A történet helyszíne egy Zala megyei kisváros, ahol még az sem meglepő, ha valaki állatot tart. Van olyan, aki kiviszi legeltetni a kecske-birka nyáját, és ahogyan mondani szokták itt valahogy megmaradtak a régi értékek, a jószomszédi viszonyok, az egymásra odafigyelés.
Történetünk főszereplője, Bernadett és “kisfia” itt élnek. Tavasszal költöztek és pár hét múlva már itt voltak a csirkék, kecske és birka is. Az állattartás nem állt már távol tőlük, hiszen éltek már falun, mint ahogyan városban is, és talán a panel fogságában döntötték el, hogy az ő életük a kertes ház, annak minden szépségével, jóságával, állataival.
Gyerekkoromban, 8 éves koromig sokat voltunk a mamám hegyén, minden ami beugrik a “mit-hogyan kell” kategóriában, ebből az időből maradt meg ködös emlékként. Ezt a tudást, ahol csak gyarapítom, és tanítom a fiamnak is. Meglepődtem, amikor a kollégiumi felvételnél kérdezték tőle, hogy mi a hobbija, és azt íratta be, hogy állatgondozás és számítógép. Tősgyökeres paneles voltam, de a szívem mindig is családi házra vágyott. Most már tudom, hogy a zöld szeretete a fiamban is meg van.
A nagy álmokat tettek követték, Bernadett megvásárolt egy erősen felújításra szoruló házat. Mint mindig, akkor is az elszántság és a vágy hajtotta, és tudta, hogy képes lesz felújítani.
Igen, vettünk egy házat. Csúnya volt. De ahogy beléptem, megfogott. Nem a betont, a kopott falakat láttam benne, hanem azt, amivé válhat. Beleszerettem. Néztem jobbat is, de ez a kisöreg belopta magát a szívembe. Egy hét múlva a miénk lett. Az udvarban dzsungel, bent szemét és ezeréves bútorok. De lelke volt, és ez megérintett. Sokat dolgoztam rajta. Saját kézzel.
Kitanultam a kőművesség, festő és melegburkoló szakma alapjait. Reggeltől estig napi 10-12 órában heteken át. Elfáradtam közben.
Arra vágytam, hogy full sminkben, magassarkúban három napig alhassak. De nem álltam meg és kipofoztam. Fájt a derekam, kérges lett a kezem, festékek szivárványként színesítették a ruhám, port ebédeltem, de kitartottam. Sokáig nem élvezhettük, jött a villanyos és lerombolta. Muszáj volt. Káoszban töltöttem azt a két hetet. Volt, hogy áram se volt három napig, meleg vízről is csak álmodoztam. De túlestem ezen is és újra vakoltam, gletteltem, csiszoltam, festettem. Kitartottam és most már a ház szeretett otthonná vált.
Az udvaron kapirgáló tyúkok, kakasok és Lina, a bárány teszik igazán vidéki hangulatúvá a kertet, de a jövő tervei ennél messzebbre mutatnak.
Rengeteg tervem van, de azt biztos, hogy 1-2 éven belül lesz párban 2 fehér kacsám, 2 futókacsám, 2 libám, egy daliás kopasznyakú kakasom (ő a favorit), egy brahma kakasom, 9 tyúkom (csakis barna igazi hagyományos), 2 kajlafülű nyulam, egy csajos bárányom és egy törpemalac párom. Őket nem tányérra szánva szeretném tartani, hanem mint az udvar “díszei”. Az a nyugalom, ami a közelükben eltölt, leírhatatlan.
Egy panel 9. emeletén felnőve kertművelésben gondolkodni nem egyszerű, mégis Bernadettnek határozott elképzelései vannak e területen is.
Konyhakerttel tavaly próbálkoztam életemben először a zártkerti telkünkön. A kezdeti sikerek után az idei évben már nagyobb területet “törtem” be, de az időjárás, a vihar elvitte szinte minden ültetett növényemet. Persze nem adom fel, jövőre már itt a kertünkbe ültetek, itthon jobban tudok rájuk vigyázni. Nem adom fel, kertem lesz, konyhakert! És persze szeder, ribizli, málnabokor és pár gyümölcsfa is.
Úgy indult, hogy van 6 kakasunk, amiből 4 vacsi lesz. Szépen feltettem a vizet forrni, elmentem boltba tésztát venni a pörkölt mellé, kikészítettem a pultra a zöldséget, fogtuk a tálat, előkészítettük a fiammal a kinti asztalt és indult a kakasvadászat.
Szépen befogtuk Zozut, a kopasznyakút, mert hát legelőször mégiscsak jobb olyat, aminek látni a nyakát,sose vágtunk még.
Zozu türelmes volt, szépen nyugton maradt, amíg próbáltuk a szárnyait a fejével összefogni. Az se zavarta, hogy ügyetlenkedtünk. Mivel sehogy sem jött össze a stabiltartás, leültünk a földre gondolkozni. Zozu várt, el se moccant. Megállapítottuk, hogy ő nagyon nyugodt, kedves kiskakas, kár lenne érte, így visszavittük és helyette előre hoztuk a cifra tollú kopasznyakút, Zozunét.
Amikor a nevét kapta, azt hittük tyúkocska lesz belőle, hát tévedni emberi dolog Persze most se lettünk ügyesebbek, tanakodtunk. Előszedtük a baltát, egy vágótuskót, de nem akarta engedelmesen ráhajtani a fejét. Aztán rájöttünk, hogy a balta túl nagy, fejszénk nincs, maradunk a késnél. Újra ügyetlenkedtünk egy sort, majd lecsüccsentünk a fűbe szusszanni. Megállapítottuk, hogy ha comb közé fogjuk a testét, könnyebb lesz a fejét megtartani.
Amíg mi elmélkedtünk Zozuné, a cifra kakas beült a fiam ölébe, és csak ücsörgött, ücsörgött, mi meg megsajnáltuk.
Elküldtük kicsit kapirgálni, amíg mi a lelkünk romjaiból összekapjuk magunkat. Pár perc “szedd össze magad” gondolatsort mantrázva újra befogtuk Zozunét, immár határozottan kézbe véve. Szárny összefog, két láb közé fogtuk a kiskakast, fej hátrahajtva stabilan fogva, nyak tiszta, a kés pengéje rajta, csak meg kell húzni…, .erre ez a piszok kinyitotta a szemét, egyenesen belenézett a szemünkbe. Tekintete tele volt nyugalommal, békével… Szóval, visszaengedtük a tyúkokhoz, a sárgarépa azóta is rajtunk röhög a konyhapulton.
Hogyan tovább?
Most kamionra szállok, és ha újra itt a jó idő, akkor teljes lendülettel folytatjuk, amit elkezdtünk. Mert vidéken lakik a jó élet!
