December 13. a Gergely-naptár életbe lépése előtt az év legsötétebb napjának számított, eltérően a mai téli napfordulótól, ami december 21-re, esetenként 22-ére esik. Ezért is lehet az, hogy megszülettek a Luca-napi termékenységi játékok, de ez a nap alkalmas volt a házasság-, halál- és időjóslásra is.
A Luca nap Szent Lúciához kötődik, aki Siracusa városának előkelő családjából származott és az 5-6. század körül élt. Elkísérte beteg édesanyját Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által.
Lúciát állítólagos vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert elesett a házasságtól és a hozománytól. A legkülönfélébb kínzások követték egymást, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül a bíró parancsára karddal döfték át a torkát, de nem halt meg azonnal, sőt, ebben az állapotában még tanította is a népet, s csak akkor halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.
A katolikus.hu ír arról, hogy tiszteletének első bizonyítéka egy 5. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában; neve belekerült a római kánonba is. A 6. században mozaikképet készítettek róla Ravennában. A nép és hivatalosan az egyház is már az 5–6. században tisztelte, erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak.
Luca nap a néphagyományban
Luca napja magában hordozza az új esztendő reménységét, de a gondjat is. Mivel ebben az időszakban voltak a leghosszabbak az éjszakák, a gonoszok, bűbájosok, rontások ideje volt ez. Épp ezért a közpkori Európában a nép hitében, tudatában az otthoni oltáron tisztelt Szent Luca mellett élt egy boszorkányos, ármányos Luca is: lucapuca, luca, lucaasszony neveken – olvastuk Molnár V. József: Kalendárium, az esztendő körének szokásrendszere című művében.
Luca napja a tiltások ideje is volt, a néphit szerint a nevenapján végzett munkák (fonás, szövés, lúgzás, kenyérsütés, meszelés) tilalmainak megszegőit megbüntette. Luca napja előestéjén bosszantó tréfákat csináltak a faluban: leszedték és elcserélték, eldugták a kapukat, elsősorban a lányos házaknál szalmát szórtak, az ajtót eltorlaszolták vagy szétszedték és a tetőn újra összerakták. Az utcákat a magyar nyelvterület északi, kisebb mértékben a déli részén Lucának öltözött, 3–6 tagból álló alakoskodó csoportok járták. A házakban „meszelve”, falakra került a mésszel írt Luca név is.
E naphoz kötödnek vénlánycsúfoló, alakoskodó és köszöntő szokások is.
A köszöntő szokások tekintetében Nyugat- és Dél-Dunántúlon lucázni, kotyolni, palázolni jártak. Az előbbi területen „Luca-Luca kity-koty”, utóbbin „Kity-koty, kity-koty” volt a köszöntő kezdő sora, az utóbbi terület egy részén: „Luca fekszik ágyában”. A Garamtól az Ipolyig eső területen heverés volt a köszöntő neve. A szöveg kezdete itt: „Lucát jöttem köszönteni” vagy: „Vas legyen fazekjuk…” Nyugat-Dunántúlon a köszöntést, a lucázást szalmával, Dél-Dunántúlon pedig a kotyolást tűzifával, északon a heverést fenőkővel, vassal végezték.
A zöldsarjasztás szerelmi, termékenységi szimbólum volt. Ebben Luca, mint Jézus menyasszonya házasságszerző szerepet kapott. Hercegszántó sokác szokásában például a kislányok hajukba font virágkoszorúval jártak szüzességet varázsolva Luca napja és karácsony között.
A lucabúza volt a gazdag termés szimbóluma, ha dúsan, nagyra nőttek a cserépbe vetett magok karácsonyra, akkor bőség várt a családra. Tápén azt mondták a lucabúzáról: “néköm kinyerem, jószágomnak legelője, zőld mezeje”.
Az ország különböző részein e napon készítettek lucakalendáriumot, mely szerint a következő esztendő januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz (átlagosan), mint Luca napján (december 13.), februárban olyan, mint Luca másnapján és így tovább egészen karácsonyig, ami a következő decemberi időjárásra utal.
Egy másik időjósló módszer, a hagymakalendárium szerint egy fej hagymát tizenkét szeletre vágtak és a szeleteket megsózták. A hiedelem szerint az a hónap lesz csapadékosabb a következő esztendőben, amelyiknek megfelelő szelet benedvesedik.
Ezen a napon kezdték el készíteni a lucaszéket is, melynek karácsonyra kellett elkészülnie. A néphit szerint, aki az éjféli misén erre a székre állt, megláthatta a pap ruhája után kapkodó ördögöt, a falu boszorkányát. A lucaszékről megláthatta a készítője azt is, hogy ki készül rá rontást szórni.
Kiskunságban a Luca pogácsába gyűrűt sütöttek, ha az eladófélben lévő lány találta meg, akkor rövidesen férjhez ment. De a pogácsa sütése haláljóslásként is szerepelt egyes vidékeken. Szeged környékén a lucapogácsát jó sok zsírrak készítették és sütés előtt apró tollakat szúrtak bele, minden családtagnak külön-külön. Akié sütés közben elégett, az hamarosan meghalt.
A lucapogácsába ércpénzt sütöttek szerencsehozóként és a legközelebbi vásáron azzal vásároltak, Szent Antal-perselybe tették vagy koldusnak adták. Legújabban azonban már azé a szerencsepénz, aki éppen megtalálja, leginkább a gyerekek játékává vált a pogácsás pénzkeresés. A zalai vendek napkelte előtt kenyérlisztből nagy pogácsát készítenek, melyet még aznap a jószágokkal etetnek meg.
Némely helyen az asztalfiókba is tesznek a pogácsából, hogy alkalomadtán porrá zúzva, valamelyik megbetegedett jószágnak adják. Más vend falvakban pogácsaként kukoricamálét (kelešica) sütnek a család és a jószág számára; régebben ez kölesből készült, és hatásosnak vélték kutyaharapás ellen is. A gyakorlatnak szlovén és stájer párhuzama is ismert. A pogácsa morzsájából a tápaiak a tehén elé, a ló abrakjába is szoktak szórni.
(Forrás: arcanum.com, Magyar Katolikus Lexikon, Molnár V. józsef: Kalendáruim, az esztendő körének szokásrendszere.)
