Amire mindannyian emlékszünk: idézetek a Kincskereső kisködmönből

– Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.

Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.

– Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi – motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. – Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.

                                                                                xxxx

Egy hét múlva kutya bajom se volt már, legfeljebb az adott gondot szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.

Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:

– Háromféle: kenyér, haja, béle.

Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt kertészpecsenye – ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc, ami alatt hajába főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon jó étel annak, aki szereti.

                                                                                xxxx

– Azt a kincset neked kell megkeresni, Gergő! Hej, szegény világ, vetett ágy, akkor lesz ám csak jó világ a malomházban! A kincs felén árpacukrot veszünk, azt szopogatjuk egész nap. A másik felén meg csináltatunk egy létrát a Bojóka áccsal, azt nekitámasztjuk a Tejútnak, és azon le s föl sétálgatunk az égbe. Hol a Marika jön le mihozzánk, hol mink megyünk fel őhozzájuk. Olyankor én mindig ünneplő ruhában leszek, és olyan új kalapom lesz, amelyiknek a pántlikájára gőzös lesz varrva. Mikor én azzal köszönök az angyaloknak, azok mind azt kérdezik Marikától: “Ugyan ki fia-csikaja ez a szép kalapú kisfiú?” Arra Marika azt mondja: “Az bizony az én bátyókám, a Gergő báró, a malomvári szűcsnek a fia…”

                                                                              xxxx

Az eb, az kutya, de a puli többet számít, mint némelyik minden lében kanál ember.

                                                                              xxxx

Inkább sarkantyús csizmát vegyen nekem, édesapám.

– Tán fázik a lábad, gyerekem? – nézett rám édesapám csodálkozva.

Elszégyelltem magam, mert olyan meleg nyár volt, hogy még a békasó is izzadt az országúton.

– A bíró fia is sarkantyús csizmában jár – vallottam ki nekivörösödve. Azt nem mertem kimondani, hogy akkor a báróénak is az dukál!

– Jaj, fiam, az teheti, mert az úrnak született. Látod, a kis csirke is szeretne olyan magasra röpülni, mint a fecskefiók, de nincs neki hozzá való szárnya.

                                                                              xxxx

Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. 

                                                                         xxxx

– Erről a világon senkinek sem szabad tudni. Még szülédnek se szólj róla. Mihelyt valaki megtudja, hogy a ködmönöd kincses ködmön, rögtön elveszti az erejét. Érted-e?

– Értem, édesapám.

– No, ez az egyik. A másik az, hogy míg te vagy a ködmönnek a gazdája, addig mindig igazat kell mondani. Ezt különösen javallom, mert ha csak egyszer olyant mondasz is, ami nem igaz, a ködmöntündér tüstént olyan hosszúra ráncigálja a füledet, hogy legyezheted vele magadat. Hát mered-e vállalni a ködmönt?

– Merem, édesapám.

                                                                   xxxx

Reggel, ahogy elzavartam a szememből az álompillangókat, a ködmön ott volt a helyén, karjai üresen lógtak le, mint akármilyen más ködmönnek a karjai. De az alján szinte lángoltak a peremérvirágok, mintha selymük most szaladt volna ki a tűből.

És én megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani.

                                                                         xxxx

– De jó volna egyszer meleg szobában aludni, nagyapó! Ha bányamérnök leszek, akkor nekem olyan szobám lesz, hogy két kemence lesz benne, s az egyiknek a kuckójában én alszom, a másikéban te. Nézd, milyen hideg a kezem!

– Szegény kis báránykám – mondta gügyögve az öreg bűbájos, s fölébe hajolva a vézna kis kéznek, elkezdte azt leheletével melengetni.

Bizony sose hittem volna, hogy valamikor még kedvem támadjon az öreg Küsmödinek megcsókolni a kezét. Most pedig alig bírtam erőt venni magamon, hogy meg ne tegyem.

– Milyen jó vagy te, nagyapóka! – mondta hálálkodva a kis bice-bóca. – Te vagy a világon a legjobb ember, tudod-e te azt?

                                                                      xxxx

Megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember.

Kapcsolódó anyag >>> Régi mesék, amik az életre tanítanak