Otthon készült

“Édesapámé volt”! Egy asztal újjászületésének lélekemelő története

Mentsd el a múlt legalább egy darabját. Legyen emléked!
Korábban a témában:

Bár sokszor észre sem vesszük, minden nap történnek csodák. Alakult egy csoport a Facebookon, #vegyélhazait néven, melynek célja azoknak a kisvállalkozásoknak, alkotóknak a támogatása, akik most a járvány idején, az önkéntes karanténnal és nyitvatartási korlátozásokkal igencsak nehéz helyzetbe kerültek.

A csoportba özönlenek a tagok és alkotásaik szinte minden témában. Fantasztikus látni, hogy mennyi ügyes, kreatív és tehetséges alkotó, kézműves és termelő él hazánkban.

A Móron élő és dolgozó Zelovits Gábor bútorrestaurátor bámulatos munkája mellé egy lélekig hatoló történetet is mellékelt. Emberit, végtelenül emberit. Jó ilyet olvasni, mert erőt és hitet ad, az igaz emberi lelkekről, a mély, valódi érzelmekről. Még a nehéz idők nyomása alatt is.

Gábor története és mesteri alkotása

Egy házaspár keresett meg, külföldről érkeztek, ahogyan megismertem őket  “itt is lakom ott is lakom” életmód jellemzi mindennapjaikat. Nem tagadom, hogy  a hozzám érkező embereket kicsit vizitálom, hiszen munkám egyik alapja a “lélek” és a tárgyak múltjának ismerete.  Érezhető, ha valaki különös lélekkel kapcsolódik a hozzá tartozó tárgyhoz, és nekem ez adja azt a pluszt, amitől  újraálmodni tudok egy-egy darab bútort.

Szóval, kinyílt az autó ajtaja és egy oly dolog tárult a szemem elé, hogy mindjárt egy kis “pára” is ereszkedett rá.

Ott volt előttem egy olyan asztal, vagy valami négy lábon álló valami, amitől elfelejtettem levegőt venni.

Nagyon kevés az az alkalom, hogy hátrébb lépek egy lépést és felteszem a kezem…, ő már meghalt lélekben s testben is.

A farészek az asztallapon a teljes megsemmisülés szélén álltak, és olyan szintű volt szennyeződés is, hogy nem tudtam azt sem belőni, milyen fával állok szemben.

S ekkor meghallottam a lelket.

– Édesapámé volt, ez maradt meg a sok mindenből……szeretnénk ha meg lehetne menteni. És az ember lát egy arcot maga előtt, aki kér tőlem valamit. Mert ez az utolsó….ami maradt.

Voltak szituációk, amikor nekem is segítettek, talán nem kellett volna, mert kényelmesebb nemet mondani vagy sajnálattal visszautasítani a lehetetlennek tűnő dolgot. De segítettek!  És ilyenkor visszapörget az ember. Én miért ne segítenék? Miért ne próbálnám meg?

Elvállaltam.

Hatalmas munka volt, sokszor a reménytelenség határait jártam. Amolyan modernkori legózáshoz hasonlíthatnám, mikor időről időre megállsz és tanácstalanul nézel, hogy most hogyan tovább?

Előkerültek a színek, a rajzolatok, a régi facsapos kötések. Előkerült a rajzolat, amit egy akácfa adhat. Hány éves is lehet? Mennyit ért meg a fa? Az asztallapja pedig dió, ami ritka és érdekes egy nagypolgári konyhai asztalhoz. Különös darab volt. Megszerettem és tudásom, munkám legjavát nyújtottam, hogy méltó lehessen az emlékekhez, a múlthoz.

Majd eljött a találkozás, mikor visszaadtam a megújult asztalt.

Leírhatatlan az érzés, amit abban a pillanatban láttam. Nem csupán örömet, hanem egy emlékekkel, múltidéző gondolatfoszlányokkal átitatott boldogságot. És hálát…, mert egy édesapa utolsó emléke volt. Ez maradt. Egy asztal, aminek minden része  mesél. Végre újra körülüli majd a család és talán mindannyian átélhetik, újraélhetik egy édesapa történeteit.

Fotók: Zelovits Gábor bútorrestaurátor 

Mesefallá varázsolták a betonkerítést egy rábaközi faluban
Rábakecöl szép példával jár elöl a településszépítésben.

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.