A nyugdíjas kor elérése akaratlanul is összekapcsolódott nálunk az öregség fogalmával, társadalmi vetülete pedig a nyugdíjas egyfajta lenullázódásával jár. A közmegítélés szerint a nyugdíjas az az ember, aki egész nap nem csinál semmit, és nem egyfajta filozofikus, buddhista elmélyülést értünk semmittevés alatt.
De mit tehetünk ez ellen a kóros berögzülés ellen? Van-e ennek egyáltalán bármilyen alapja?
És hogyan viszonyuljon mindehhez a leendő vagy már gyakorló nyugdíjas? Mit tegyen, hogy ne érezze magát értéktelennek, amikor az egyik nap felkel, és rájön, hogy már nem kell bemennie dolgozni?
Nem kellene így lennie, hisz előbb-utóbb mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen, az aktív évek elmúltával megváltozik a mindennapi rutin
– mondja Porkoláb Éva, aki nem szokványos vidéki nagyiként élte meg az aktív évek nyugodtabbá válását. Pszichológusként azóta is dolgozik heti pár órát a Pedagógiai Szakszolgálatnál, és tapasztalatait örömmel osztja meg velünk.
Mit tehetünk, hogy ne érezzük magunkat értéktelennek, amikor az egyik nap felkelünk, és rájövünk, hogy már nem kell bemenni dolgozni?
Engem is rosszul érintett a nyugdíjazásom az első hónapokban, így aztán el is fogadtam a lehetőséget, és visszamentem heti pár órát dolgozni. Meggyőződésem, hogy fokozatosan kellene a nyugdíjas korúvá válókat kivonni a munka világából, hogy legyen idejük hozzászokni a változáshoz, és megszokják, hogy ezentúl maguknak kell strukturálni az idejüket, így nem lenne akkora trauma számukra a változás.
Máshogy öregszünk és megyünk manapság nyugdíjba, mint 50-60 éve?
Igen is és nem is. Jobbak ma az életkörülmények, az életkilátások, később öregszünk meg a szó konkrét értelmében is, jobb fizikai állapotban vagyunk, fittebbek, fiatalosabbak, mint néhány évtizeddel korábban. És talán pont emiatt is alakult ki az, hogy szégyelljük az öregedést, nem trendi megöregedni. Úgy teszünk, mintha örökké fiatalok maradhatnánk, mintha örökké élhetnénk fitten, egészségesen. A halálról sem akarunk tudomást venni, pedig az élet természetes része, végállomás, vagy csak egy állomás, kinek-kinek a hite szerint. Sajnos a társadalomban nincs megbecsült státusza az “öregségnek”, így a nyugdíjasok is érezhetik perifériára szorultnak magukat.
Fel lehet készülni a megöregedésre?
Kevesen készülnek fel rá lelkileg, a vele járó változásokra, vagy akár arra, hogy egyik nap még aktív, tevékeny életet él valaki, másnap pedig már nem. Rossz esetben az ember önbecsülése is megcsappanhat, kiszolgáltatottnak érezheti magát.Ehhez jön még negatívumként, hogy megélhetési gondjai lehetnek a fizetés kiesésével, egyfajta természetes folyamat részeként pedig egészségromlás következhet be.
Mit tehetünk az előbb felvázolt megkeseredés ellen?
Én személy szerint nem szívesen használom a nyugdíjas kifejezést, hisz folyamatosan dolgozom a nyugdíjazásom óta is heti néhány órában. Ennyi jólesik, a teljes munkaidő már sok lenne, hisz az ember csak használódik el, fokozatosan. Sokat tehetünk magunkért testileg és lelkileg is. Meg kell keresnünk a nekünk megfelelő lehetőségeket, készíthetünk mai divatos kifejezéssel élve akár bakancslistát is, de ha segítségre van szükségünk, bátran forduljunk szakemberhez. A lényeg, hogy ne veszítsük el az érdeklődésünket, maradjunk kreatívak, vágyjunk új ismeretek megszerzésére továbbra is.
A gyerekeinkre, unokáinkra sem szabad rátelepednünk, hisz nekik is megvan a maguk élete a saját nehézségeivel. Annak, aki a gyerekek kirepülése előtt állandóan kiszolgált valakit, valakiket, még nehezebb megtalálnia a helyét, ha például még nincsenek unokák
– mondja.
Hogy jött a festés iránti “késő vágy”?
A festést mint egy bakancslistás feladatot kezdtem el, a szőnyeg alá söpörve talán egész életemben jelen volt, de konkrétan is valamilyen formában, tanítottam például rajzot alsó tagozatos gyerekeknek. Mivel kerestem, így meg is találtam azt a festőcsoportot, sőt már csoportokat, ahol kedvemre alkothatok. Ez feltölt, inspirál, sikerélményt ad. Vannak közös kiállításaink, főleg Nyíregyházán, április 11-től pedig a saját kiállításom is megtekinthető egy hónapig Ibrányban.
Kötsz, varrsz, horgolsz, bútort újítasz fel. És nem mellesleg finomakat főzöl…
A kreatív tevékenység feltölti az embert, ilyen volt régtől fogva az életemben a kötés, a varrás és a horgolás. Aztán belefogtam a bútorok felújításba is, hisz így pont olyanok lettek, amilyeneket szerettem volna. Örömmel tölt el, ha a saját magam varrta-horgolta függönyök, kárpitok között élvezhetem a vidéki élet nyugalmát, vagy épp cseverészhetem a barátnőkkel egy finom kávé mellett. Van egy kemencém is az udvaron, ott finom kenyeret, kalácsot sütök, ha például az unokák látogatóba jönnek. Városi gyerekek, így nekik igazi felüdülés volt korábban a vidéki mama, akinél a hatalmas, füves udvaron szaladgálhattak, sátorozhattak, és az állattartás falusi hagyományaiba is beleshettek az öcsémnél a szomszédban.
Hogy telik egy átlagos napod?
Ma már egyedül élek, nem mondom , hogy sajnos, mert így tartom természetesnek, nem élhetem a gyermekeim és az unokáim életét, ahogyan ők sem az enyémet. Sokkal inkább olyan nagymama szeretek lenni, aki nem a panaszkodása révén kívánja a fontosságát hangsúlyozni. Büszke vagyok rájuk, és tudom, ők is azok a tevékeny, finomakat főző, nekik is tetsző képeket festő mamájukra, akivel jó találkozni, beszélgetni.
Egy átlagos napomon pedig élvezem a reggelt, a nap legszebb részét, a kávé soha nem maradhat el, a torna sem, de az sajnos néha mégis kimarad. Televíziót már egyáltalán nem nézek, nincs rá igényem, az internetről tájékozódom mindenről, barátnőzöm, családozom, festek, mikor mit. A házimunka, a háztartás ellátása, a főzés és a kert is mindennapos elfoglaltságot és kikapcsolódást jelent. Sohasem unatkozom, és ha nem is sikerül minden betervezett dolgot megvalósítanom, megbocsátok magamnak. Ez fontos, hogy ne legyünk túl szigorúak magunkhoz, hanem élvezzük az életet.
Mi a helyzet a tervezéssel?
Mindig van valami. Vannak terveim, céljaim, még nincs minden kipipálva a bakancslistámon. Örülök, ha sikerül megvalósítanom, amit beterveztem, és nem örülök, ha nem. Az én definícióm szerint boldog vagyok. Persze van, hogy valami elszomorít vagy bánt, de végtelen öröm például, ha a családban mindenkinek jól mennek a dolgai.
Ezek szerint van recept a boldog nyugdíjas évekre?
Szerintem van. Fogadjuk el, hogy már nincs annyi fizikai erőnk, ez teljesen rendjén van, de ne engedjük berozsdásodni magunkat, se az agyunkat, se a testünket, lehetőleg maradjunk lelkileg-szellemileg frissek. Találjunk magunknak időtöltést, hobbit, ami örömet szerez, ez ebben sokat segít. A munka egyáltalán nem ártalmas idős korban sem, de tudjunk mértéket tartani mindenben. Figyeljünk oda az étkezésre is, “az öreg nem éhezik, de nem is lakik jól soha” elvet kellene követnünk. Elsőre bonyolultabbnak hangozhat mindez annál, mint amilyen valójában, de érdemes kipróbálni. A legfontosabb pedig az, hogy a jót lássuk meg az apró dolgokban is, a panaszkodást pedig felejtsük el.
Kiemelt kép: Porkoláb Éva
