Az ősz a paraszti kultúrában az év egyik legmozgalmasabb időszaka volt. A betakarítás, a szüret és az állatok behajtása után sem csendesedett el az élet: a közös munkákhoz mulatságok, tréfák és udvarlási szokások kapcsolódtak, a jeles napokon pedig az időjárást és a jövendőbeli kilétét is igyekeztek kifürkészni. Augusztus végétől egészen András napjáig egymást követték azok a hagyományok, amik egyszerre szóltak a munka lezárásáról, a közösségről és a következő esztendőre való készülődésről.
Szüret
A szüret az őszhöz kapcsolódó egyik legfontosabb esemény volt. A paraszti kultúrában nemcsak a szőlő betakarítását jelentette, hanem az év egyik legfontosabb közösségi eseménye is volt. A sikeres termés a családok és a gazdaság számára komoly jelentőséggel bírt, ezért a munka végét gyakran ünnepléssel, zenével, tánccal és lakomával zárták.
A szüret időpontja vidékenként és szőlőfajtánként eltérhetett, de hagyományosan főként szeptember és október folyamán zajlott. Egyes korai fajtákat már augusztus végén leszedtek, míg a késői szüret akár novemberig is elhúzódhatott. Több borvidéken jeles napokhoz is igazították a kezdést: Tokaj-Hegyalján például hagyományosan Simon-Júda napja, október 28. számított fontos szüreti időpontnak.
A munka sok helyen kalákában folyt: rokonok, szomszédok, ismerősök segítettek egymásnak a szőlő leszedésében és feldolgozásában. A nap végén étellel, borral vagy musttal kínálták a segítőket, a szüret lezárását pedig gyakran szüreti mulatság követte.
A leglátványosabb hagyományok közé tartozott a szüreti felvonulás. A résztvevők ünnepi vagy népviseletbe öltözve, feldíszített lovas kocsikon és szekereken járták végig a települést, később pedig már traktorok is megjelentek a menetben. Sok helyen csőszlegények és csőszlányok is részt vettek a felvonulásban, amit zene, énekszó és tánc kísért.
A szüreti bál szintén a betakarítás végét ünnepelte. Ilyenkor a falu vagy a közösség tagjai együtt mulattak, táncoltak, és megkóstolták az új mustot, később az új bort is. Egyes vidékeken szüreti bírót és bírónét, máshol szüreti királyt és királynőt választottak.
Jellegzetes dísz volt a szüreti koszorú, ezt szőlőfürtökből, levelekből és más termésekből fonták. A koszorút ünnepélyesen vitték végig a falun, majd a gazdának vagy a földbirtokosnak adták át. A szokás egyszerre fejezte ki a termés felett érzett örömöt és a következő esztendő bőségébe vetett reményt.
Szent Mihály napja
Szent Mihály napja, szeptember 29-e a paraszti gazdálkodás egyik fontos őszi fordulópontja volt, és egész Európában ismert pásztorünnepnek számított. A hagyomány szerint ekkor hajtották haza a Szent György napján legelőre terelt állatokat, és sok helyen ezen a napon zárult le a pásztorok szolgálati éve is.
Mihály napja egyben bérfizető és pásztorfogadó nap volt. A juhászok, gulyások és más pásztorok ilyenkor számoltak el a gazdákkal, átvették járandóságukat, illetve új szerződéseket is kötöttek a következő időszakra.
Szent Mihály napja a mezei munkák rendjében is fontos határvonalat jelentett. Sok helyen ekkor kezdődött a kukoricatörés és több más őszi munka. A nyári időszak végét egy régi mondás is érzékletesen kifejezte: „Áldott a Szent György, átkozott a Szent Mihály!” – utalva arra, hogy Szent György napjával megkezdődött a legeltetés és a könnyebb, melegebb évszak, Mihály napja viszont már a hidegebb hónapok és a nehezebb őszi munkák közeledtét jelezte.
Szent Mihály napjához sokfelé nagy vásárok is kapcsolódtak. Ezek nemcsak az adásvételről szóltak, hanem fontos találkozási alkalmat is jelentettek a környékbeliek számára.
A gazdasági év lezárása után több vidéken Mihály napjától Katalin napjáig tartott az úgynevezett kisfarsang, amikor ismét gyakoribbá váltak a lakodalmak, bálok és más közösségi mulatságok.
A naphoz számos időjárásjósló hiedelem is kapcsolódott.
Úgy tartották, ha Szent Mihály napján még itt vannak a fecskék, hosszú, kellemes ősz következik. A pásztorok az állatok viselkedéséből is próbáltak következtetni a közelgő télre: ha éjszaka a juhok vagy a disznók szorosan összefeküdtek, kemény, hosszú telet vártak, míg ennek ellenkezője enyhébb időt ígért. Bácskában pedig úgy mondták, hogy a Mihály-napi keleti szél komoly telet jelez.
Kukoricafosztás
A kukoricafosztás – más néven tengerihántás vagy egyes vidékeken máléfejtés – a magyar falvak egyik jellegzetes őszi társasmunkája volt. A betakarított kukoricát a gazda házánál halmozták fel, majd rokonok, szomszédok és ismerősök segítségével, közösen tisztították meg a csöveket a borítólevelektől.
A kukoricafosztás azonban jóval több volt egyszerű munkánál. Az összegyűltek közben beszélgettek, történeteket és meséket mondtak, énekeltek, találós kérdéseket fejtettek, tréfálkoztak és évődtek egymással. Éppen ezért különösen fontos társasági alkalmat jelentett a fiatalok számára is. A munka végén, sőt olykor már közben is táncra perdültek, majd áldomást ittak.
A meghívás módja vidékenként eltérhetett. Sok helyen a gazdasszony személyesen járta végig az ismerősöket, Bácskában viszont a gazda zászlót vagy zöld ágat tűzött a kapura, jelezve, hogy aznap este kukoricafosztás lesz.
A fosztáshoz számos játékos szokás kapcsolódott. Szinte mindenütt ismert volt az üszkös kukoricával való tréfálkozás: egymás arcát – különösen a lányokét – bekormozták vele, vagy az üszkös csöveket dobálták egymásnak. Az északi magyar nyelvterületen az is előfordult, hogy legények jelmezbe öltözve ijesztgették a fosztókat, a Dunántúlon pedig tréfából összeszedték az udvaron talált szerszámokat, és kihordták az utcára.
Különleges jelentősége volt a piros kukoricacsőnek. Ha egy legény elvette a lánytól, csak csókért cserébe adta vissza. Azt a lányt pedig, aki három piros csövet talált, egyes helyeken azzal ugratták vagy biztatták, hogy még abban az évben férjhez megy. A piros kukoricából tréfásan a születendő gyermekre, a jó szerencsére és a következő termésre is jósoltak.
A háziak természetesen gondoskodtak a segítőkről is. A néprajzi források főtt kukoricát, bort és mézes pálinkát említenek a fosztók kínálására. A közösen végzett munka így estére gyakran valódi mulatsággá alakult, tánccal, énekkel és beszélgetéssel.
Fonó
A nagyobb őszi mezőgazdasági munkák befejeztével kezdődött a fonók időszaka. Vidékenként eltért, mikor nyitottak meg: volt, ahol már Szent Mihály napjától összejártak fonni, máshol csak a kukorica betakarítása után kezdődött a közös munka. A fonók általában egész télen működtek, és farsang végéig tartottak.
A fonó – egyes vidékeken guzsalyas – elsősorban a lányok és asszonyok közös munkahelye volt. A kendert, lent vagy gyapjút fonták fonallá, miközben beszélgettek, énekeltek, meséltek és történeteket mondtak egymásnak. A fonó így nemcsak a téli házimunka elvégzését szolgálta, hanem a szóbeli hagyomány továbbadásának egyik fontos színtere is volt.
Az esték azonban korántsem csak munkával teltek. A legények rendszeresen meglátogatták a fonókat, így azok az ismerkedés és az udvarlás fontos helyszíneivé váltak. A munka mellett játékok, tréfák, énekek és táncok szórakoztatták a társaságot, és különféle szerelmi jóslásokra is sor kerülhetett. A fonó ezért a régi falusi közösségek egyik legfontosabb társasági színtere volt.
A fonókhoz számos helyi szabály és szokás is kapcsolódott. Bizonyos jeles napokon például tilos volt fonni, máshol pedig éppen ezekhez a napokhoz kötődtek különleges játékok vagy jóslások. A tél és a farsang közeledtével egyre inkább előtérbe került a mulatság: a fonóévad végét több helyen tánc, jelmezes alakoskodás vagy közös lakoma zárta.
Szent Vendel napja
Szent Vendel napját október 20-án tartják. Vendelt a jószágtartó gazdák, pásztorok, különösen a juhászok védőszentjeként tisztelték. Kultusza Magyarországon a 18. századtól terjedt el, és különösen a Dunántúlon, a Jászságban és az Alföld egyes vidékein vált jelentőssé.
A gazdák és pásztorok ezen a napon Szent Vendel közbenjárását kérték, hogy óvja meg a jószágot a betegségektől, balesetektől és elhullástól.
Több településen fogadalmi ünnepként tartották meg a napot, különösen ott, ahol korábban marhavész pusztított. Körmenetek indultak a határban vagy a falu szélén álló Vendel-szobrokhoz és -kápolnákhoz, ahol az állatok egészségéért imádkoztak.
Egyes vidékeken magukat az állatokat is megáldották. Baranya német falvaiban például a jószágot a Vendel-kápolnához vagy a szent szobrához hajtották, ahol a pap mise vagy litánia után áldást mondott rájuk. Csornán a Vendel-napi misén megszentelt vizet hazavitték, majd a jószág ivóvizébe öntötték, hogy megóvja őket a bajtól.
A naphoz munkatilalmak is kapcsolódtak. Göcsejben például Szent Vendel napján nem fogták be a szarvasmarhát, mert attól tartottak, hogy kár esik benne. A pásztorok számára sok helyen valódi ünnepnap volt, amelyhez közös étkezés és mulatság is kapcsolódhatott.
Márton-nap
November 11-e, Márton napja a paraszti év egyik fontos őszi határnapja volt. Tours-i Szent Márton emléknapjához lakomák, újbor-kóstolás, pásztorszokások és időjósló hiedelmek egyaránt kapcsolódtak. A régi hagyományban ez az időszak már a téli nyugalom és a böjti hetek közeledtét is jelezte.
A Márton-napi lakoma legismertebb fogása a liba volt. A néphit szerint „aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”. A ludat főként a Dunántúlon tartották a nap jellegzetes ételének, és az ünnephez egy régi legenda is társult:
Márton napjára rendszerint az újbor is kiforrt, innen ered a mondás: „A bornak Szent Márton a bírája.” A gazdák ekkor már megkóstolhatták az adott évi bort, így a libalakoma és az újbor fogyasztása idővel szorosan összekapcsolódott.
A liba nemcsak az ünnepi asztalon kapott szerepet, hanem az időjóslásban is. A megsült liba mellcsontját megvizsgálták, és annak színéből próbálták megjósolni a telet. A néphagyomány egyik régi változata szerint a világos csont havas telet, a sötétebb pedig inkább esős időt jelzett.
Az időjárást magán Márton napján is figyelték. Az egyik legismertebb regula szerint:
„Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” A havas Márton-naphoz szintén jóslások kapcsolódtak, bár ezeknek vidékenként többféle változata élt.
A pásztorok számára is fontos nap volt. Egyes vidékeken frissen vágott vesszővel keresték fel a gazdákat, és jókívánságok kíséretében adták át nekik a „Szent Márton vesszejét”. Úgy hitték, hogy a vessző ágainak száma az állatok szaporaságát is jelezheti, illetve védelmet hozhat a jószágnak. A Dunántúlon előfordult, hogy a vesszőt később az állatok kihajtásakor is felhasználták.
Márton napjához munkatilalmak is kapcsolódtak. Egyes vidékeken például nem mostak és nem teregettek, mert attól tartottak, hogy ez bajt hoz az állatokra. Máshol a nap a legeltetés lezárásának, a cselédfogadásnak vagy a vásároknak is fontos időpontja volt.
Katalin-nap
November 25-e, Katalin napja a magyar néphagyomány egyik fontos őszi jeles napja volt. Alexandriai Szent Katalint házasságszerző szentként is tisztelték, ezért a naphoz különösen sok párválasztó és férjjósló szokás kapcsolódott.
Nemcsak a lányok próbálták kifürkészni a jövőt. A legények is igyekeztek megtudni, ki lesz a feleségük: helyenként női ruhadarabot vagy lányinget tettek a párnájuk alá, abban bízva, hogy álmukban meglátják jövendőbelijüket. A böjtöléshez és az álomhoz szintén társultak párjósló hiedelmek.
Katalin napja női dologtiltó napnak is számított. Egyes vidékeken nem varrtak, nem fontak, nem sütöttek kenyeret, és más munkákat is kerültek. Ezek a tilalmak részben a szent tiszteletéhez, részben a házassággal kapcsolatos hiedelmekhez kötődtek.
A nap időjárásjósló szerepe is közismert volt. A legismertebb mondás így szól: „Ha Katalin kopog, karácsony locsog, ha Katalin locsog, karácsony kopog.” Vagyis a hagyomány szerint a fagyos Katalin-nap enyhébb, csapadékos karácsonyt, a sáros-esős idő pedig hidegebb ünnepet ígért.
Katalin napja egyben a kisfarsang végét is jelentette. Ekkor még tartottak bálokat és lakodalmakat, utána azonban az adventi időszakban már visszafogottabb, csendesebb hetek következtek.
András-nap
November 30-a, András napja a magyar néphagyomány egyik legjelentősebb házasságjósló napja volt. A hiedelmek szerint ezen az estén különösen jó esély nyílt arra, hogy a hajadon lányok megtudják, ki lesz a jövendőbelijük. A jóslásokat többnyire titokban, egyedül végezték, és gyakran böjt is kapcsolódott hozzájuk.
A mondás szerint: „Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát éjszakáján.”
Az egyik legismertebb szokás szerint férfiruhát, például nadrágot tettek a párna alá, hogy álmukban meglássák leendő férjüket. Egyes vidékeken a ruhadarabbal előtte kendermagot is „boronáltak”: a lányok kendert vetettek, majd a férfiruhával elegyengették a földet, és csak ezután tették azt éjszakára a fejük alá.
Másutt az ereszt rázták meg, és abból jósoltak, mi hullott a kötényükbe. A búzamag jómódú, a rozsmag szegényebb férjet ígért. Szintén elterjedtek voltak a névcédulás jóslások, az ólomöntés és más, a jövendőbeli nevére vagy foglalkozására utaló praktikák.
András napja a paraszti év más szempontból is határpontnak számított. Sokfelé ehhez az időszakhoz kötötték a téli disznóvágások kezdetét, ezért „disznóölő Andrásként” is emlegették.
A nap egyben az őszi mulatságok lezárását is jelezte. András környékén kezdődött az advent, amikor a hagyomány szerint már nem tartottak lakodalmakat és zajos bálokat. Ezzel a párválasztó, mulatozó kisfarsang után kezdetét vette a karácsonyra készülő csendesebb időszak.
A felsorolásba illett volna még október 26. Dömötör napja, amihez szintén számos népszokás kapcsolódik. Orsolya napja pedig az időjárást jósolja előre.
