváraljára. A nyár elrepült itthon és szeptember első napjain a teraszon üldögélve Balázs, a ki tudja, azelőtt hányszor átrágott ötletét bedobta. Nyissunk a régi disznóólból egy vendégházat. Valamiért rögtön tűzön-vízen át végrehajtandó feladatnak éreztük.
Miért pont erre, az akkor nem túl jó állapotban levő házra esett a választásotok?
A épület a szüleim boldogkőváraljai családi házuk hatalmas telkén állt, szóval nem kellett új ingatlanba beruháznunk, ami eleve meg sem tudott volna valósulni az anyagiak miatt. Háznak akkor még messze nem lehetett nevezni az épületet, egy istálló és disznóól kombó volt a kilencvenes években még haszonállatokkal.
Nehéz elfelejteni, amikor először másztunk fel a létrán a padlásra a poros kukoricacsuhék és az ezeréves limlomok közé. Leguggoltunk a padlásfeljáró elé, kinéztünk a nyíláson és láttuk a panorámát. Abban a másodpercben tudtuk, hogy ez lesz az egyik legjobb hely egy vendégháznak.
Egyértelmű volt, hogy ti fogjátok saját kezűleg felújítani? Milyen tapasztalatokkal vágtatok bele? Milyen munkálatokat kellett elvégezni?
Őszintén? Semmi rálátásunk nem volt, hogyan kell falazni, vakolni vagy bármi más felújítást csinálni, de mivel túl sok pénzünk nem volt félretéve, egyértelmű volt, hogy nekünk kell nekiesnünk, ha valamikor készen akarjuk látni. Az első hónapokban fennmaradási engedélyekkel kellett bíbelődnünk, ami majdnem komoly pénzbírságba torkollott, de szerencsére némi átalakítással el tudtuk kerülni.
Körülbelül januárban kezdődhetett az igazi munka: koszorúöntés a födémen, falazás, vakolás, nyílászáró behelyezések, áramfejlesztés, vízhálózat kiépítés stb. – szinte mindenbe belekóstoltunk, mint egy új épület esetében. Közben rengeteg szakmát tanultunk ki, Zsófi öccse volt a legnagyobb segítségünk, aki nem szakember, de igazi ezermester. Szakemberek is megfordultak nálunk, ami az egyik alkalommal például ahhoz vezetett, hogy a zuhanyzó alját harmadjára már nekünk kellett kicsempéznünk.
Mi volt a legnehezebb része számotokra?
Egyszerűen az egy éven át tartó folyamatos munka minden pillanata. Szinte nem volt olyan nap, amikor megpihentünk volna, annyira a cél lebegett a szemünk előtt. Közben persze a megtakarításunk látványosan és meglepően gyors tempóban fogyott, ami finoman szólva sem segítette a lelki nyugalmunkat. Minden nagyobb kiadásnál ment a fejszámolás, az áttervezés, a „jó, ezt még kibírjuk” típusú önbiztatás. A végére már egészen abszurd, de akkor teljesen logikusnak tűnő megoldásokhoz nyúltunk.
Volt például az a pont, amikor a karácsonyra kapott fotel sorsa eldőlt: bekerült a közösbe, mert épp arra volt szükség. Függönyt pedig abból varázsoltunk, amit itthon találtunk.
Mennyi idő alatt készült el?
Szinte napra pontosan egy év alatt sikerült rendbeszedni az épületet és a környezetét, hogy vendégeket fogadhassunk. De persze ez soha nem áll meg: azóta is mindig akad valami, amit át kell pakolni, összeszerelni vagy felújítani. 2023-ban például végre vettünk egy jakuzzit, épült egy új terasz, előtte körbekerítettük a telket, hogy a kutyás vendégek is nyugodtabban pihenhessenek. Szóval, mindig van valami projekt, amit éppen nyüstölünk.
Melyik az egész folyamatból a kedvenc részetek?
Jó érzés az volt, amikor az épület egyre inkább ház formát kezdett ölteni, de a legjobb mégis az első Facebook-posztunk volt: „Megnyitottunk!” Ennyi meló után az a pillanat tényleg leírhatatlanul jó volt.
Az esküvőtöket is itt tartottátok és erre is mindent saját kezűleg készítettetek. Mesélnétek erről?
Már a kisház építése óta tudtuk, hogy ha egyszer a lagzinkra kerül sor, az biztosan nálunk lesz a kertben. Az évek során volt pár megkeresésünk kisebb esküvőkre, de végül egyik sem valósult meg. Nem is bántuk, mert így a miénk lehetett az első és legkülönlegesebb.
Áprilistól augusztusig tartott a nagyüzem. Már az első napokban kiderült, hogy a hagyományos sörpadok és bérelhető műanyag székek nem nekünk valók, ezért faanyagot vettünk és saját kezűleg készítettünk mindent: asztalokat, padokat, a bárt, sőt a diadalívet is. Hónapokon át gérvágóval és szalagcsiszolóval álmodtunk, de végül minden olyan lett amilyet megálmodtunk az esküvőnkre.
Az sem könnyítette meg a munkánkat, hogy a vendégeink szerdán délelőtt hagyták el a kisházat, és péntek délután 5-re már egy esküvői helyszínt kellett varázsolnunk a kertből. Az utolsó napra teljesen kifogytunk az energiából. Ebéd után már nem volt időnk dekorálgatni meg pakolgatni, mert jött a fotózás, az öltözködés, minden egyszerre. Úgyhogy gyors döntés született: kiosztottuk a maradék dekorációt a családnak és a barátoknak, hogy „itt egy kupac, tegyétek oda, ahova jónak érzitek”. Onnantól mindenki szabad kezet kapott.
Annyira belejöttetek, hogy már megvásároltátok a következő, szintén felújítást igénylő házikót. Szintén saját munkával újítjátok fel?
Októberben megvettük életünk első házát Arkán, itt a Zempléni-hegységben. Az egész kaland persze nem volt teljesen zökkenőmentes. Amikor az ügyvédnél alá kellett írnunk az adásvételi szerződést, az elektronikus aláíró rendszer nem működött. Közben kiderült, hogy a házasságkötésünk miatti névváltozás még nem lett átvezetve a személyi igazolványon, ami újabb fennakadást okozott. A netbank pedig az utalást nem engedélyezte, majd a sokadik próbálkozás után egyszerűen ki is tiltott minket. Ennek az lett a vége, hogy tettünk egy-egy gyors kört az okmányirodába és a bankfiókba is, miközben az eladó és az ügyvéd „türelmesen” vártak ránk az irodában. Utólag már mosolygunk rajta, de ott és akkor azért elég intenzív nap volt.
Egyelőre még nem a saját otthonunknak szánjuk, de annak is eljön majd az ideje. A terv ugyanaz, mint a kisháznál, hogy amit csak lehet, saját kezűleg újítunk fel. Mivel az anyagi mozgásterünk most sem nem túl tágas, így maradunk annál az elvnél, hogy szívvel, lélekkel, és egy kis hozzá nem értéssel is lehet csodát alkotni. Most pontosan ott tartunk, ahol annak idején a kisháznál: papírok minden mennyiségben és egy dolog biztos: a fizikai munka sokkal inkább a mi terepünk. Úgyhogy hamarosan kezdődik egy újabb szuper és egyben kaotikus időszak nálunk.
Számos házfelújításról beszámoltunk már, így a wekerletelepi kisboltból lett extravagáns agglegénylakásról, a rogyadozó viskóból lett hadimúzeumról és az angol vidéki hangulatúvá varázsolt vályogházról.
