Október második felében kezdődött meg a muflonok násza a berregés, ami egészen november végéig tart. Ezen idő alatt az erdők fái között különös hangra lehet figyelmes az, aki az ösvényeket járja. Az üzekedési időben olykor kilométerekre elhallatszik, amint a kosok ékes fejdíszükkel összecsapnak.
Barta Gábor természetfotós nem csak hallja ezeket a több szempontból is különleges állatokat, hanem egyedi felvételeken meg is örökíti szépségüket.
Gábor Székesfehérváron él, és mint közgazdász pénzügyi területen dolgozik. Gyerekkora óta fotózik, de a természetfotózással 10 éve ismerkedett meg közelebbről.
2014-ben beiratkoztam egy fotós tanfolyamra Budapesten, ami az összes fotós műfaj oktatását magában foglalta. Az ottani természetfotós tanárom, Vadász Sándor neves természetfotós képei és előadásai, gyakorlati foglalkozásai nagyban inspiráltak – ma is ő az egyik példaképem -, ezért fokozatosan a természetfotózás felé orientálódtam. Kezdetben inkább tájakat és virágokat fotóztam, majd később madarakat. Aztán 2017 környékén “fertőzött meg” igazán a vadfotózás, amikor egy gyönyörű, somogy megyei erdőben először fotózhattam szarvasokat. Onnan nem volt visszaút, az erdők és a cserkelés teljesen “magába szippantott”
– mutatkozott be Gábor a Sokszínű vidék megkeresésére.
A természetfotósnak egészen komoly követőtábora van a Facebook oldalán, ahol napi rendszerességgel mutatja meg egyedi fotóin keresztül, hogy éppen milyen események zajlanak az erdők rengetegében.
Akik látják a képeimet, melyeket főleg a közösségi oldalakon posztolok, azt gondolják, hogy a fél életemet az erdőben töltöm. Sajnos nem így van. Átlagosan egy évben 15-20 alkalommal jutok ki terepre, főleg hétvégéken, persze az őszi időszak az elmondottak miatt sűrűbb. Ilyenkor, ha szerencsém van, sok képet készítek, így ez évek során komoly portfoliót gyűjtöttem már össze
– részletezte.
Gábor leginkább nagyvadakat szeret fotózni, de ahogy szokták mondani, bármilyen vadat, madarat, mozgó élőlényt, ami szembe jön szívesen örökít meg.
A madárfotózás nagyon tetszett, de igazán szép közeli fotókat madarakról leginkább fotós lesekből lehet készíteni, ami egész napos helyben üléssel jár. Az erdőjárást, a vad felkutatását, becserkelését egy idő után nagyobb kihívásnak és izgalmasabbnak találtam, így megtanultam a vadak szokásait, megtanultam a lehetőségekhez képest észrevétlenül, zavarás nélkül mozogni az erdőben, hogy minél jobban megközelíthessem és minél közelebbről lefotózhassam az erdő lakóit
– vázolta fel.
A természetfotósnak már maga az erdőjárás is kikapcsolódást ad, hiszen munkájából kifolyólag napi 9-10 órát tölt az irodában.
Azt szoktam mondani, hogy a természetben lenni már önmagában csodálatos élményeket ad, ha ezen felül még fotót is sikerül készíteni, az igazi ajándék, “hab a tortán”. A kedvenc időszakom az ősz, mert ekkor zajlik a nagyvadak násza, a gímek bőgése, a dámok barcogása, a muflonok berregése. Ezek közül is számomra a fotózásban az igazi “szerelem” mint sok más vadfotósnak, a szarvasbőgés
– említette.
Gábor kiemelte, hogy a területekre, ahol fotózik mindig a helyi vadászokkal egyeztetve megy, egyrészt így a biztonságos és korrekt, másrészt az évek alatt jó pár területen alakított ki jó kapcsolatokat a vadászokkal, és minden esetben, kölcsönösen segítve egymást remekül tudnak együttműködni.
Bár főleg szarvasok és őzek a fő alanyai, de jó párszor volt alkalma és szerencséje muflonokat is fotózni, azonban eme fenséges állatok megörökítése a hegyi terep miatt igazán nagy kihívás.
A muflonok nagyon érdekes állatok, egészen másképp viselkednek, mint a szarvasok, fotózásuk is más módszert kíván. Nehezebb rájuk akadni, nagyon gyanakvóak és képesek fél órán keresztül mozdulatlanná dermedve figyelni, ha kiszúrnak, mialatt a fotósnak keze lába elzsibbad, amíg próbálja kivárni azt a pillanatot, amikor végre lankad a figyelmük és megmozdulhat
– mutatta be a muflonok viselkedési szokásait.
A novemberben zajló párzási időszakban a kosok kemény és látványos párharcot vívnak egymással, de ez a küzdelem nem életre-halálra szól, célja inkább az, hogy az ellenfél meghátráljon. A harc során 10-20 méter távolságból fejüket leszegve, szarvukkal rontanak egymásnak. Szarvaik csattanása ilyenkor az őszi erdőben messzire hangzik.
Egy alkalommal sikerült a berregés időszakában egy verekedést is lencsevégre kapnom. Ilyenkor a kosok olyan erővel csapnak össze és rohannak fejjel egymásnak, hogy hatalmasat csattannak a fejüket díszítő csigák és el sem lehet képzelni, hogy nem kapnak agyrázkódást. Persze tudom, a természet ennek megfelelően alakította ezeknek az állatoknak a testi felépítését, de akkor is félelmetes élmény ezt látni és átélni
– vázolta fel az izgalmas pillanatokat.
A muflon kosok különlegessége, hogy szarvuk nem csontból áll, ahogyan a szarvasfélék agancsa, hanem szaruképződmény, mint például az emberi köröm vagy haj. Ékes fejdíszüket a kosok nem hullajtják el, hanem folyamatosan növesztik. Ahogy nő csiga formában visszafordul. Ez az impozáns fejdísz akár a majd egy méteres nagyságot is elérheti, ami bizony már egy igen látványos, gyönyörűen ívelő vaskos csiga.
Az általam fotózott jelenetben az egyik kos nagyon felindult volt és majdnem nekitámadt a mellette lévőnek, de úgy tűnt, meggondolta magát, így már majdnem le is engedtem a kezemben lévő gépet. Hanem amikor a másik kos oldalra fordult, oldalról jól megbillentette a vetélytársát. Sikerült egy képet csinálni a jelenetről, ami a hosszabbra állított záridőnek köszönhetően kellően dinamikusra sikeredett. Remélem egyszer egy szemtől-szembeni összecsapást is sikerül lefotóznom
– összegezte Gábor azt az élményét, aminek a látványa egészen különleges és nem sokaknak adatik meg.
Eme impozáns kinézetű vadfajnak a különlegessége, hogy nem őshonos Magyarországon. A XIX. század végén telepítette be Forgách gróf a gimesi birtokára. Az 1868–69-es években 10 muflont hozatott a brüsszeli és a frankfurti állatkertből, hogy birtokát gazdagítsa ezekkel a különleges vadakkal. Később Magyarország több vadaskertjébe és erdőterületére is betelepítették.
Bár a muflon elsősorban a sziklás-köves magasabb hegyvidéki életmódhoz szokott, hazánkban is kiválóan érzi magát, szigetszerű elterjedéssel ugyan, de faunánk állandó tagja. Napjainkban megtalálható hazánk valamennyi középhegységi részén köztük a Mátrában, a Bükkben, a Zempléni-hegység, a Börzsönyben és a Dunántúli-középhegységben.
