Kánikulában, nagy pohár frissen facsart limonádéval a kézben ülünk le egy szombathelyi kávézó teraszán. Albert Zsuzsánna a héten minden délutánját a szabadban, meséléssel tölti. Mint régen, egy diófa alatt, gyerekeknek mond mesét egy táborban – onnan érkezet beszélgetésünkre is.
A szombathelyi mesemondó Erdélyben született, szülei ma is Marosszentgyörgyön élnek. Párjával Kolozsváron végezték az egyetemet, aztán úgy alakult az életük, hogy a 2000-es évek elején válaszút elé kerültek. Dönteniük kellett, maradnak Erdélyben, vagy áttelepülnek. Akkoriban Zsuzsa egy Maros menti faluban tanított magyart, előtte tanítóként dolgozott. Párja mérnökként Magyarországon kapott munkát, így kerültek először Zalaegerszegre.
Nem volt egyszerű a kezdet, mert az oklevelek honosítása után sem talált könnyen magyartanárként munkát. Mentálhigiénésként idősek otthonában kezdett el dolgozni, majd Siófokra került, ahol középiskolában tanított, úgy, ahogy mindig is szeretett volna. 2004-ben került Szombathelyre, azóta két fia született. Az első tíz éve főként velük, a gyermekneveléssel telt. Aztán újra megpróbált pedagógusként elhelyezkedni, Csehimindszenten kapott állást, napi 2 órát ingázott, hogy magyart taníthasson, majd Szombathelyen napközizett, de valahogy nem találta igazán a helyét. Természetgyógyászattal kezdett el foglalkozni, aztán talált rá a mese:
Abban az időszakban, amikor betöltöttem a 40. évemet, egyvégtében azt éreztem, hogy valami nagyobb változás következik az életemben. Hajlamos vagyok álmokra, jelekre figyelni, de nem értettem, mi lehet ez az erőteljes érzés. Egy idő után hívásként kaptam, hogy nekem mesélnem kell. Soha nem készültem erre, bár mindig szerettem a történeteket, de magamtól eszembe sem jutott volna. A hívás után rákerestem a neten, magam is meglepődtem, hogy a Hagyományok Házában akkor már tíz éve tartottak mesemondó kurzusokat. Be is iratkoztam.
Agócs Gergely azzal kezdte a tanfolyamot, hogy aki mesemondónak születik, az negyven éves kora körül elkezdi érezni a hívást, hogy mesélnie kell. Szó szerint ezt mondta, nekem futkosott a hátamon a hideg. Hát ezt éreztem én hónapok óta?!
A hagyományos mesemondásnak mély gyökerei vannak, nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is.
Aktuális, fesztiválokon, műhelyeken, vásárokon ma is mesélnek. Az utóbbi évtizedekben sokféle alkalmazási területe lett, nemcsak hagyományos mesélést jelent már: van pedagógiai, művészeti, terápiás és egyéb lehetősége.
– teszi hozzá Zsuzsa.
Mi volt az első csoportos mesélésed, ami megmaradt benned?
Szinte egyből a mélyvízbe kerültem. A 4. alkalom után már nyilvánosság előtt meséltem, de éreztem, végre utamon vagyok. Már jártam képzésre, amikor az iskolában rajzórán helyettesítettem. A gyerekek szabadon alkothattak, én közben a Tündérszép Ilonát meséltem nekik. Mindig is szerettem ezt a mesét, Vörösmarty ez alapján írta a Csongor és Tündét. Zsinórban három osztályban mondtam el, de mindegyik csoportban teljesen másként zajlott a foglalkozás. Akkor éreztem meg először, hogy a mesélésnek milyen ereje van, miként válik interaktívvá, és hogyan jön magától, – jobb szót nem tudok rá – hogyan „buggyan ki belőlem” a mese. Az egyik osztályban 25 perc után mindenki szerepelni akart, a másikban épp ellenkezőleg, csak néztek, el voltak bűvölve. Így indultam el.
Elvégezte Boldizsár Ildikónál az alkotó-fejlesztő meseterápiát, népmesékre aztán klasszikus és kortársakra is:
Boldizsár Ildikó módszerét nagyon hatékonynak tartom, és a meseterápiás foglalkozásokon e szerint dolgozom, de ötvözöm más pedagógiai módszerekkel, amelyeket a pedagógus szakmámból is ismerek.
Jelenleg épp egy “egyéni fejlesztés mesékkel” képzést is végez, vizsga előtt áll. A tanfolyam belépője 150 mese ismerete és a módszer alapján történő feldolgozása volt: különböző élethelyzetekben hogyan is segíthet a mese.
Önkéntesként eljárt idősek klubjaiba, óvodákba, iskolákba, gyermekotthonba mesélni
Felkérések alapján is mesél, oda megy, ahova hívják. A mesélés minden válfaját műveli:
Én egyszerűen csak szeretek mesélni, az ovis korútól az idősekig, bárkinek tartok foglakozásokat, nem az életkor számít. Szombathelyen – a Czukor Balázs által rendezett – közösségi résztvételi színházi előadásra is vittem mesét, amelyet átdolgozott formában mondtam el.
Az élőszavas „fejből” mesélést azonban jobban kedveli, sokkal személyesebbnek tartja, nagyobb a szabadság és az interaktivitás, mintha könyvből mondaná a történeteket. Egészen más a módszertana is.
Szinte minden tradicionális és törzsi kultúrákban megtalálható volt a történetmesélés, mind közösségi, mind gyógyító folyamat
Számomra a népmese az az eszköz, lehetőség, amely teljes lényünkre hat, elsősorban a lelkünket szólítja meg, az érzelmeinket, aztán az értelmünket, magatartásunkat, gondolkodásmódunkat. Mint minden művészeti ág a lelkünkben élő szép, jó és igaz kategóriákat formálja, alakítja belső renddé.
– mondja.
Manapság már létezik olyan interdiszciplináris terápiás módszer is, amely klasszikus és kortárs irodalmi műveket használ a személyiségfejlesztésben: ez a biblioterápia vagy irodalomterápia. Az USA-ban pedig a hétköznapi történeteink elmondásra épülő „storytelling” a legnépszerűbb. Ezen irányzat jelentése történetmesélés, egy széles lehetőség arra, hogy egyéni módon mesélhessen egy mesemondó, amelynek alapja lehetnek a mesék, a legendák, saját történetek , de egy vicc is akár. Hazai képviselője Dr. Zalka Csenge Virág, nemzetközi mesemondó.
Napi szinten, feldolgozhatatlan mennyiségben áramlik felénk az információ. Miben segít a népmese, meghalljuk még egyáltalán ezeket a történeteket?
Lélektől lélekig szól, bevezet egy mélységekkel teli transzállapotba, amit a csoportos mesélés során mindenki megérez. A népmesék ősi tudást és bölcsességet közvetítenek, elvezetnek belső utunkhoz, és a jobb önismerethez. A mesevilág egy sajátos csodálatos világ is, valahol két világ között. Minden megtörténik, amivel a valós életünkben is találkozunk, de megtörténnek olyan csodák, varázslatok is, amelyek egy másik, trenszcendens világról tanúskodnak, ami másképp működik, mint a hétköznapi valóság.
Zsuzsa nemcsak a magyar kincseket ismeri, hanem a világ szinte minden tájáról mesél népmeséket. Nem is szó szerint mesél, nem kell mondatról-mondatra megtanulni a történeteket:
A mesemondás képalkotási folyamat, a történet képek sorozata, belső utazás képről képre, a mesemondó így mesél, a képekhez rendeli meglévő szóbeli bölcsességét, hangszínét, gesztusnyelvét, metakommunikációs eszközeit, és ráhangolódik mesehallgató közönségére. Ebben a kölcsönös áramlási és képalkotási folyamatban együtt jut el mesemondó és mesehallgató egy olyan állapotba, amelyet Boldizsár Ildikó mesehallgatási transzállapotnak nevez. Így hat a mese, így szól a legbelsőbb énünkhöz. Így teremt rendet, belső egyensúlyt.
Ezért is kulcsfontosságú Zsuzsa szerint az első 7 év: a családban és az óvodában is, napi szinten meséljünk gyermekeinknek. Ne csak könyvből, hanem fejből is! Akár saját történeteinket is osszuk meg velük, ha valami érdekeset láttunk, vagy csak valami jót hallottunk, meséljük el egymásnak is, vagy alkothatunk saját meséket!
Mert a mese segítheti nemcsak a gyereket, hanem a felnőttet is visszatalálni saját lelkéhez, tudatalattijához, egyensúlyához, segít a belső összhangot újra megteremteni.
A meséléshez Zsuzsa szinte a kezdetektől hangtálakat is használ
Párhuzamosan a meséléssel tanulta meg Radnai Zsuzsától a hangmasszázst. Erről így vall:
A Peter Hess Hangmasszázs módszer ötvözése a meséléssel kitűnő lehetőségnek bizonyul, számtalanszor tapasztalom mesélés közben mindazon jótékony hatásait, amit a módszerről tudunk: nyugtató, lazító, elmélyítő, segít a mesei térbe, a jelenbe, a “mostba” kerülni. Érzelmeket, élményeket megfogalmazni, hangulatot teremteni, megszólítani, gátlásokat feloldani, akadályokat átlépni, közösen együtt egymásra hangolódni.
A mese nemcsak a gyermekekre, a felnőttekre is gyógyító hatással bír, katartikus élményt ad, miközben rámutat arra, hol tartunk életutunkban
Olyan belső rejtett kérdésekre adhat választ, amik tudati szinten fel se merülnek bennünk, de foglalkozunk kéne velük.
A régiek úgy tartották, a mese mindenkié, határtalan. Bármelyik nép meséje egyetemesen szól, a kollektív tudatalattinkból fakad, megpendít egy belső húrt. Mindig ott szólít meg, ahol épp magamban kérdésem van, ahol elakadtam, arra keresi a választ. Lehetséges sorsok, életutak képzeletbeli vagy valós tükörképei elevenednek meg a mesében. Itt az a határ, ahol bele is léphetünk a Csodás birodalmába, és ki is léphetünk a Valós világba. Egy játék. A gyereknek nagy játéktér, de a felnőttnek is az maradhat.
– teszi hozzá Zsuzsa.
Régi időkben egymásnak is meséltek az emberek, a felnőttek is, több idő volt rá
Zsuzsa szerint a mai gyerekek is ugyanolyan kíváncsiak, ugyanúgy bevonhatóak és interaktívak, mint száz éve, csak tudni kell megszólítani őket! A mai ember legnagyobb hibája, hogy nem tud elcsendesedni, leállni egy kicsit, megteremteni magának és szűk környezetének azt a nyugalmat és meghittséget, amire Zsuzsa szerint mindenkinek elemi szüksége van:
Vitán felüli, bizonyítottan fontos hatásai vannak a mesélésnek: mindazokon a sokoldalú személyiségfejlesztő- nevelő hatásokon túl, amelyeket már említettem, a mese szórakoztató, lehetőséget teremt a közös együttes élményre, megtanítja észrevétlenül a hogyanokat, azt a szabályrendszert, amely alapján jól működhet egy társadalom.
Ide, a gyökerekhez kéne hát visszatalálnunk, akár a mesékkel is! Aki nem hiszi, járjon utána!
Kiemelt kép: You Tube
