Városban nevelkedett, ott járt iskolába, igazi városi lány volt. A természethez azonban mindig vonzódott, és húszas éveinek végéhez közeledve – egy évtizede – édesapja segítségével vettek egy tanyát. A székesfehérvári hölgy oda költözött, ahol korábban nem járt: a Tisza túlpartjára, a Hódmezővásárhelytől 15 kilométerre elterülő Mártély tanyájára.
Kovácsné-Wölfinger Diána tíz éve él a természet lágy ölén. Élete a legnagyobb közösségi portálnak köszönhetően nyitott könyv, melynek egyik jelentős része a tanyasi élet, a család, a gyermeknevelés, középpontban két gyönyörű kislányával, a 11 éves Annával és a 4 és fél éves Lucával. Ahogy fogalmaz, tanyán csak annak szabad élnie, aki tudja, mivel jár ez a fajta szabad életmód.
Tényleg, miért jó tanyán élni?
Leegyszerűsítve azt mondhatom, azért, mert úgy pancsolhatunk, hogy mellettünk gémeskút, előttünk sziki gyep őzekkel, fácánokkal, esetünkben pedig pár száz méterre a Tisza. Ha a kapáláskor, betakarításkor folyik a hátunkon a víz, azt senki nem látja, nem beszéli ki, miként azt sem, hogy öntöttvas kádban fürdök, vagy, hogy éppen meghízott a szomszédasszony. Ám a lényeg az, hogy a tanyasi életet csak annak ajánlhatom, aki nem riad vissza a kétkezi munkától, a kerti teendőktől és az állatok tartásától. Akinek bármelyiktől „migrénje” van, az ne is barátkozzon ezzel az életmóddal.
Mégis nagyon sokan vágynak tanyára.
Azt tapasztalom, hogy a legtöbb városi ember szépen burkolt, vakolt, kicsinosított tanyát szeretne több hektárral, ahol élvezni lehet a madárcsicsergést és a jó levegőt. Ilyen is van. Ám a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy tanyára költöznek, és abból majd megélnek. Nem szeretnék senkit sem elriasztani, de aki azt feltételezi, hogy vesz egy tanyát, abban pedig majd lesz zöldség, gyümölcs, meg 2 tehén, és kimegy a piacra, elad mindent, és ebből megél – az téves elmélet. Ráadásul, aki életében nem állított be mondjuk egy ekét, nem tudja például a tavaszi vetésű növények talajelőkészítési rendszerét, nem tudja mi a kapás sortáv, nem elletett meg egy birkát, nem nyírta meg, nem fejte az állatot, nem dagasztotta a sarat a kertben, nem küzdött vizes fával a kályhában, nem ismer fel egy állatbetegséget, az teljesen tévúton jár a tanyavásárlási szándékot és az itteni életet illetően. Aki nem szereti a munkát, és úgy áll hozzá, hogy más is hozzáférjen, az ne menjen tanyára!
Önök miért mertek belevágni?
Mert tisztában voltunk az imént elmondottakkal, és tudtuk, hogy ebben a közegben teljes családi boldogság lesz a miénk. Magam agrárvégzettségű vagyok, férjem jelenleg a MÁV-nál forgalmi szolgálattevő. Mindkettőnk dolgozik a civil életben, e mellett végezzük a tanya nem kevés dolgát. Ez is mutatja, hogy a tanyából nem tudnánk fenntartani magunkat, de életünk minden szabad perce a ideköt. Egy tanyán élő férfinek mindenhez kell értenie, és az én párom ilyen. Ha kell, birkát nyír, böllérkedik, eljár a faluba, másnak is elvégzi. Gémeskutat állít, tetőt ácsol. A gyerekekkel szalámibelet köt, télen lovaskocsi után köti a szánkót, és húzza. Horgászik, a családjának hazaviszi a halat, de elkészítve, az asszonynak nincs vele dolga. Ha ideje van, ünneplőt ölt és a családdal tölti kevéske szabadidejét. Én pedig a háziasszonyok minden munkáját elvégzem, de kecskét is fejek, olykor sajtot is készítek, kenyeret sütök, lekvárt, szörpöt teszek el télire, és a kerti munkából is kiveszem a részemet.
Két lányuk, Anna és Luca hogyan viszonyulnak a tanyasi életformához?
Örömmel tölt el, hogy nem viszonyulnak, hanem boldogan élik ezt az életet, miközben Anna – aki nemrégiben volt elsőáldozó – a hódmezővásárhelyi Liszt Ferenc Általános Iskolába jár, Luca szintén a városba, a helyi katolikus óvodába. Talán ebből kiderül, hogy vallásos család vagyunk. Vasárnaponként templomba megyünk, és egyházi ünnepek sem maradnak el életünkből. Étkezésekkor áldást mondunk, és a tanyánk közelében lévő kőkereszthez is gyakran elsétálunk egy-egy imádságra. A hit az egész családban erősíti a szeretetet, az összetartozást. A lányok, a kisebbik is, sokat segítenek minden munkában, kertben, állatok körül és a konyhában is. Önzetlen, nyílt szeretet az övék, ami jobb, mint egy mobilapplikáció, vagy bármely más 21. századi technika.
Ez annyit jelent, hogy se tévé, se számítógép, se mobiltelefon?
Ez azért túlzás lenne, mindegyik van, mint ahogy autónk is, hiszen a gyerekeket hozni-vinni kell Hódmezővásárhelye. Ám azt vallom, hogy szülőként felelősek vagyunk a jövő generációjáért, gyermekeinkért. Az élet nem az okostelefonok egész napos nyomkodásáról, a folyamatosan bekapcsolt tévéről, a számítógépes játékokról szól. Ezek nem értékek. A valódi érték az együtt eltöltött idő: a természetben sétálni, lóra ülni, befogni, kétkezi munkánkkal építeni, apró kezecskék segítségével magot szórni, a munkánkért kapott pénzen szép, hasznos dolgokat venni. Hálás szívvel megköszönni mindent, amink van, legyen az az egészségünk, házunk, párunk, munkánk. Azt hiszem, hogy a természettel együtt élő ember mindig érzékenyebb volt, és ezért biztatok mindenkit, hogy a maga szintjén próbáljon meg közelebb kerülni a természetes dolgokhoz. Hála Istennek lányaink az értékek mentén nőnek fel, boldogságban, szeretetben, és persze semmi sincs tiltva tőlük, csak korlátjai vannak a felesleges időtöltésnek.
Ön nagyon sok gyönyörű fotót tesz közzé az életükről, olykor ünnepi ruhákban és egészen művészi beállításban. Ez is a tanyasi élet része?
Amennyiben a családunk boldogsága, életünk látszik ezeken, akkor igen. És én úgy vagyok vele, hogy minden kattintás egy pillanat mindennapjainkból, melyeket a fotókon büszkén mutatunk meg a nagyvilágnak.
Fotók: Kovács-Wölfinger család, magánarchívum
