Ismert és elismert szaktekintély, aki mindig kerülte a rivaldafényt , a magamutogatást. Csendes, szűkszavű emberként szerették és tisztelték minden munkahelyén, melyeken bölcsességével, jóságával köztiszteletet vívott ki. Dr. Samu István orvos-pszichiáter 2018. november 3-án ünnepli 95. születésnapját.
E sorok írójának dr. Samu Istvánnak, a Menhely Alapítványnál töltött évei alatt volt alkalma – az egyébként a nagyívű nyilatkozatoktól is tartózkodó – orvossal interjút készíteni addigi életéről, pályájáról. A máig felejthetetlen diskurzusban előkerült a boldog gyermekkor, a nagypolitika, a kommunista diktatúra módszertana, az orvos tanulmányai, a világról alkotott általános képe és természetesen az a történet, mely Magyarország első túszejtése volt Balassagyarmaton, s ahol dr. Samu István túsztárgyalóként igyekezett segíteni egy súlyos tragédia elkerülésében. Bár gyógyító munkája mindennél fontosabb volt számára, nevét ez ügy kapcsán ismerte meg az ország.
Az említett interjúban – mely IDE KATTINTVA teljes terjedelmében olvasható – természetesen nem kerülhettem ki az emlékezetes túszdrámát, dr. Samu István pedig első kézből elmondta emlékeit, melyek immár történelmi tényekként kapcsolódnak az eseményhez.
Balassagyarmaton köztiszteletben álló orvos hírében állt, de az ottani kórházban töltött 17 esztendeje során egy nem kimondottan gyógyító ügyben is a figyelem középpontjába került. Nevezetesen az 1973. januári leánykollégium elleni terrortámadásra gondolok, melyről ugyan Végh Antal könyvet írt, Gazdag Gyula filmet is alkotott, ám főorvos úr személyes élményeit csak mendemondákból ismerhetjük.
Az alaptörténet ugye ismert. Két fiatal – egy 17 és egy 19 éves – fiú felfegyverkezve behatolt az akkori leánykollégium épületébe, s túszul ejtett 14 lányt. Követelőztek, a lányok életének kioltásával fenyegetőztek, s nem álltak szóba egyszerűen senkivel, még saját szüleikkel sem. E tanácstalan helyzetben keresett meg engem a rendőrség. Azt kérték, hogy készítsek valami gázt, vagy kábítószert, mellyel ártalmatlanná tehetjük a fiúkat. Ilyen technikát nem ismertem, tehát ily módon nem tudtam segíteni, ám felettébb izgatott a dolog. Az igazságérzetem szólalt meg akkor, amikor önvizsgálatot tartottam. Az akkori Magyarországon ugyanis a terroristákat a társadalmi forradalom előhírnökeiként állították be, s ha a hatalom nem engedelmeskedett nekik, akkor elítélték az érintett kormányt, vagy országot. Elég csak említenem Kubát, ahol valóságos nemzeti hősként fogadták a terroristákat. Tehát hosszasan gondolkodtam, hogy a teljesen tanácstalan Balassagyarmat, a magyar hatalom vajon hogyan fogadja mindezt? Sajnos ma már tudjuk.
Ön tehát mérlegelt és azon gondolkodott, segíthetne-e a helyzet megoldásában. Sok ideje nem volt minderre, s el is határozta magát…
Feltételeztem, hogy a fiúk nem engednek a követelésekből. Ebből adódóan pedig arra következtettem, hogy elmebetegek is lehetnek, ha nem tudják, hogy reménytelen a helyzetük. Önvizsgálatot tartottam, mert meggyőződésem, hogy ha valakiben bűnt, vagy hibát látunk, először magunkat kell feltárni. Tudtam, hogy fegyvert nem fogok önként, hisz ezt még gyerekkoromban megtanultam, s azt is tudtam, hogy a mindenre elszánt fiúkkal szemben az életemmel játszom. Ám maga az a tény, hogy emberéletek forogtak kockán, s esetleg az én gyávaságomon, visszakozásomon múlott volna a lányok élete, úgy döntöttem, hogy akár a halálom árán is, de megpróbálom. Tudtam, hogy feleségem képes lenne eltartani a családot, s ezért sem vállaltam a szégyent, a megfutamodást. Mint orvost aztán a két fiatalember elfogadott közvetítőpartnernek. Először az ajtón át, kiabálva teremtettünk kapcsolatot, majd csak és kizárólag engem engedtek be a szobába. Két napig győzködhettem őket, elsősorban időhúzási szándékkal, hátha jobb belátásra bírom a két fiatalembert.
Ez nem sikerült. Vajon miért?
Végig hangsúlyoztam, hogy várjanak a kivégzéssel, mert a gyarmati rendőrség nem dönthet ügyükben. Ugyanakkor meggyőződésem az volt, hogy a hatalom nem enged. Részben sikerült a vállalásom: a kisebbik fiú intelligensebb volt, hajlott volna az akció befejezésére, de ő is félt a nagyobbiktól, aki viszont hajthatatlan maradt, méghozzá nagyon jó logikájával. Mit is mondogatott? Ez a rendszer azt hangsúlyozza, hogy legfőbb érték az ember. Márpedig ha így van, akkor nem hagyják a lányokat kivégezni, s ők szabad utat kapnak. Ellenkező esetben? A rendszer hazudik, s leleplezi önmagát, ami számukra megfelelő elégtételt jelent.
Amikor a fiúkkal társalgott, nem félt?
Miután felkészültem a legrosszabbra is, egyáltalán nem. Ott ültem a terem közepén, két oldalról fegyvert szegeztek rám, s úgy beszélgettünk. A lányok is oldódtak, úgy éreztem, valamiféle pajtási viszony van köztük és a két fiatalember között. Ám minden apró mozzanatot ismerve az ügy végső kimenetele ma már mindenki számára ismert…
MEGJEGYZÉS: A balassagyarmati Hatala Csenge 2015-ben megjelent “Hírzárlat” című könyvében a történet résztvevőinek megszólaltatásával a leghitelesebben adja vissza a túszdráma részleteit – a szerző.
Főorvos Úr! Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben!
Kiemelt képünk a napokban dr. Samu István lakásán készült
