Eredetileg zeneművész és zeneszerző volt, aztán halkutató és filmes lett. Ő Szendőfi Balázs, akinek az érdeklődése a 2000-es évek közepén fordult a hazai halak felé.
2010 óta a Magyar Haltani Társaság aktív és rendszeresen publikáló tagja. Eddigi legjelentősebb kutatása a menyhal nyári életmódjával kapcsolatos, felfedezéseiről nemcsak a szaksajtó, hanem több hazai és környező országbeli horgászfolyóirat is hírt adott.
Halkutatásban Magyarországon első ízben alkalmazott víz alatti kamerát. Első saját természetfilmje a Budapest halai (2015) volt, a következő pedig a Hegyek-völgyek halai (2018) a Tátra vadvizeinek halvilágát mutatja be. A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka (2019) című, négyrészes sorozatát 2019-ben készítette, majd a Ráckevei-(Soroksári-)-Duna élővilágáról és halgazdálkodási munkáiról forgatott természetfilmet RSD – A marasztalt folyó (2021) címmel. Egy évvel később, 2022-ben mutatta be Közlegények – A kárókatona-per című riport-dokumentumfilmjét, mely egy „bűnbak-faj”, a kárókatona és az ember konfliktusáról szól.
Magyarországon a leírások szerint egykor rengeteg halfaj élt, de az utóbbi századokban a folyószabályozások, mocsárlecsapolások Európában egyedülálló, hatalmas természetpusztítást eredményeztek – nyilatkozott Balázs nemrégiben a ZIP Magazinnak.
Egy országnyi lélegző, élő, önfenntartó, önszabályozó, mindig megújuló vízivilágot tettünk tönkre azért, hogy több búzát tudjunk a tőzsdére vinni, és hogy építhessünk újabb városokat
– mondja Balázs.
Annak idején egész Európát mi láttuk el édesvízi hallal, és ez a hatalmas kereskedelmi forgalom a végtelen árterek és kanyargó folyók halállományán meg sem látszott. Ma pedig ott tartunk, hogy a halgazdálkodók nem a Dunából és a Tiszából, hanem a Dunába és a Tiszába hordják a pontyot.
A vizes élőhelyek és az egész természet Balázs szerint már csak néhány szilánkban, fragmentumban létezik. A végeláthatatlan agrársivatagban, szinte kutatni kell egy-egy ilyen, ottfelejtett szilánk után a nagy monokultúrás szántók és a katonás rendben álló, homogén erdőgazdaságok között. Ezeken a helyeken nincs élet. A halkutató szerint ez akkor sem fog változni, ha sikerülne megállítanunk a felmelegedést, amely az egész problémarendszernek csupán az egyik eleme. Az ember nemcsak a szén-dioxidjával telepedett rá végzetesen a természeti rendszerekre.
Alapvetően az a rossz irány, ha azt gondoljuk, hogy „a vadvízország nem hozható vissza”, vagyis a természet nem állítható helyre.
Szendőfi szerint a természet bármikor helyreállna, csak arra vár, hogy ezt lehetővé tegyük. Ugyanakkor nincs is más megoldás. Mintaprojektektől érdemben nem fog változni semmi, így, tetszik vagy sem, a területek jelentős részét vissza kell adnunk a természetnek ahhoz, hogy elkerüljük az ökológiai összeomlást és életben maradjunk.
A körösközi tájegység legkeletibb pontja az Erdélyi-szigethegység, aminek egyik területe a Bihar-hegység. Mivel csapadékban igen gazdag, így a területet átszelő patakok és folyók száma is jelentős. Az északi terület a Sebes-Körös vízgyűjtő területéhez tartozik, míg nyugaton a Fekete-Körös, délen a Fehér-Körös vizeinek begyűjtője.
Az eső, az áradás látványosan változtatja meg a patakok, folyók arcát. Akik ismerik, azok szeretik ezt a vidéket, horgásznak, túráznak, eveznek tájain, vizein.
Szendőfi Balázs jelenleg természetfilmet forgat a Körös-vidékről, melyben a Bihar-hegység a Köves-, illetve a Fekete-Körös forrásvidékeként szerepel. A film a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége felkérésére készül, első része a magyar szakaszokon játszódik, címe: Volt egyszer egy vadvízország. Már az előzetese is lenyűgöző.
