„Tudja valaki, hogy mi ez? – kérdezte Kovács Ferencné Marika, a Recski Tájház gazdája minapi kirándulásunk során a látogatóktól. És egyvalaki tudta: – Ülcsik.”
Egy közepesen barátságos, több mint száz éves kis bútordarabot álltunk körbe, amelyről Marika néni elmondta:
Az ülni már tudó gyerekeket tették bele, hogy az anyuka tudjon dolgozni mellettük.
Ekkor azért elgondolkoztunk a gyerekek testi-lelki fejlődésének ez milyen lehetett. Ma, amikor a nevelés egyik legnagyobb gondja, hogyan lehet elmozdítani őket a számítógépek, okostelefonok, okostévék világából, a virtuális valóságból, hogy többet mozogjanak, gyakran visszasírjuk a letűnt korokat, a „bezzeg az én időmben”-nél is régibb világot.
És miközben általánosságban igaz, hogy egy elemibe járó vagy óvodás korú gyermek lényegesen többet mozgott – ráadásul a természetben – mint egy mai gyermek, az akkori nyolc-tíz hónapos babákat aligha irigyelhetjük az ülcsikért, amelyben szinte mozdulni sem tudott. Persze a gyerekek még nem voltak hiperaktívak, jobban viselték az ülcsiket, mintha egy mai csecsemőt erőltetnénk bele, ám itt legfeljebb akkor érhette inger őket, ha a kezükbe adtak valamit vagy munka közben énekeltek nekik. Feltéve, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodtak.
A Magyar Néprajzi Lexikon alapján azért az 1800-as években már nem sok helyen erőltették az ülcsiket. Palócföld és Erdély kivétel.
Az ülcsik vagy deszkából összeállított, vagy kosárformára kötött, így Magyarországnak gyékényből, spirálfonással készült gyermekkosár. (…) A 19. századra az ülcsik az európai parasztságnál is már háttérbe szorult, elsősorban a gyermekszék hatására, csupán szigetszerűen maradt meg egyes vidékeken. Magyarországon elsősorban a palócok közt és a csatlakozó területeken meg a székelységnél élt tovább, a kosárforma a Közép-Tisza-vidéken
– írja a lexikon.
Néhány perccel az ülcsik tanulmányozása után pedig rá kellett jönnünk, hogy sokkal jobb dolguk a már járni tudó kicsiknek sem volt, legalábbis néhány tájegységen. Ekkor állókába rakták az egy év körüli kisgyermeket, hogy ne menjen sehová.
Ez esetben némi vigaszt jelentenek a Magyar Néprajzi Lexikon sorai, hiszen volt azért az állókának egy innovatívabb változata is, amelyben már lehetett valamennyit mozogni. Valamennyit…
Az állóka asztalosbútor módjára, kávás felépítéssel is készült, padozott aljjal, néha tologatáshoz kerékkel felszerelve. Az állóka és a járóka közti átmeneti formánál a lap keretbe foglalt, hogy a gyermek 1–2 lépést tehessen. Mivel a könnyű kosárállóka is módot ad némi járásra, a szakirodalom jártató kosárnak is nevezi. (…) 17. századig úri otthonokban is használták. A magyar parasztságnál a 19–20. században minden lényeges formaváltozata megvolt, a kosár- és a deszkaállóka Szatmárban, illetve Ungban volt ismert
– olvasható a lexikonban.
És hogy miként nézhetett ki az állókában a kisgyermek, azzal a Palóc Út Egyesület tanulmányútján szembesültünk. Minden további leírás helyett a látványt kiemelt képünk “elmondja”.
Kiemelt képünk a vanyarci tájházban készült – Fotó: Arday Attila
