A szegedi papucs készítése és viselése szorosan összefonódik Szeged város történetével. A lábbeli a 19-20. századi szegedi lakosok egyik legjellemzőbb viselete volt, készítésének módja több évszázados hagyományt őriz. Ma többnyire ajándéktárgy, melynek megmentésére, készítésére is történt kísérlet.
A legendás szegedi papucsról Páratlanok címmel látható kiállítás most a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. A címadás oka az, hogy az ikonikus szegedi papucsok páratlannak készültek: két ugyanolyan papucsot vásárolt meg a menyecske, majd hordás közben derült ki, melyikből lesz a bal lábas, melyikből a jobb lábas papucs. A tárlaton emellett számtalan érdekességre, szakmai titokra is fény derül a papucsok kapcsán – olvasható a múzeum weboldalán.
A szegedi papucsfajták közül a legrégibb az alacsony sarkú, fekete bársonyfejű, zöld pettyekkel készített „törökpapucs”. A 20. század első felében divat volt, hogy a papucsot a vele együtt viselt ruha selyméből készíttették, ez volt a „selyömpapucs”, a gyöngyökkel, flitterekkel díszített „pillangós papucs” pedig a bálba illett.
Az eljegyzéskor a gyűrű mellé piros, Tápén pedig fehér színű, bársonyfejű, hímzett „jegypapucsot” adott ajándékba választottjának a vőlegény. A hímzett, piros bársony papucs az 1980-as évekig hozzátartozott az újmenyecskék lakodalmi öltözékéhez.
A szegedi papucshoz kapcsolódó legenda szerint amikor Hóbiárt basa a török hódítás idején elért Szegedre és meglátta a szegedi szép lányokat, rögtön el akarta csábítani őket. A lányok azonban nem adták könnyen magukat: szegedi papucsuk sarkával a történet szerint agyonverték a hódítani vágyó basát.
A szegedi tárlaton bemutatnak egy papucskészítő műhelyt is, a látogató hölgyek maguk is kipróbálhatják, milyen is lehetett papucsban járni-kelni Szeged városában több mint száz évvel ezelőtt: népi viseletet ölthetnek és lábukat szegedi papucsba bújtathatják.
Kiemelt kép: MTI
