Életmód

Vizes élőhelyek világnapja – Természetes testőreink, melyek elsimítják az árhullámokat

Február másodika a Vizes élőhelyek világnapja. A WWF adatai szerint az emberi tevékenység miatt Európában a vizes élőhelyek mintegy kétharmada már elpusztult, globálisan pedig 87 százalékuk eltűnt. Vizes élőhelyeink hiánya nagyban megnöveli a társadalom sérülékenységét a szélsőséges természeti hatásokkal szemben.

A vizes élőhelyek természetes testőreink: elsimítják az árhullámokat, védve az embert a katasztrofális áradásoktól; magukba szívják és tárolják a tavasszal érkező vizeket, majd a nyári csapadékhiányos időszakban biztosítják a vizet a növényeknek

– magyarázza Siposs Viktória, a WWF Magyarország vizes élőhely-védelmi programjának szakértője.

A talaj vízháztartását is javítják, így a környezetükben lévő élővilág és a mezőgazdasági növények jobb vízellátást kapnak azokhoz a területekhez képest, melyek nem vizes élőhelyek mellett terülnek el.

Magyarország elvesztette vizes élőhelyeinek döntő többségét, emiatt gyakran előfordul, hogy a tavaszi árvízveszély után hamar jelentkezik a nyári aszály.

E kettős problémára megfelelő megoldást jelentene, ha a folyókat kísérő természetes mély fekvésű területeken megfelelő mérnöki módszerekkel kiengednénk az áradás vizét és elraktároznánk a nyári időszakra. Ezeken a területeken előtérbe kerülhetnének az egykor hagyományos, mára azonban eltűnő tájhasználati formák, mint például a legeltetés.

Tatai Öreg-tó - Fotó: MTI
Tatai Öreg-tó – Fotó: MTI

Az így kialakított táj a klímaváltozás hatásaival szemben ellenállóbb, hiszen segít megőrizni a víztartalékokat és megelőzni a terület kiszáradását.

A vizes élőhelyek másik fontos szerepe a vízmegtartás mellett, hogy élőviláguk képes a folyók élővilágának a megújítására, visszapótlására egy esetleges szennyezés után. A 2000-ben bekövetkezett tiszai cianid-szennyezés idején, a folyót ért vegyi szennyezés nem jutott be a folyó menti holtágakba, tocsogókba, tavakba, mellékfolyókba. Az erősen mérgező vegyület a folyóban óriási pusztítást végzett, de a vízzel együtt elvonult. A Tisza megmaradt élővilágát később a mellékfolyók vizei teremtették újjá. A távolabbi területek vizes élőhelyeinek élővilága akkor kapcsolódott be a regenerálódás folyamatába, amikor a következő tiszai áradás közvetlen kapcsolatot teremtett a folyó és ártere között.

A vizes élőhelyek megőrzése olyan takarékossági beruházás, amelynek óriási megtérülési értéke lenne. Az árvizek tárolása a táj adta természetes mélyületekben olcsóbb és méltán lehetne a folyómeder árvízvédelmi célú szabályozásának alternatívája. Az árvízi kockázatok elkerülése mellett a vizes élőhelyek halbölcsőként, illetve strandolási, sportolási lehetőségeket kínáló pihenőhelyként is értékesek

– tette hozzá Siposs Viktória.

Mi az a vizes élőhely?

1971-ben ezen a napon írták alá az iráni Ramsarban a Ramsari Egyezmény néven ismertté vált nemzetközi megállapodást a vizes élőhelyek, elsősorban az ott élő madárvilág védelméért.

Az egyezmény alapján igen széles körű azon ökoszisztémák köre, amelyek vizes élőhelyeknek tekinthetők. Ebbe a fogalomkörbe tartozik többek között minden állandó vagy időszakos, sós vagy édesvízzel borított terület (pl. folyó, állóvíz, mocsár, láp), amelyek őshonos vagy veszélyeztetett fajoknak nyújtanak élőhelyet.

Továbbá azok, amelyek legalább 20 ezer vízimadarat, vagy egy vízimadár (al)faj 1 százalékát tartják el rendszeresen.

Fontos kritérium ezen kívül, hogy a fajok az adott biogeográfiai régióra jellemzőek vagy valamilyen szempontból egyediek legyenek. Az egyezmény hatálya nem csak a természetes, hanem a mesterséges vizes élőhelyekre (pl. halastavak) is kiterjed.

Magyarország ramsari helyszínei (a Wikipedia alapján):

  • Balaton – 1989. március 17., (59 800 hektár)
  • Baradla-barlangrendszer – 2001. augusztus 14. (2075 hektár)
  • Béda-Karapancsa – 1997. április 30., (1150 hektár)
  • Biharugrai halastavak – 1997. április 30., (2791 hektár)
  • Bodrogzug – 1989. március 17., (3781 hektár)
  • Borsodi-Mezőség – 2008. február 20., (17 932 hektár)
  • Csongrád-bokrosi Sós-tó – 2004. december 4., (770 hektár)
  • Dél-balatoni halastavak és berkek – 2011.december 31. (9510 hektár)[2]
  • Felső-Kiskunsági szikes puszták – 2006. szeptember 29., (13 632 hektár)
  • Felső-Kiskunsági szikes tavak – 1979. április 11., (6637 hektár)
  • Felső-Tisza – 2004. december 4., (22 310 hektár)
  • Fertő – 1989. március 17., (8432 hektár)
  • Gemenc – 1997. április 30., (16 873 hektár)
  • Hortobágy – 1979. április 11., (23 121 hektár)
  • Ipoly-völgy – 2001. augusztus 14., (2227 hektár)
  • Kardoskúti Fehér-tó – 1979. április 11., (492 hektár)
  • Kis-Balaton – 1979. április 11., (14 745 hektár)
  • Izsáki Kolon-tó – 1997. április 30., (2962 hektár)
  • Mártélyi Természetvédelmi Terület – 1979. április 11., (2232 hektár)
  • Montág-puszta – 2008. február 20., (2203 hektár)
  • Nyirkai-Hany – 2006. szeptember 29., (460 hektár)
  • Ócsa – 1989. március 17., (1078 hektár)
  • Pacsmagi halastórendszer – 1997. április 30., (485 hektár)
  • Pusztaszer: Fehér-tó, Fertő, Sasér, Labodár, Csaj-tó – 1979. április 11., (5000 hektár)
  • Rába-völgy – 2006. szeptember 29., (10 961 hektár)
  • Rétszilasi halastavak – 1997. április 30., (1508 hektár)
  • Szaporca-tó – 1979. április 11., (257 hektár)
  • Tatai Öreg-tó – 1989. március 17., (269 hektáros)
  • Velencei-tó és Dinnyési-fertő – 1979. április 11., (965 hektár)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik