Mit látunk, ha gondolatban felidézzük a balatoni hangulatot? Színes törölközők, napernyők, gumimatracok, fürdőruhák kavalkádját, nyüzsgő partot és településközpontokat, élettel teli nyaralóházakat. És milyen ugyanez, ha vége a nyárnak, hazamennek az emberek és itt marad minden „élet nélkül”? Erre keresi a választ fotóival Bartha Dorka.
Természetesen nem marad „élet nélkül” a Balaton, van élet nagyon is, csak éppen másmilyen. Olyan, amit kevesen ismerünk.
Bartha Dorka a Balaton offseason nevű Instagram-oldalán dokumentálja, hogy mi tárulhat azok szeme elé, akik szezonon kívül keresi fel a Balaton környékét. Bár csupaszabbak így az utcák, de mégis több mindent láthatunk, hiszen a sok „plusz” dolog nem takarja a házakat, kerteket, strandokat.
Dorka eredetileg történésznek készült, de nem sokkal a mesterdiploma után mégis az írás, újságírás felé kanyarodott. Civilben is rajong az építészetért és fotózásért, 15 éve, az érettségije után kezdte el járni eleinte Budapest utcáit egy fényképezőgéppel, úgy érzi, ezek a mászkálások nagyon sokat tanítottak neki nem csak a városról, de a látásról, képekről, fotózásról is, aminek aztán újabb izgalmas, kísérletezős terepe lett a Balaton.
Most megmutatja a Sokszínű vidék olvasóinak is, hogy milyen a Balaton offszezonban.
Talán mindenkinek van valamilyen kötődése – emlékei vagy jelenből származó élményei – a Balatonhoz. Téged mi köt hozzá?
Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a Balaton mindenkiben a boldog nosztalgia megtestesülése. Az emlékek nekem is nagyon fontosak, van egy izgalmas csavar a történetemben is, ha úgy tetszik, egy „nagy visszatérés”, amiből a mai napig táplálkozom. Ugyanis a családom generációk óta Szemesen nyaralt, kamaszkoromig én is, aztán volt pár év szünet, majd a 20-as éveim elejétől a barátom révén újra itt töltöttem a nyarakat. És nagyon fura tapasztalat volt visszacsöppeni a gyerekkorom elsüllyedtnek hitt világába, és látni, megvan még az a híd, aminek nekicsapódtam a kis piros biciklivel és örökre fehér heg maradt utána a térdemen.
De az emlékek mellett a jelenben is a Balaton lett a „happy place”-em, itt egyszerűen mindig jó, és szó szerint izgatottan várom azt is, mikor tudok újra és újra elindulni a bringámmal és a fényképezőgépemmel, bebarangolni a tópartot.
Hogyan jött, hogy a szezonon kívüli Balatont fotózd?
Viszonylag hosszú és tekervényes út vezetett el idáig, eleinte abszolút nem tudatosan vágtam bele, hanem csak spontán mászkáltam, csináltam képeket, és csak lassan döbbentem rá én is, mennyire különleges világ ez itt, ősztől tavaszig.
2010 októberében volt az első szezonon kívüli hosszú hétvégém lent, de az első értékelhető képeket 2014-ben csináltam, a barátom ekkor költözött le a nyaralóba, hogy az államvizsgáira tanuljon, én meg napközben sétálgattam és fotóztam.
Emlékszem a saját döbbenetemre, amikor először lent voltam szezonon kívül, amikor először észrevettem milyen is emberek nélkül a tópart. Nem mondom, hogy az igazi arcát, mert a Balcsinak épp a nyári szezon a lényege, de az akkori nagy jövés-menésben én is vak voltam mindenre, ami mögötte van, és abban a 9 évvel ezelőtti őszben hirtelen drasztikusan elkezdtem máshogy látni.
Amikor az egész kezdett összeállni, az 2020 eleje volt, a covid alatt én költöztem le hosszabb időre. Egyszerre dolgozott bennem az az élmény, hogy mennyire érdekes ez a szezonon kívüli világ, és meg akarom mutatni másoknak is, és a pánik is, hogy egyre inkább azt láttam, az elmúlt évek alatt mennyi minden eltűnt a régi balatoni hangulatból és örökségből, és ezt valakinek dokumentálnia kéne.
Úgyhogy felültem a garázsban talált régi Csepelre, kicsit drukkoltam, hogy bírja a hosszabb távokat is, és nekivágtam, egyelőre a déli partnak. Az északira csak kétszer ruccanttam át, de ami késik, nem múlik!
A legtöbb fotód a nyaralókról, házakról szól. Mi fogott meg bennük?
Nagyon érdekel az építészet, alapvetően ugyan történészi végzettségem van, de mindig is a várostörténet, térhasználat érdekelt, az emberek viszonya az épített környezethez.
Ez nagyon szakmaian hangzik, de lefordítva, a balatoni házakban az a szeretet, leleményesség és gondoskodás fogott meg, amivel a tulajok az épületek felé fordulnak. A halacskás kerítések, vitoláshajós ablakrácsok és mozaikok, a becéző nevek az Tutukától a Mackón át a Tüskevárig és a klasszikus Visszavár-lakig. És az is mély nyomot hagyhatott bennem, hogy a családomban mindig sokat meséltek nekem a szemesi nyarakról, nyaralókról, pár villanév úgy visszhangzik bennem, mint a boldog gyermekkor emléke, és a történetek egészen mélyre, szüleim, nagyszüleim generációjának világába nyúlnak.
Néhány háznak a történetét is sikerült kideríteni a követőid segítségével, illetve saját utánajárással. Van esetleg valamilyen érdekesebb, házakhoz kapcsolódó sztori?
Az egyik első történet, amit az építtető dédunokája mesélt el, a Balatonszéplak-felsőn lévő, különleges EUDOXIA nyaraló családi története.
„Az Eudoxia-villa a dédmamám után kapta a nevét, a villa a családom anyai ágának tulajdona, Eudoxia pedig anyai nagyapám anyjának görög neve. Dédnagyapám a 60-as években a ház építését Szegedről távvezérelte le, és adta a nevet a háznak Mamm dédnagymamám iránti szerelme jeléül.” Sok-sok szép családi történet kötődik azóta is hozzá.
De hasonlóan fantasztikus a fenyvesi HÁZIKÓ is, aminek a történetére Buza Péter: Balatonfenyves. Fejezetek egy nyaralótelep életéből című könyvében bukkantam. Az 1930-ben elkészült vízparti nyaraló építtetője Dálnoki Miklós Berta, az erdélyi származású tanítónő volt, aki szinte egész életében a kőszegi leánygimnáziumban tanított. Nyolc kedvenc növendékével is minden nyáron itt találkozott, és amikor visszavonult, a nyolc lányra íratta a fenyvesi házat.
… A ház azóta is a nyolc leánynak, illetve leszármazottaiknak tulajdona, akik békés egyetértésben osztják meg egymás közt a nyarat, időnként immár igencsak népes összejöveteleket szerveznek, együtt viselik gondját a tulajdonnak, soha semmiféle konfliktus nem támadt közöttük
– írta a 1990-es években Buza Péter.
Van kedvenced a sok-sok épület között?
Nagyon nehéz lenne egyetlen egyet kiemelni… Ha részrehajló vagyok, akkor természetesen a barátom családjának a nyaralója és annak a négygenerációnyi története a kedvencem. Ez is az 1940-es évek elején épült a frissen felparcellázott Hunyady-telepen, a dédnagypapája tervezte, és sok-sok részlete a mai napig az eredeti formájában megmaradt.
Ha pártatlanul kell választanom, akkor viszont egy korszakot emelnék ki, mint hatalmas kedvencemet – az 1960-80-as évek építészetét. Hihetetlenül izgalmas időszak volt ez a Balaton partján, viszont ennek az öröksége is pusztul a leggyorsabban, talán még „nem elég régi, hogy védjük és értékeljük”. Az ekkor típustervek alapján készült nyaralók, a korai szállodák (mint a keszthelyi Helikon vagy a füredi Annabella), a rév és állomásépületek (Szántódon vagy Tihanyban), egy-egy étterem (badacsonyi Callmeyer Ferenc tervezte Poharazó vagy Tátika) a hazai építészet legizgalmasabb alkotásai közé tartoznak (szomorúbb esetben tartoztak).
A balatoni életet szezonon kívül vagy szezonban szereted jobban?
Olyan szerencsés nem vagyok, hogy én is egész évben lent élhessek. De mint olyan, aki sokat lent van egész évben, talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, a szezonon kívüli a kedvencem. Abból is vénasszonyok nyara késő szeptemberben – ilyenkor még lehet fürdeni és balcsis, nyári dolgokat csinálni – és a november, amikor hirtelen minden ragyogó őszi színekben pompázik, de már teljesen üres a tópart, és zavartalanul lehet akár görkorizni, gördeszkázni is a kihalt parti úton, vagy csak a kályha előtt olvasva hallgatni, ahogy a vihar rázza a nyárfákat a ház mellett.
