Mindannyiunknak vannak emlékei a nagymamánál töltött napokról. Az öreg kutyáról, aki csaholva várt minket a kapuban, bármikor is érkeztünk, a cicáról, ami az ajtó előtti lábtörlőn púposította a hátát, és dühösen ráfújt a kajla kutyára, ha oda mert menni, és az illatokról, amik mindig megtöltötték a mama konyháját – és a mi szívünket.
Mindannyiunk életében van egy ,,öreg ház”, amihez ezer csodás élmény kötődik. Harmath Bea életében is szerepe van egy ilyen háznak.
A mi öreg házunk még 1926-ban épült, az apai dédapám építette. Édesapám már kamaszkorában nekilátott a modernizálásnak – mindig szeretett barkácsolni, talán ezért is lett végül építész – a ház bővítése azonban ténylegesen 1992-ben kezdődött el
– mesélte a Sokszínű Vidéknek Bea.
A bővítésnél a család igyekezett a régi jelleget, hangulatot megtartani. Az elképzelés az volt, hogy amikor elkészül az új rész, akkor az öreg ház már nem megmenthető részeit elbontják. Ez végül meg is történt, ám rengeteg, onnan kikerült anyagot újrahasznosítottak az új házrészben, Bea pedig a mentett deszkákból csodaszép kavicsképeket alkotott.
Egyébként is szinte minden bontott anyagból készült, amit innen-onnan szereztek be. Bontott téglák, cserepek, burkolatok, nyílászárók, faanyagok megmentésével készült-szépült az új öreg ház.
Emlékszem a reggelekre, amikor nagyanyánk a konyhában készítette nekünk a kakaót ,,keserű kakaóporból” és cukorból… A bádog bögréink hangja, ahogy egymáshoz koccantak az asztalon… Na meg a tejeskannáé.
Tejért Juci nénihez jártunk, mert neki voltak tehenei. A kis kannáinkban hordtuk haza a frissen fejt tejet, és nagyon igyekeztünk, hogy ne lögyböljük’ ki útközben. Abból a tejből készült a világ legfinomabb aludtteje, a zöld kredenc tetején… Mama mindig oda tette ,,elaludni” egy csuporban
– idézte fel Bea az emlékeit.
Vízért a kútra jártunk, amihez az erdőn keresztül vezetett egy ösvény. Nagyapám a vállára vetett csingóra akasztotta a két vödröt, úgy hordta haza a vizet. Emlékszem mi gyerekek magunkra húztunk a hegyen mindent. Kitérdelt macinacit, csíkospöttyösvirágos frottír zoknit, mintásat a mintáshoz, színeset a színeshez… Alsót, felsőt egyaránt. Hordunk kitaposott tornacipőt, gumicsizmát, sőt klumpát is, meg nyáron a mezítlábunkat. Egész nap kint voltunk a szabadban… Esténként olyan koszosan kerültünk elő, hogy mielőtt a nevükön szólítottak volna, lecsutakoltak a lavórban, mert nem tudhatták kit rejt a koszréteg.
Mi gyerekek mindig a ,,nagyszobában” aludtunk, ahol volt egy kis dohszag, mázsás súlyú, tollal töltött paplanok és jóképű kaszáspókok a sarkokban. De olyan jókat aludtunk ott, hogy csak na… Az óra hangos tiktakolása sem zavart soha, ahogy a kakukkos óra hangja sem… És a látványa sem, pedig olyan ronda volt, hogy az már majdnem szép volt. Műanyag óraház, formás, Charlie hangú műanyag kakukkal. A konyhában a zöld kredenc középső zárható rekeszének az illatára a mai napig emlékszem. Abban tartották Nagyanyámék a jó vastag héjú parasztkenyeret. Az oldalsó fiókban meg a Negro volt. Amit stikában mindig kiettünk onnan. Ahogy a spájzból a ,,dugi boci csokit” is… Meg a lekvárokat, aszalt gyümölcsöket…
Bea emlékszik gyerekkora pillanataira, mikor a kertben termő fekete szedret ipari mennyiségben fogyasztották testvéreivel, de a szúrós tövisekre is, amik miatt gyakran úgy néztek ki a szederdézsma után, mintha közelharcot vívtak volna egy vadmacskával.
Emlékszik sárban tapicskolásokra, békákra, amiket kézben hordtak haza a nagyanyónak.
A békák kiugráltak a kezünkből, Anyunk meg a bőréből, amikor meglátta a kis királyfi jelölteket.
– mesélte el Bea, akinek a nagyszülei természetesen állatokat is tartottak.
Voltak kacsák, tyúkok, libák és disznók. Egyszer öt süldő malac jó mókának gondolta, hogy körbeállnak és a kabátom szélét annyifelé húzzák, amennyien vannak. Én igazi hősként a baromfiudvar közepén álló fára másztam fel, és ott vennyogtam, míg Apum ki nem mentett onnan.
Máskor a disznóólban tettem villámlátogatást… Azért sikerült igen rövidre az ottlétem, mert az ól sarkában fészkelő kotlós sértettem rám támadt… (Ha jól értettem, a felmenőimet szidta) Én meg fejvesztve menekültem, a szó szoros értelmében, mert ahogy szaladtam kifelé, elfelejtettem lehajolni, és a szemöldökfa állított meg. Nagy lendülettel huppantam vissza a szalmára. Máskor meg addig tébláboltam a kert végében álló kis faházban, míg véletlenül beleültem a moslékos vödörbe. A lábaim térdtől lógtak ki, és a copfjaim végéről is csöpögött a moslék.
Volt egy távoli ,,szomszéd”, a Pista bácsi, aki mindig egy fekete zakóban járt, még negyven fokban is, és zsíros szélű kalapban. Állandóan bagó és jófajta házi pálinka szagot árasztott maga körül, de nagyon kedves öregember volt, kedves az én kis három éves szívemnek. Egyik este, amikor Anyum már illatosra fürdetett és rám adta a kiscsibés pizsamát, Pista bácsi tiszteletét tette nálunk.
Üddögélt’ a széken, én meg mindenáron meg akartam fésülni. Pista bácsi jó ember volt, hát levette a kalapját… Akkor láttam életemben először kopasz embert. Megállt a a fésű a kezemben, és azt hiszem hang sem hagyta el a számat a csodálkozástól, pedig ilyen igen ritkán esett meg velem.
Nagymamáék háza annyira az isten háta megett’ volt, hogy a postás sem vitte ki a levelet. El kellett gyalogolni a buszmegállóig, ahol a környék házainak postaládái voltak. Kis kulccsal lehetett kinyitni a levélszekrénykét… szép gyerekkori emlék ez is Bea és testvérei számára. Mint ahogy a többi is mind-mind, amelyek eszébe jutottak Beának, ahogy visszaemlékezett. A tojásból kikelő kiscsibék, a padláson született vadóc cicák, a disznókorpából és lapulevélből főzött babának szánt étel, amit játékból a papának is kóstolni kellett… megannyi színes emlék.
Nagyapánk nagyon szerette a vihart. Amikor kitört az égiháború, kitárta a bejárati ajtót és kiült a féltető alá csodálni a villámokat, meg hallgatni a ,,mennyek hangját”. Minket eközben a frász tört ki, és lapultunk a már emlegetett mázsás súlyú, ,,tükrös huzatba” bújtatott paplanok alatt.
Ugyanezek a paplanok védtek meg minket a disznóölés hangjaitól. Sajnáltuk mindig a visító állatot. Mondtam is egyszer a böllérnek, a Feri bának’, hogyha szétszedte a malacot, rakja is össze…
Emlékszem, esténként hallgattuk a kuvik hangját, aki mindig odaszállt a ház melletti nagy fenyőre. A róka rendszeresen megdézsmálta a tyúkállományt, az őz meg bejárt a zöldségesbe csemegézni.
Bea azt mondja, ahogy nőttek, egyre kevésbé érdekelte már őket az öreg ház. Más lett a fontos, más élmények… De most, felnőttként, vissza-visszajárnak Zalába, hogy a saját gyerekeiknek is megmutassák azt a világot, amiben olyan jó volt felnőni.
Kiemelt kép: Harmath Beáta
