Az O.Z.O.R.A. Fesztivál különleges kertjének megálmodójaként és az esemény egyik szervezőjeként sokan ismerhetik Borbás Renáta munkáját, korábban a fesztiválon létrehozott varázslatos zöld térről is készítettünk vele interjút. A kreatív szemlélet azonban nemcsak egy eseményhez kötődik, hanem a mindennapok része is: egy Fejér vármegyei tanyán olyan otthon és kert született, ahol a természetközeli élet, az alkotás és az újrahasznosítás egymást erősítve formálja a környezetet. Ez a tér egyszerre szolgál lakóhelyként, műhelyként és inspirációs forrásként, megmutatva, hogyan válhat a kert és az otthon egy összefüggő, élő egésszé.
Hogyan alakult az utad a falusi évektől a városi élet érintésén át a tanyai mindennapokig?
14 éves koromig éltem egy kis faluban. Majd 14 évig éltem Pécsen, ahol középiskolába, később egyetemre jártam. Utána költöztem tanyára. Ha szívemből szólok, mindegyik környezetbe tudtam illeszkedni, mindegyik életformát meg tudtam szeretni és tudtam benne működni. A vidék azonban mindig közelebb állt hozzám, a tanyán való élés pedig még sajátosabb.
Egy falubeli házacskának több eleme van, ami azonos a tanyán levő általános lakóépülethez: ház, melléképületek, garázs, udvar, esetleg ólak a jószágoknak.
Ez nagyjából konvergál és nem tűnik óriási különbségnek egy tanyához képest; de mégis az.
Magyarországon a tanyavilág leginkább az Alföldön jellemző, Fejér vármegyében kevésbé megszokott, talán kicsit a mai ember számára furcsa is. Régen a falvak sem voltak ennyire sűrűn lakottak; aki 30 éve még a falu szélén élt mezőkkel körülölelve, mára újépítésű házak szomszédja. A vidéki életet sokan megszűnésre ítélték, vagy alvó falvaknak definiálták (ami egy szinten jogos felvetés), egy ideje ez azonban fordulni látszik. Lehet, hogy a pandémia lökéshullámot generált és felkiáltójelként sokan változtattak az életmódjukon. Bejött egy új fogalom, a „home office”, ami kvázi mostanra általánossá vált és hétköznapi az, ha valaki 5 napból csak 2-3 napot tartózkodik a munkahelyén. Igény született arra, hogy otthon legyünk, hogy ha kaspóban is, de legyen egy bokor kakukkfű vagy rozmaring az erkélyen, hogy lehetőleg legyen egy kis udvar, ahova ki lehet menni és ott lenni. Sokan faluba költöztek és inkább vállalják, hogy hetente párszor ingáznak, viszont természetközelibb helyen élhetnek.
A tanyáról például bármilyen hétköznapi dolgot szeretnénk, mi is ingázásnak adjuk a fejünket. Nagyjából ez az egyetlen, ami „hiányzik” bármilyen más környezetből, hogy nem tudunk spontán lenni, elsétálni fagyizni, vagy bringázni az osztálytársakhoz, ha tanyán kívüli a program, akkor autó.
A tanyán belül közel, s távol csak mi vagyunk, külön kis országként működünk, és ez egészen különleges.
Hogy indult nálatok a kert története, mi volt az első ötleted, amikor nekiálltál kialakítani?
Többször hivatkozom rá, hogy mindig volt kertünk gyerekkoromban. Segítettünk lekvárt főzni, paradicsomot eltenni, savanyúsághoz alapanyagokat reszelni. Ezek az év körforgásában állandó helyet kaptak és a ritmusunk igazodott a természethez. Míg mi az udvaron játszottunk, édesanyánk a hintaágyban a szomszédasszonnyal fejtette a borsót (mert régen a spontán egymásnak segítés is sokkal erősebb volt), odamentünk csipegetni, így az, hogy mikor van a borsószezon és milyen íze van a friss zöld golyóknak, egyszerűen zsigerileg bennünk maradt.
Ha felnövök, legyen saját kertem, ez mindig is cél volt.
Amikor elérkezett a tényleges megvalósulás, teljesen zöldfülűnek éreztem magam. Nem tudtam, milyen hosszú egy jó sor, mibe mennyi fér bele, minek mekkora a helyigénye, sok mindennel nem voltam tisztában. Annyit tudtam, hogy szeretném, ha a kert az udvarunk része lenne, aztán majd csak alakul. Végül is, minden év „tabula rasa”, ha előző évben nem szerette a helyét a paradicsom, következő évben más helyet kerestem neki. Így aztán nem feszültem rá, élvezni akartam, hogy tanulok a növényektől.
Akkor kezdett egyre népszerűbb lenni a magaságyás, szerettem volna kipróbálni, így lett három egyforma magaságyásunk és egy alacsonyabb, de nagyobb léptékű. Azóta is meghatározó elemei a kertnek, nagyon jól bírják az évek alatti terhelést, kicsit vetemedtek, de szerkezetileg teljesen rendben vannak. Jelenleg mákot szórtam az egyikbe, rebarbara és rozmaring, valamint fűszernövények vannak a másikban, salátát és petrezselymet vetek hamarosan a többibe. Az udvar szerves része, a gyerekek átfuthatnak rajta, anélkül, hogy bármit letaposnának, közelről nézhetik mi, hogyan fejlődik.
Mennyire ösztönösen és mennyire tudatosan tervezted meg a kertet?
Is-is. Abszolút ösztönös volt, mit hova és mivel vetek, ha egy salátás ágyásba bekeveredett egy kis pipacs, sosem bántottam. A növényekben bíztam mindig, hogy megmutatják, mire van szükségük, pár év után pedig magamban kezdtem bízni, hogy egyre alacsonyabb hibahatárral gondozom a kertem. Szívesen fogadtam tanácsot, szívesen olvastam róla és szívesen töltöttem sok időt benne. Ami tudatos volt, hogy hogyan váljon az udvar részévé a kert anélkül, hogy „vigyázz hova lépsz” zóna legyen. Tudatosan nem használtam vegyszert. Mára pedig egyszerűen természetessé vált. El is feledem, hogy vannak permetszerek, pedig néha növénymentő beavatkozás lenne, de eddig soha nem használtam. A fesztiválos kerthez való palántanevelés van, hogy szül kényszer megoldásokat, ott azért több ezer palánta sorsát nem kockáztathatjuk.
Kicsivel később létrejött az „istállóskert”, egykor marhaistálló volt. Egy betonvályú, amit hosszú évek alatt a természet visszavett, a teteje összedőlt. A férjem megengedte, hogy rendelkezhessek vele, miután „veszélytelen” lett és a tetőt visszabontottuk. Kipucoltuk, ágyásokat terveztem, ott már kicsit tudatosabban és egy igazi titkos kert vált belőle. Nem nagy, nem termelünk ki a kertjeinkből több mázsa burgonyát, de nyárra van elég kovászos uborka, van friss saját saláta, menta és citromfű a limonádéba, vagy pár pikszis málna.
Van kedvenc részed a kertben, ahol a legszívesebben töltöd az idődet?
Ez mindig más és ugyanaz. Amit kicsit újragondolok, javítok, friss érzést ad, ott mindig töltök időt, de nincs kedvenc helyem, mert mind az. Tavaly készült egy kis fedett rész, a kiülőnk terasza, ami lehetőséget ad arra, hogy az udvar közepén a kertben üljünk. Nem szuper design, nem menő bútorzatú, leginkább másodkézből van minden és meglévő anyagokat használtunk.
A kertünk bája talán pont az, hogy kicsit tervezetlen és buja, néhol esetleges, de a növények nagyon menő cuccba öltöztetik minden évben.
Sok újrahasznosított anyagot alkalmaztok. Volt olyan tárgy vagy alapanyag, aminek a felhasználása vagy a megszületett végeredmény különösen nagy öröm volt számodra?
A legtöbb esetben újrahasznosított anyagot használunk, ez így van. Az istállóskert ágyásai mind ilyenek. Régi magtár gerendából készültek, történetük van. Az egész kert olyan, mintha évtizedek óta létezne, vakolatlan téglafal, beültetett jászolok, gerendás ágyások, kicsit zárt, titokzatos és nagyon szerethető. Minden egység ilyen érzést kelt, szerencsére nem voltak nagy mellényúlások, amit elképzeltünk, megvalósítás után abszolút validnak éreztük. Ha a kertben történő változásokra gondolok, először az épített részek jutnak eszembe, de ami nem csak örömöt, hanem igazán más minőséget hozott, az az udvar nyomvonalának kitolása és tágítása. Nehéz döntés volt, a fesztivál alatt értékes táborozó helynek számított és szinte 100 sátornyi hellyel bővült az udvar, de máshol azt visszaképeztünk a látogatók számára. Furcsa, de nekünk ilyen szempontokat is figyelembe kell vennünk, hogy a privát döntéseink milyen hatással lesznek az évnek arra a 15 napjára.
A fesztivál és a családi élet mellett hogyan fér bele a kert gondozása?
Szerencsés vagyok, van segítségem, máshogy talán nem is lehetne kivitelezni, hiszen van egy ultra intenzív időszakunk, amikor sem a kertben, sem a házban nem vagyok jelen, vagy csak nagyon keveset. A felkészülésnél igyekszem úgy tematizálni a munkámat, hogy lassan ki tudjak vonódni a kerti munkákból, mint mindenhol, itt is kulcsfontosságú a biztos alap. Jól időzített talajmunka, tápanyag juttatás, vetés, palántázás, mulcsozás és a kert mondhatni „intézi magát”. Egész idényben szükséges az odafigyelés, de vannak momentumok, amiket sikeresen abszolválva a kert öngondoskodik.
Melyik az a részlet a házban, ami legjobban kötődik hozzád, a saját ötletedhez?
Az évek alatt minden helyiséghez hozzányúltam, festettem, átrendeztem, alakítottam. A férjem teret ad a hóbortjaimnak, nem rántja fel a szemöldökét, ha délutánra más színű a gyerekszoba. Ha egyet kiemelnék, az a nappali lenne, mert itt vagyunk a legtöbbet és szeretünk is itt lenni. A házban a legnagyobb újítás, fejlesztés, hogy kivettünk két falat, az egyik a nappalit és a konyhát választotta szét, így egy térré alakult, a fal helyén az étkezőasztal kapott helyet. A ház lelke, tűzhelye a konyha, ez nem egy elrugaszkodott klisé, a konyhában minden megoldódik, jókat lehet beszélgetni főzés közben, az asztalnál a gyerkőcök rajzolnak és minden este gyertyát gyújtunk. Ez számomra olyan fontossá vált, hogy az asztalt mindig gondosan lepakolom, mindig szépen és tisztán hagyom itthon, hogy hazatérve köszöntsön minket. A tereink velünk változnak; módosulnak az igényeink, gyarapodnak a könyvek, találok egy klassz vintage IKEA hibátlan fonott puffot, vagy nem tudok nemet mondani egy csodaszép lomizott keleti szőnyegnek. A nappaliban vannak a könyveink nagy része, a társasjátékok, elég mennyiségű ülő- és fekvőhely és az esti mozizásokhoz a tv-készülék. Itt edz esténként a férjem, kell a hely télen a kályha mellett a fának, van helye krémeknek, ceruzáknak, lázmérőnek és egy kuckója a két tacskónknak. A nappali éke a vakablak, réges-régen garázsajtó volt, mára egy különlegesen szép munkájú fapolc, kedves tárgyakkal és művészeti albumokkal.
Építészként nem hittem a multifunkcionalitásban, de a nappalink így működik.
Mennyire volt nehéz úgy alakítani a teret, hogy tudtátok: pár éven belül új ház épül?
Évek óta tudjuk, hogy hamarosan építkezünk, de még mindig itt élünk. Ez egy hosszú időszak és nem szeretnénk kapkodni, az idő sem sürget minket, hiszen mostani létformánkat is szeretjük. Egy új ház álma a férjem családjáé volt; ők rengeteget vándoroltak régen a birkanyájjal, sokat költöztek, sokféle épületben laktak és egy igazi otthon terve hamarosan megvalósulni látszik. Az, hogy egyszer elköltözünk, csupán abban befolyásolt, hogy nem tologattam a terveimet és lazábban, bátrabban alakítottam itt-ott. Hasonlóan működöm beltérben, mint kültérben. Sok tárgyunk másodkézből van, mivel így nem került irreálisan sokba, nem éreztem úgy, hogy ha mégsem tetszik, akkor évekig bűntudatom van, mert olyanra kötöttem pénzt, amit nem szeretek és nem illeszkedik a házhoz. Végül is mi történhet? Ha lomiztam egy fotelt és nem tetszett bent, klassz lett kint a kiülőben. Mint öltözködésben, az enteriőrökben is vannak trendek, néhány stílus közt olyan árnyalatnyi különbség van, hogy megkülönböztetni is nehéz. Mire valaki rászánja magát és lecserél mindent az aktuális divatra, hirtelen a múlté és már majdnem kínos. Az igazi, ha valakinek sikerül megtalálnia a saját stílusát, ami majdnem negyven éves fejjel sem egyszerű (legalábbis számomra), mert változunk. Ha az otthonunk stílusát kellene megfogalmaznom a saját szavaimmal, akkor az életszerű eklektikus jut róla eszembe. Ilyen fogalom nincs, ez inkább egy impresszió a tereket bejárva. Nincsenek elérhetetlen design tárgyaink, sosem akartam múzeumban élni, hétköznapi, otthonos és általában rendes. Szeretem, ha rend van körülöttünk, nem kényszerűségből, vagy lehet kicsit abból, de hiszek benne, hogy „tartsd meg a rendet és a rend megtart téged”. Ha valaki bizonytalan, érdemes akár online pár kurzust meghallgatni, sok tényleg jó elérhető tartalom van. Mikor kisbabám volt, az Otthonkommandó előadásait tanulmányoztam. Ez nem úri muri, nem ciki és nem haszontalan. Lehet mindegynek tűnik, hogy a függönytartó az ablak nyílásától 10 centiméterre vagy minimum 30 centiméterre van rögzítve, de nem az, márcsak a fény bejutása szempontjából sem. Vannak azok a tények, amelyek figyelembe vételével a belső tér otthonná formálódik és ezek észrevétlenül adnak meghittséget és komfortot.
A bútorok és tárgyak története nagyon színes. Van olyan darab, amihez különösen erős érzelmi kötődésed van?
Jó lenne azt mondani, hogy nem ragaszkodom tárgyakhoz, de nem így van. Pillanatok alatt bele tudok szeretni egy gyertyatartóba, tálalóba, terítőbe, vázába… Mikor a lányom szobáját az ő segítségével próbáltam szelektálni, a várthoz képest jól ment, de egy pár játékra, amivel nem játszik – azonban mi készítettünk -, azt mondta: De anya! Nekem ezek az emlékeim. Volt ekkor 6 éves. Mi felnőttek, amikor évtizedekig őrzünk tárgyakat, milyen nehezen engednénk el! Szerintem, ha nem nyomják el a létezésünket az otthonunkban, akkor nincs azzal baj, ha körül vesznek minket. Szimplán jó rájuk nézni. Viszonylag sok kedves tárgyunk van. Van, ami azért különleges, mert messze földről érkezett, van, ami a gyerekkorunkat idézi, van, ami nagyon tetszett, aztán sikerült megszerezni. Ami sok helyet foglal és mégis tovább gyarapodik, az a könyveink száma. Alig jut időnk olvasni, amin klassz lenne változtatni, de a könyveinkhez ragaszkodunk és a gyermek és ifjúsági irodalomban pedig egész pengék vagyunk. Mikor Pécsen éltem, hírül kaptuk, hogy bezár egy könyvtár, emiatt pár ezer forint egy doboz könyv. Az ikertestvéremmel útra keltünk és az egész ösztöndíjamat ott költöttem el, még olyan betűrendtartót is sikerült szerezni, igazi masszív fém könyvtámaszokkal. Semmi értelme, hogy az albumok közt random jelen van a “W” betű, (talán nincs is w betűvel kezdődő könyv címünk), de valahogy ott a helye.
Te építészként eredetileg letisztultabb otthont képzeltél magadnak. Mennyire formált át a hely és az életmód ebben a tekintetben?
Jó kérdés, ezen így visszamenőleg sosem merengtem. Amikor középiskola után építész szakra jelentkezik valaki, akkor első félévben egy szuper minimalista, szinte bútor nélküli, csuda okos puritán otthonra gondol. Legalábbis én, akinek előtte köze nem volt az építészethez, így voltam. Aztán csomó mindent megtanultunk, formálódott a nézetünk a terekről, a fogalmak egyre értek és egyszerűen elkezdtük érteni az építészetet. Ahhoz, hogy valaki olyan otthonban éljen, amilyet megálmodik magának, nettó mázli kell az életben. Az építészet tereket alkot, érzést generál.
Mindenki rá tudna mutatni egy szebb kanapéra, asztalra, szőnyegre, függönyre. Van párnahuzat 1500 forintért, 35000 forintért, vagy varrathatsz maradék anyagokból. Az, hogy mit képzelünk el és abból mi valósul meg, nem mindig egyezik. Sőt. Tetszhet egy csomó verzió, szerintem elég, ha az egyiket megközelítjük és elérhetővé tesszük magunk számára. Rájöttem, hogy hiába érezném komfortosan magam egy magazinba illő belső térben (miért ne tudnám úgy érezni?), ha egyszerűen nem életszerű. Lógni fog a fogason a pink télikabát, a fürdőben a kád párkánya tele lesz ilyen-olyan játékokkal. Miután gyermekem lett, fogalmazódott meg, hogy nem utálhatom azt a plüsst csak azért, mert lila, pedig egy világos bézs sokkal jobban illene a térben, ha a lányomnak meg tetszik. Azt, hogy milyen tárgyak vesznek körül, nagyban befolyásolja az otthon lakóinak száma. Egyedül egyszerűbb olyan bármit venni, ami színben, anyagban illeszkedik az elképzelésünkhöz. Ha több személyiséggel működik egy adott tér, ott mindenki világa lecsapódik valamilyen formában. Talán egyszerűen megkedveltem az esetlegességet, elfogadtam az életszerűséget, rájöttem, hogy sok mindent magunk is el tudunk készíteni. Az, hogy tanyán élünk és hogy a tanya egy valamirevaló barkácsboltból minimum 40-50 kilométer távolságra van, tanított türelemre, és arra, hogy: hát akkor találjunk egy másik megoldást. Így készítettük az első régi gerendákból levő polcainkat, most ezek a polcok több helyen felbukkannak. A hely, a természet adta lehetőségek felismerésére tanított. Mivel minden évben nagyléptékű fejlesztések történnek a területen, így van bőven anyag, amiből válogathatok. A kinti szalonnasütőnk például egy régi traktor felni.
Mi az, amit biztosan magatokkal vinnétek az új házba, akár tárgy, akár hangulat?
Könyvek, textíliák, apróságok velünk tartanak. A férjemnek van az óvodás éveiből egy tipegő fém sárga csibéje, hát, az ilyen pótolhatatlan tárgyakat nem hagyjuk hátra. Ott van a vakablak polcán. Ha nem lenne ott is ugyanúgy működne az életünk, de mégis jó tudni, hogy ott van.
Az új ház egy új kezdet is. A terek kompromisszummentesen alakulnak, praktikusabb lesz sok szempontból, ezért is szeretnénk teljesen új berendezést a jelenlegi otthonunk hangulatával.
A hangulat pedig az, hogy szeretünk benne létezni. Jó otthon lenni. Várjuk, hogy hazaérjünk. De ehhez nem elég, hogy kényelmes legyen a kanapé, ami jól működik a kis asztallal és a lámpával, a falon pedig ott lóg egy frissen felfedezett alkotó absztrakt műve. Ehhez kellenek a lakók, a lakók közti kapcsolat, a szövetség, ami családdá kovácsol egy családot.
Érdemes megnézni a korábbi cikkeinkben bemutatott kerteket is: a magyar pár három év alatt nulláról létrehozott gyönyörű kertjét Angliában, az ezerféle virágzó orchideát a debreceni kertben és a hunyorok tömegétől pompázó budajenői kertet.
