Magyarország nagy részét ebben a korban a Központi-Paratethys nevű beltenger foglalta el. Így hazánkban számos badeni korú ősmaradvány-lelőhely ismert, például a Mecsekben, a Bakonyban és az Északi-középhegységben. Ezek között több lelőhely gazdag porcoshalak kövületeiben.
A kutatócsoport összesen 38 porcoshal taxon maradványait azonosította a tekeresi leletanyagban, melyek közül 9 teljesen új volt a Központi-Paratethys badeni korú faunáira nézve. A beszámoló szerint a tekeresi porcoshal-fauna legizgalmasabb tagjai az úgynevezett tömörfejűek.
A munka néhány, Németh Tamás ősmaradványgyűjteményében levő fogmaradvánnyal kezdődött. Ezek az orfűi mesterséges tavak vidékéről, Tekeres mellől származtak. A kutatók felkeresték a fogkövületek lelőhelyét, ahol összesen több mint félezer porcoshal-maradványt találtak.
A ma élő tömörfejűek, másnéven kimérák kifejezetten mélytengeri állatok. Ezek a kevéssé ismert porcoshalak a tengeraljzat közelében élnek, itt keresgélik főleg puhatestűekből és más gerinctelenekből álló táplálékukat. Farokúszójuk elvékonyodik, mellúszóik és szemük nagy, a hátúszó pedig egy nagy tövist visel.
A porcoshalak közt egyedülálló módon rendelkeznek kopoltyúfedővel. A tekeresi kiméramaradványok állkapocselemek. Hazánkból, sőt a Kárpát-medencéből eddig nem ismertük ezeknek a különleges, primitív porcoshalaknak semmilyen maradványát. Hozzánk legközelebb az ausztriai Teiritzberg mellett kerültek elő kimérakövületek
– emelte ki a közleményben Szabó Márton, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának munkatársa, a kutatás vezetője.
A tekeresi porcoshal-faunában más mélytengeri taxonok is megjelentek: a leletanyagban a kutatók kimutattak tehéncápákat, tüskéscápákat, világítócápákat és kutyacápákat is, melyek ma élő leszármazottai is a mélytengeri élőhelyek lakói.
Napjainkban a mélytengeri élőhelyek mind közül a legrejtélyesebbek és egyben a legnehezebben elérhetőek is. Ezeken a helyeken speciális nyomás- és fényviszonyok uralkodnak, a tápanyagellátottság korlátozott. Az itt élő állatfajok gyakorlatilag elszigetelve fejlődtek, teljesen egyedi életközösségeket kialakítva. A 19. századig általánosan elterjedt nézet volt, hogy ezeken az élőhelyeken csak alig van élet, ám hála a rohamosan fejlődő kutatási módszereknek, mára már tudjuk, hogy ez egyáltalán nincs így
– magyarázta Szabó Márton.
A leletanyagban egyebek mellett megjelennek még a homoki tigriscápák, a makócápák, a tigriscápák, a rókacápák, az óriáscápák, a macskacápák, a sasráják, a tüskésráják és a manták is. A beszámoló szerint a kutatók úgy vélik, hogy egy vízalatti csuszamlás sodorta egy helyre maradványokat.
A kutatómunkában Szabó Márton mellett Kocsis László (Lausannei Egyetem, Svájc), Mohr Emőke (ELTE, Őslénytani Tanszék), Szabó Péter (Pécsi Tudományegyetem, Szentágothai János Kutatóközpont) és Sebe Krisztina (Pécsi Tudományegyetem, Földtani és Meteorológiai Tanszék) vettek részt. A tanulmány a Papers in Palaeontology című tudományos folyóiratban jelent meg. (MTI)
