Tatabányáról egy kis német faluba, onnan egy 8000 négyzetméteres erdőbe költözött a szerelemért Feldner Blanka, aki ma Micimackó álomszép és békés Pagonyát tudhatja magáénak, mindazzal a nyugalommal és varázslattal, ami egy pagonnyal együtt jár.
Blankát a kiköltözésről, az életükről, és a híres-hírhedt libáiról kérdeztem.
12 évvel ezelőtt költöztem ki Németországba, mert a párom német. Egy nyelvtanulós oldalon ismerkedtünk meg, és mivel ő már akkor Németországban családi vállalkozást vitt, úgy döntöttünk, én költözök ki. Feladtam itthon mindent, amit felépítettem, és mentem.
Soha nem terveztem, hogy én valaha külföldre költözök, különösen Németország nem volt cél, hiszen én angolos voltam a gimiben is, és ki nem állhattam a németet. Most mégis itt vagyok. Sosem kertészkedtem. Most mégis az az életem, legalábbis részben.
Az erdei házba, ahol most élünk, körülbelül hét évvel ezelőtt költöztünk be. A hozzá tartozó telek nagyon elhanyagolt volt, azóta is csinosítgatjuk. Minden gazos volt, út sehol. A gaz ment, most már olyan az egész, mint Micimackó Pagonya. Tele van utakkal, ösvényekkel, rengeteg állat is van. Őzek jönnek-mennek, fácán is van, daru is, szóval van minden. 4 mentett cica, 14 tyúk és 11 liba is él velünk.
A férjemmel kitartó munkával a semmiből hoztuk létre a mi kis mesebirodalmunkat, ami mára éppen olyan, mint amilyet megálmodtunk. Megtanultunk kertészkedni, sőt erdészkedni ezen a hatalmas területen, mindezt a mindennapi munka mellett. Végül nagyjából hét év alatt készültünk el – persze munka, csinosítanivaló mindig akad.
Nem beszélve az állatokról, akik szintén figyelmet követelnek.
Meg is érdemlik a figyelmet, igazi egyéniség mindegyik. Levágni se a tyúkokat se a libákat nem fogjuk, nincs szívem – pedig az volt az eredeti terv. A libák azért vannak ennyien, mert túl buzgó voltam a keltetéskor. Bár sokan mondták, hogy nem biztos, hogy sikerül, én megpróbáltam, és a meglévő 9 tojást tojó alá tettem. Nem számítottunk rá, de mind kikelt. Akkor még úgy terveztük, hogy majd le lesznek vágva, és mennek a fagyasztóba, de végül nem hogy levágni, még eladni sem volt szívem őket, úgyhogy maradtak.
A tyúkokból sem lesz soha leves, innen mennek nyugdíjba, de legalább hasznosak, mert a tojást nagyon jól fel tudjuk használni. Meg is köszöntem nekik egy Elsőbbség a hölgyeknek felirattal, és még a keltetőt is felfüggönyöztem a sok finom tojásért.
Az állatokat én rendezem, takarítom, etetem, a férjem viszi a veteményest munka után a szabadidőnkben. Mindent befőzünk, amit tudunk, természetesen készül magyar lecsó meg ilyenek is… lefagyasztunk, lekvárt főzünk. Ekkora területet csak úgy lehet csinálni, ha valaki szereti. Hatalmas és folyamatos munka, de minket kikapcsol, feltölt.
Én ki is szoktam feküdni pár percre a mezőre és csak bámulom az eget, meg hallgatom a madarakat. Ja, és mindent lefotózok, egyszerűen késztetést érzek rá, fotóznom kell. Valahol olvastam, hogy aki folyamatosan kattintgat, az nem is látja meg élvezi a pillanatot, .. én ezzel nem értek egyet. Én pont annyira értékesnek tartom ezeket a pillanatokat, hogy meg akarom őrizni.
Az állatok amúgy hihetetlen jó fejek. Én szerintem átlagban napi egyszer annyira hangosan röhögök, hogy a szomszédok is hallják. Az itt nagy dolog, mert a következő egy mezőnyire van.
Jópofák a tyúkok egymással, ha kiengedem őket, általában itt lógnak a háznál, de ha egy hátul, az ólnál épp tojik és kotkodácsolással jelzi, ha végzett, Gyurika a kakas mindenen átvágva rohan, hogy “felvegye” és előre kísérje a tyúkot, pedig amúgy szépen használják az utakat. Ez mindig így van, Gyurika egy igazi gentleman.
Aztán a legkisebb liba, a Töki. Hatalmas arc. Múltkor átmentek a libák a mezőn az unoktestvéreikhez… és bekeveredett közéjük… alig ismertem meg. Végül szó szerint berongyoltam hátulról a szomszéd udvarába, és azt, amelyik nem szaladt el előlem, hónom alá csaptam. Szerencsére Tökivel jöttem haza.
A libáknak egyébként, mióta a tó kiszáradt, saját medencéjük is van.
Furcsa, de én mindig azt hittem magamról, hogy kutyás vagyok. Mára macskafüggővé váltam, a lakás minden pontja nekik kedvez. De az összes többi állatunk is a barátom, azért is nem vágjuk le őket. Velünk maradnak, a libák akár 20 évig is.
Táblákat is készítesz, nem is akármilyeneket…
A táblázást három éve kezdtem el. Fából készítek táblákat, amiket mindenfelé kiteszek. A kertben, a fákra, fák alá. Egyszer 70-ig számoltam őket, de jóval több van. A fák alatti táblákra a latin neveket írom, meg, hogy mikor lett ültetve, de vannak útbaigazító táblák, meg minden más is. Szóval tényleg Micimackó pagony lett az egész terület. A kiskonyha meg, ahol meg készülnek olyan mint a Pumukliból az Eder mester kuckója.
Ma már másodállásban árulom is a táblákat, egy kis bódéban (SchilderBude). Az udvar elején kitettem a táblákat, és aki szeretne venni, az árát otthagyja egy perselyben. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy becsületkasszás önkiszolgáló szekrény. Olykor megrendelésre is dolgozom, és egy-két vásárra is kimegyek. De főképp az otthonunkat és a környezetünket díszítem.
Azt hiszem én szeretem mesekönyvszerűen látni az életet, és valahogy így is alakítom a környezetünket. Persze, csak egy-két kisebb teret, hogy azért ne lógjon még a csillárról is valami kütyü.
Blanka mozgalmas életébe az Atelier Ammerland – Élet a lápvidéken Facebook oldalon mindenki bepillanthat. Igazi felüdülés vele és az állatokkal minden pillanat.
