Életmód

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Embernek és állatnak sem volt könnyű dolga.
Korábban a témában:

A puszta kifejezés magyarul egyet jelent a ridegséggel, a kopársággal, a kietlenséggel. Mi az oka, hogy mégis egyfajta romantikával gondolunk elődeinkre, a puszta hőseire, akik megküzdöttek a zord időjárással, a nagyvadakkal, a rablókkal, martalócokkal, és egész évben kint töltötték napjaikat szélben-esőben legnagyobb füves sztyeppénken, a Hortobágyon?

Az állatok is megszenvedték a viszontagságos időjárást, a hideget, a forróságot, a tűző napot, a sós-szikes, kevés táplálékot, még kevesebb vizet adó pusztai létet. Éppen ezért csak a legszívósabb fajták maradhattak, a többiek elpusztultak volna. A Hortobágy-pusztán való rideg tenyésztésre egyedül a magyar szürkemarha alkalmas, írta Ecsedi István, a Puszta első krónikása 1914-ben.

A Hortobágy

Magyarország legnagyobb pusztája a Hortobágy, egyúttal Közép-Európa legkiterjedtebb tengersík tája is, mely a természettől állattenyésztésre, pásztorkodásra volt rendelve. Természeti adottságai kedveztek egy olyan állattartó kultúra kialakulásának és fennmaradásának, amely csaknem a 20. század közepéig egyedülállónak tekinthető.

A hazánkban járt, és e tájékra is elvetődött külföldi utazóknak már korán feltűnt a puszta különlegessége, de a magyar költők, írók is megörökítették írásaikban a Hortobágy egyediségét, szépségét. Mai fogalmainkkal úgy is mondhatnánk, hogy a Hortobágyot az idegenforgalom számára már a 18. században felfedezték. Nincs az országnak még egy olyan tája, amelyről annyi népdal, költemény, prózai írás, művészi alkotás született volna, mint a magyar pusztáról.

A szürkemarha

Sokáig úgy vélték, hogy a magyar szürkemarhát a honfoglaló magyarság hozta magával, majd azt tartották, hogy a kunok honosították meg, de a Kárpát-medencében tenyésztették ki. A magunkkal hozott kisebb testűt az itt talált nagytestű vadtulokkal keresztezték. Így tehát jogos a magyar szürkemarha megnevezés.

4 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

A szürkemarhának ismert volt egy erdélyi változata, és a 20. század fordulóján még számon tartottak a Kunságban egy kékes-szürke, úgynevezett kun fajtát is. A Hortobágyon viszont még a 20. században is szürke marhából álltak a debreceni gazdák gulyái.

Ló és rackajuh

A lótenyésztésben másként alakult a helyzet, Debrecen város közössége régtől tartott ménest a Hortobágyon. Legelső nyomaival a 17. század végén találkozunk. Az igazi fajtaváltás azonban csak 1885-ben következett be, amikor nóniusz vérrel frissítették fel a város törzsménesét. Ez a nóniusz vált a 20. század elején messze földön híressé.

Fotó: Wikimédia Commons

Legrégebben tenyésztett juhfajtánk a fürtös, hosszú fedőszőrű racka. A Hortobágyon riskásnak nevezték. A rendkívül igénytelen, betegségre sem hajlamos racka a hortobágyi tartási körülményeket jól elviselte, olykor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötte.

A legelő állatokat összefoglalóan nyájnak mondták a régi magyar szóhasználatban – a Hortobágyon is – a lónyáj, nyájas ló a megnevezés, később azonban ez a juhokra korlátozódott.

5 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

Hortobágyi pásztorok

A hortobágyi pásztorok meghatározó részét képezik annak a hagyományőrző rétegnek, amelyet a néprajzi szakirodalomban pásztorrendnek neveznek. A pásztorok jellegzetes, a parasztokénál régiesebb rétegkultúra hordozói és éltetői voltak, a Hortobágy esetében egészen a 20. század közepéig.

A pásztorok társadalmában a tekintély, a rang szempontjából még az is számított, hogy melyik jószágfajtát őrizték. Legtöbbre az értékes nagyállatok (ló, szarvasmarha) őrzőit tartották. A csikós és a gulyás között alig van árnyalatnyi különbség. A csikóst kiemeli nyakassága, büszkesége, az, hogy a ló nagy értékű állat, mozgékony, de könnyen sérülhet, terelése kipróbált, ügyes embert kíván.

Fotó: Fortepan

Ilyen adottságok birtokában a csikósnak nimbusza, presztízse volt a pusztában a régi időkben is. Ám a gulyás sem volt alábbvaló, hiszen ő is lovon járt, s a szarvasmarha is nagy értékű állat. A Hortobágyon a gulyás a legnagyobb múltú nagyállat-őrző pásztorunk.

Előfordult, hogy a gulyás a szarvasmarhával együtt lovakat is őrzött. Jókai a Sárga rózsa című regényében a hortobágyi gulyást erélyes, határozott, de nyugodt emberként mutatja be.

A juhász a pásztorok Háry Jánosa, vagyis nagy mesélő, gondoljunk csak Móricz novelláira. A juhok mellett jut ideje a művészkedésre is, így a pásztorművészetben különös kiválósággal jeleskednek. A kondást a télen-nyáron legelőn tartott sertés őrzése kemény próbára tette. Magányra ítélt pásztor volt, akinek sem a társalkodásra, sem a cifrálkodásra nem volt lehetősége.

Itatás és sózás

A legelő jószágot itatni kell. A vízre legkényesebb a ló, ezért kúton, régen folyóvizen, a Hortobágy folyón itatták, de még a Tiszára is lehajtották. A kutak nagyméretűek, kerületük akár a 4 métert is elérheti, hogy egyszerre több vödör is járhasson benne. A két-, három-, négygémű kútból a pásztorok itatáskor, a kút fölé helyezett pallón állva húzták a vizet. Egy nagyobb létszámú gulya itatásakor igencsak meg kellett dolgozni, hogy a jószág szomjas ne maradjon.

4 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

Élettani okokból volt szükség a legelőn járó jószág sószükségletének kielégítésére is, ami a pásztor dolga. A legelőn a kút mellett ágasfán vagy sózóvályúban helyezték el a kűsót, másként marhasót, hogy a jószág kedvére nyalogathassa. A 18. században a sót a marhapestis gyógyszerének is tartották. Ha az állat kérődzése elállt, langyos sós víz itatásával lehetett megindítani. A Hortobágyon szükség esetén a jószág a sziksót is nyalta.

5 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

Pásztorépítmények

A nomád életformát a juhász őrizte meg a legtovább, ő volt az, aki nyájával a végtelennek látszó pusztán ide-oda vándorolt. Mint gúnyás pásztornak, nem volt rendes hajléka sem, juhaival a szabad ég alatt tanyázott. Csupán öltözködésével védekezik az időjárás viszontagságai ellen.

4 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

A hortobágyi pásztor ritkán evett húst. Ha egy birka vagy borjú elpusztult, elfogyasztották, ha nem valamilyen nyavalyában, pestisben vagy lépfenében döglött meg. Legismertebb húsételük a gulyásos-hús volt, a hiedelemmel ellentétben nem a mai értelemben ismert gulyás. A gulyásos-hús főzését 1790-ben már Gvadányi megénekelte versében, de paprikásan csak azóta készítik, amióta a paprika felváltotta a jóféle borsot a 20. század derekán.

A hortobágyi pásztorok egyetlen főzőedénye a „vasfazik”volt, melynek egyik változata a bogrács. Ehhez tartozik a hosszúnyelű, kerek, debreceni vaskanál. Enélkül enni sem tudtak volna, mikor a vasfazikat körbe ülték, de a fővő ételt is csak ezzel tudták kavargatni.

A vasfazik alá árvaganéval tüzeltek, vagyis a szarvasmarha megszáradt trágyájával, ami az egyetlen tartós tüzelő volt a pusztán. Tréfás elnevezése bélfa vagy kunkoksz.

5 Fotó megtekintése

Ilyen volt az élet hajdanán a hortobágyi pusztaságban

Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +
Fotó: Fortepan
Még több +

Csikósok

A csikósok hajdanán igen megbecsült tagjai voltak a társadalomnak. Terelőeszközük a saját maguk által készített díszes karikás ostor, melyet az évek során fegyverként és játékaikban is szívesen használtak, valamint a ménest is terelték vele. Jellegzetes lószerszámot használnak ma is, ez az úgynevezett patrac, a heveder nélküli nyereg.

A csikósok legfontosabb társa a hátaslovuk, melyet sok mindenre megtanítottak régen is, ma pedig igazi látványosság és turistamágnessé vált az ősi hagyomány.

Ma már nehéz elképzelnünk, mire is jó az állatfektetés például. Régen hasznos módszer volt, hisz így az éles szél és a támadók elől is megmenekülhetett ló és lovasa egyaránt, utóbbiak kevésbé vették őket észre fekve, meglapulva.

Ma a csikós bemutatók kedvelt ügyességi gyakorlatai közé tartozik a ló-fektetés, ló-ültetés és a kendőlopás.

Egy régi legenda szerint egyszer egy német úr fogadást kötött egy alföldi csikóssal, hogy az ő kutyája okosabb a lónál. A német úr azt állította, hogy a kutya azért okosabb, mert utasításra leül, lefekszik. Erre a csikós megmutatta neki a kételkedő ámulatára, hogy az ő lova is képes ugyanezekre a kunsztokra. Azóta ez a mutatvány a csikósok körében hagyománnyá vált.

Sok vita tárgyát képezte, mióta hagyomány a puszta-ötös mutatványa a csikósok körében, mint kiderült, jóval régebbi a korábban hittnél. Régi metszetek között kutatva találtak néhány éve egy cirkuszi plakátra, mely 1845-ből származott, a képen pedig magyaros kantározású, összefogott lóegyüttes két hátulsó lován állva a magyar csikós összesen kilenc lovat hajtott.

Húsz lovat hajtott egyszerre a puszta új királya
Tóth Lajos Bölcskén él, civil foglalkozását tekintve hivatásos tűzoltó.

Igen jól betanított, rendkívül ügyes lovasemberekre van ezekhez a bemutatókhoz szükség, hiszen az erős iramban hajtott lovakon bemutatott puszta-ötös valóban igazi lovas bravúr.

A pusztai élet hagyományait néhány pásztor még ma is őrzi, a csikós szakma is apáról fiúra öröklődik napjainkban is. Vannak még, akik nem feledték el a múlt örökségét, és szívesen bemutatják azokat az érdeklődőknek is.

Kiemelt kép: Fortepan

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.