Ezen az ünnepen a katolikus hívők arra emlékeznek, amikor Szűz Mária negyven nappal gyermeke születése után bemutatta a mózesi törvény által előírt tisztulási áldozatot a jeruzsálemi templomban és az Úrnak szentelte elsőszülött fiát.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A templomban, ahol Mária és József áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlott fel, jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a gyermekben felismerte az üdvösség hozóját, karjába vette és a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust.
A szentelt gyertya, amely felemészti magát, hogy másoknak szolgálhasson, már az ókeresztény korban Jézus jelképévé vált. A szentmise a gyertyák megszentelésével kezdődik, hogy az isteni fény kiáradjon és eltöltse a híveket is, majd gyertyás körmenet következik.
Ez a nap az ókori Rómában tavaszkezdő nap volt, amikor fáklyás engesztelő körmenet járta be a várost. A szokást a kereszténység is átvette, Jeruzsálemben már a 4. században körmenetet tartottak az ünnepen. Róma a 7. században fogadta el az ünnepet a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló Hüpapante (találkozás) néven.
A nyugati egyházban a 10. századtól egyre inkább Mária tisztulását emelték ki és Purificatio Beatae Mariae Virginis (A Boldogságos Szűz Mária Megtisztulása) néven említették, 1960-tól ismét az Úr ünnepeként, bemutatásaként tartják számon. Szent II. János Pál pápa 1997-ben nyilvánította február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét a megszentelt élet világnapjává.
Azóta ezen a napon az egyház azt a mintegy egymillió férfit és nőt is ünnepli, aki a világon megszentelt életet él.
A szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; a fiatal anya gyertyát vitt kezében, amikor először ment templomba; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett; szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe is, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában vagy szalaggal átkötve a falon tartották.
A középkorban az ünnepen először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat.
Megveregették vele a gyümölcsfákat is, hogy bőségesen teremjenek. Gyertyaszentelő Boldogasszonyt hívták segítségül a természet romboló erői ellen, hogy védje meg a házat és lakóit a villámcsapástól, az állatokat a farkasoktól.
A legelterjedtebb szerint ha a téli álmából ébredő medve barlangjából kijőve napos időt talál, megijed árnyékától és visszabújik vackára, mert a korai, csalóka napfény azt jelzi, hogy a tél még nem tombolta ki magát, a zord idők java hátra van. A sok évszázados megfigyeléseken alapuló népi regula ezt így fogalmazta meg:
Ha fénylik Gyertyaszentelő, az iziket (a takarmány hulladékát) is vedd elő
– vagyis ha február 2-án melegít a nap, sugaraitól ragyog a hó és a jég, a tél hátralévő része még nagyon hideg lesz.
A Drávaszögben gyertyát szúrtak a földbe, és úgy tartották, hogy amilyen mélyre le lehet dugni a sárba, olyan mélyen lesz még fagyott a föld.
