Kihalófélben lévő mesterségekben bővelkedik hazánk, számos területén az életnek évszázados tudás megy veszendőbe. Vannak, akik még elsajátítják a régi szakmák rejtelmeit idős mesterektől, másoknak maguktól kell rájönni a mesterfogásokra. Az utóbbiak közé tartozik a gyöngyösi születésű Varga András (Bodzaszó) is, aki jelenleg egy nagy cégnél elektromos komponensekkel foglalkozik.
András életében a furulyakészítés hobbinak indult, de ma már küldetésének érzi az értékes mesterséget. Azt vallja, hogy a mesterfogásoknál fontosabb, hogy az ember milyen kapcsolatot ápol a hangszerével. A népi furulyák készítője jó szívvel mesélt gyümölcsfákról és a szépen szóló hangszerekről a Sokszínű vidéknek.
Mit ad Önnek a természet közelsége? Hogyan kötődik a néphagyományokhoz?
A természethez való viszonyom nagyon erős. Gyermekként egy zsákutcában cseperedtem, amely erdőben folytatódott. Minden zugát ismertem. A természet megismerése iránti vágyam azóta sem enyhült, sőt, mivel fával dolgozom, szinte bekúszik a műhelyembe.
A néphagyományokat próbálom felfedezni, együtt élni vele, mind tárgyakban, mind életformában. Kertes házban élek, van egy kis veteményes kertem, gyümölcsösöm. Szeretem a hagyományos ízvilágot, és az esetek nagy részében így is étkezem. És persze hallgatom is a népzenét, természetesen nem csak furulyást.
Hogyan kezdődött a népzenéhez való vonzódása?
Nagyjából 20 éve kezdtem a népzenével ismerkedni. Különös érdeklődéssel fordultam a furulyamuzsika felé. A hangszer készítéséhez nagy lökést adott, hogy 2009-ben Erdélyben jártam, Eljutottam Csíksomlyóra, a pünkösdi misére a nyeregben. Ekkoriban már nagyon szerettem volna egy népi fúvós hangszert, nevezetesen egy tilinkót. Bíztam benne, hogy a vásárban sikerülhet majd hangszert vennem. Leérve a nyeregből egy hangszerkészítő standját pillantottam meg. Furulyák, gardonok, koboz…sokszínű választékot láttam magam előtt.
Jobbra fordultam, és a tekintetem megakadt egy fehér terítővel leborított kis asztalon, melyen megannyi bodza furulya sorakozott. Felpillantottam, és megláttam egy fiatal fiút, aki fújta a dallamot. Ez volt az a pillanat, amiben egyszerre átéltem a megérkezés és az elindulás élményét.
Azóta rengeteg hangszert faragott. A hangszerkészítők többsége képes megszólaltatni az elkészült darabokat. Játszik is a furulyákon?
Igen, játszom a hangszeren. Furcsa volna, ha nem tudnám megszólaltatni, amit a saját kezemmel alkottam. Készítettem már agyagból és kecskebőrből dobot, diófából nyelvdobot. Sok mindennel kísérletezem, de természetesen a furulya a fő profil.
Egerben tanultam zeneiskolában, népzene szakon, népi furulyázni. A készítést nem tanultam, rengeteg kutatás és sok-sok munka eredménye, hogy itt tartok. Eleinte több volt a „gyújtósnak való”, mint a hangszer.
Mit szeret legjobban ebben a mesebeli hangszerben?
A hangján kívül gyakorlatilag mindent szeretek benne. Izgalmas a története a pásztorfurulyáknak, például maga az, hogy a pásztor emberek hogyan készítették el a hangszert. Emellett megfogott a sokszínű játéktechnikájuk is, de a legjobban az, hogy a furulya szívből szól. Nem véletlen mondják, hogy a furulyát az ember az Istentől kapta. Készítés közben egyébként tényleg más lelkiállapotban vagyok.
Milyen a jó furulya?
Nyilván azt mondhatnám, hogy a jó furulya hangja szép, a hangsora tiszta, nem hamis, könnyű megszólaltatni, és hasonlók. De nem ezen van a hangsúly, hanem a furulya és a furulyás közti kapcsolaton. A furulya kiválasztja a használóját.
A bodza remek alapanyag, még picit nedves állapotban könnyen kezelhető, fúrható, faragható, bármelyik erdő szélén megtalálható. Jól faragható a szilva, a barack, a cseresznye és a körte. Úgy általában a gyümölcsfák, de alkalmas a dió és az akác is furulyakészítésre.
Honnan szerzi be az alapanyagokat?
Volt már, hogy a saját kertemben szedtem az alapanyagot. A cseresznyefát egy asztalostól veszem, de szerencsére sokan tudják, hogy népi furulyák készítésével foglalkozom, így a kivágásra került fa gyakran nálam köt ki. Volt már példa arra is, hogy szóltak, a kert végén elburjánzott a bodza, ha kivágom, elvihetem. A testvérem kertjéből érkező darabok is így telelnek nálam a kis szárító bódéban.
Nem könnyű régi tudásra szert tenni. Pláne, ha autodidakta módon kell elsajátítani a mesterséget.
Sajnos, mesterem nem volt, így minden egyes lépést magamnak kellett elsajátítani. Sok idő és fáradtság volt, és temérdek fa végezte a bogrács alatt, de kitartásom töretlen volt mindvégig. A mai napig örömmel tölt el a tanulás.
A fellelhető szakirodalmat természetesen beszereztem, majd szépen felépítettem az eszköztáramat. Gépeket vásároltam, ám ha az alapanyag úgy adja magát, akkor ma is úgy készítem a furulyát, ahogyan a régi pásztor emberek tették hajdanán.
Mit üzenhet a ma emberének a “Bodzaszó”?
A hagyományt nem kell őrizni, hiszen nem rab. A hagyományt nem kell ápolni, hiszen nem beteg. A hagyományt megélni kell, együtt létezni vele, és törekedni arra, hogy ez az érték ne kopjon ki az emberekből. Tisztelni őseinket, felmenőinket, hiszen a természettel együtt éltek Ők is. Megépítették saját házukat, tudták, mikor kell vetni és aratni, tudták a háziállatokat gyógyítani, bármiféle tanult tudomány nélkül. Megtapasztalták és együtt élték az életüket a környezetükkel.
A furulya nagyon kifejező ebből a szempontból. Elmesél bánatot, örömet, szerelmet és csalódást, számtalan érzést, gondolatot. Arra törekszem, hogy ezt az értékét a mai napig betöltse.
