Néhány sor azonban kívánkozik a sztorihoz, mert mégiscsak Budapesten vagyunk, ahol egy – a fővárosba „ékelődött” – falu élete tárul elénk. Mi úgy mondjuk, hogy picinke, ők azt vallják: Piczinke. Mindkét esetben póni udvar, ahol a lovak mellett az állatvilág megannyi ritkasága üdvözli a látogatót.
Nem kell Debrecenbe menni, mert a pulykakakas itt is van. Bika rodeóért sem kell sokat utazni, ugyanis a falu bikája – bár nem egy hatalmas teremtmény, csupán 95 cm magas lesz felnőttként – is üdvözli a látogatót.
Az egész birtokot szemmel tartja a strucc, akit errefelé óriás pipinek neveznek. Különleges bárányok, Zsebibaba, a kenguru és sok más ritkaság is színesíti a főváros falusi portáját.
Mielőtt a „munkatársakat” – ahogy a póni udvarban hívják őket – megismernénk, olvassuk el meséjüket.
A póniudvar meséje
Egyszer volt, hol nem volt, a Svábhegyen innen, de a város zaján túl, ahol a kurta farkú minimalac túr, és angóranyúl az úr, egy négyszögletű kerek erdei telek közepén éldegélt egy csipet-csapat kisebb-nagyobb pihe-puha állatka. Egy zsibongva zsongó fáradt nyári délutánon gondolt egyet a szöcske, és a tücsökkel ciripelést öltve összecsődítették a többieket, hogy megejtsék a soron következő erdei gyűlést. Mivel valamennyien a gyerekek barátságára vágytak, úgy döntöttek, létrehoznak egy olyan csuda aranyos helyet, ahol ölel a természet, móka fúj jobbról, kacagás balról, és ahol az állatkák megismerkedhetnek fiúkkal-lányokkal, kicsikkel-nagyokkal, és egész nap simogathatja, etetheti őket és játszik velük mindenki. Tervük valóra vált. Ezt a varázslatos helyet ma úgy hívják: Piczinke Póniudvar.
Íme néhány felvétel a munkatársakról és a póniudvarról:
A fotókat köszönjük a Piczinke Póniudvarnak.
