Nem is olyan régen írtam már néhány szokásról, amelyek régen mindennaposak voltak, de mára elfelejtődtek, mint például a hagyma szárának fonása, vagy a harisnya stoppolás.
Most újabb szokásokról hoztam egy kis összefoglalót.
Mit szól a falu….
Ne érje szó a ház elejét
– mondta mindig a nagymamám, s én azt hittem, ez amolyan szólásmondás, ami annyit tesz, ne adjunk okot a kritikára, magam gyereknyelvére lefordítva tehát: viselkedjünk rendesen. Tulajdonképpen többé-kevésbé jól is hittem, csak az eredetét nem ismertem mostanáig.
Régen faluhelyen a hosszúkás parasztházaknak csak a rövid, 2 ablakos oldala nézett az utcára (általában ez volt a tisztaszoba). Ezt a két ablakot és a ház elejét vették szemügyre azok, akik az utcán elhaladtak, s a látvány alapján ítélték meg a lakókat – hiszen bejárni egymáshoz csak a rokonoknak, jó ismerősöknek lehetett.
Ha valakinek rendezetlen volt a portája, piszkos az ablaka, seperetlen volt a járda , akkor azt a falubeliek megszólták, kibeszélték.
Ezért az asszonyok minden nap felsöpörtek a ház előtt, az udvart, az utcát is felgereblyézték és felsöpörték, az árokpartot rendezték. Az asszonyok dolga volt a kerítés rendben tartása is.
Trécselni az utcán nem volt ildomos – megszólta a falu azt, akinek a háztája rendezetlen volt, de beszélgetni jutott ideje.
Ne csak együnk, igyunk is….
Az ember mikor felkelt, nem reggelizett sokat, legfeljebb bekapott egy kis kenyeret, mellé viszont megivott egy felest. Pálinka nélkül ritkán indult a nap, ez volt a szokásos étvágygerjesztő. Nap közben aztán a parasztember nem ivott, viszont ha a földön nagy munkák voltak, és napszámosok dolgoztak, azokat illett kínálni. Ilyenkor a gazda porciózott.
Pálinkáztak ünnepekkor és pálinkáztak kötelező jelleggel disznóvágások alkalmával is.
S ha az ember ment valahova, vajon mit vitt biztosan magával?
A dohányon, pipán, zsebkendőn túl biztosan volt nála pálinka. Nem inni – kínálni. Inni odahaza indulás előtt ittak egy-egy nagyobb bátorságnövelő kortyot, hiszen a földhöz szokott embernek külön tortúrát jelentett a városba menni, erőt kellett meríteni hozzá.
Ha valakinél nem volt flaska, amiből kínálhatott, azt a többiek lenézték, szegénynek, élhetetlennek vagy zsugorinak gondolták.
A pálinka kínálásnak is megvoltak a maga szabályai. Ha megkínálták az embert beosztva illett fogyasztani. 3-4 pohárnál többet a vendéglátók nem kínáltak, nem volt jellemző a folyamatos kínálás.
Az asszonyok csak nagyon óvatosan ittak, reggel soha, inkább csak nagy munkák alkalmával szopogattak el egy-egy pohárkával.
Volt azonban egy hely, ahol minden asszony kapott pálinkát – ez pedig a gyermekágy volt. A fájdalmak enyhítésére járt a pálinka.
Adjon Isten!
A köszönési szabályok és szokások koronként változnak. A különböző társadalmi rétegek, a települések, de még a foglalkozások is saját köszönési formát használtak hajdanán. A katolikus lelkész Dicsértessék a Jézus Krisztus, a református Békesség Istentől szavakkal üdvözölte az érkezőt. A katonák az Erőt, egészséget, míg a bányász a Jó szerencsét szavakat használta.
A parasztok Adjon Isten, Jó napot-tal köszöntötték az idegent. Ha valaki messziről jött, akkor a Hozott Isten, Isten hozta , ha pedig távozott, akkor az Isten veled, Isten áldja meg, vagy Isten áldjon volt a megszokott üdvözlési forma.
Köszönni lehetett gesztussal is, ilyen volt a biccentés, intés, térdhajlítás, ezeket a gesztusokat gyakran önmagukban, szavak nélkül is használták.
Kiemelt kép: Fortepan
