Kiss Gábor Iván építész és műemlékvédő 1992 óta gyűjti a kerámiából készült, színpompás tárgyakat. Kezdetekben kizárólag magyar kőedény (keménycserép) alkotásokat gyűjtött, később számos más kerámia és porcelántárgy is megmozgatta a fantáziáját.
A különleges edényjegyek és fenékbélyegek segítségével a gyárilag jelzett dísztárgyak világa azóta is elvarázsolja a gyűjtőt, akinek a szemet gyönyörködtető kerámiákról a napokban jelent meg színes fotókkal gazdagon illusztrált kötete. Több mint egy évszázad kerámiaművészetét tárgyalja a hiánypótló könyv.
A különleges technika Angliából érkezett Magyarországra, ahol több tucat patinás családi műhelyben folyt egykor a gyártás. Bár a szakma csúcsát idehaza a Zsolnay-gyár jelentette, Kiss Gábor Iván szerint számos magyarországi műhely megérdemli, a szakmailag pontos, minden részletre kiterjedő bemutatást.
Unikális darabokban rendkívül gazdag a gyűjtemény. Ki tudna emelni néhányat belőle? Melyek a kollekció legféltettebb darabjai?
Valójában a gyűjteményből nincsenek kedvenc darabjaim. Amennyiben mégis választanom kellene, akkor kettőtt tudok kiemelni, az egyik egy tintatartó (kalamáris), a másik pedig egy kulacs. Jóllehet a kalamáris egyszerű, csorba és törött, de archaikus szövege és írásmódja magába sűríti a keménycserép minden szépségét, és egyben a korából fakadó megindító esendőségét. A másik éppen az ellentettje: egy hatalmas díszes kulacs, melynek hevederén olvasható mondat egy telkibányai szalonka vadászat emlékét örökíti meg.
A keménycserép alkotások készítése speciális területe a szakmának. Miben mások, és mennyiben hasonlóak ezek a tárgyak a hagyományos kerámia alkotásokhoz?
A keménycserepet a 18. század derekán Angliában kísérletezték ki. Az új összetételű masszából valamivel keményebb felületű, vékonyabb falvastagságú edények készültek, melyek máz alatt és felett is kiválóan festhetők voltak. Egyébként Angliában kísérletezték ki a matricázás eljárását is. A keménycserép felülmúlta a megelőző korszakban gyártott fajansz technikai adottságait, tényleges használata azonban még így sem volt célszerű, elsősorban a máz sérülékenysége miatt.
Mikorra tehető a magyarországi keménycserép gyártás fénykora?
A magyar keménycserép/kőedény művészetnek igazából nem volt aranykora. Minden időszaknak voltak csúcsteljesítményei, és technikailag, művészileg gyengébb készítményei. A kezdetekben igen magas színvonalon termelt az uralkodói ház tulajdonában álló, nagy kerámia hagyományokkal rendelkező holicsi manufaktúra és Kuny Domokos budai műhelye. A 19. század közepén még mindig a külföldi minták átvétele dominált, ekkor Kassa, Igló és az erdélyi Batiz termékei voltak a csúcson. A század második felében eluralkodó magyaros stílus legkiválóbb képviselője az apátfalvi (ma Bélapátfalva), hollóházi, városlődi üzem volt.
A szecesszió egyéni ízű, magas minőségű darabjai a körmöcbányai és a budapesti Drasche gyárból kerültek ki. Az utolsó komolyabb művészi eredményt a kispesti Gránit gyár art deco készítményi képviselik. Hozzá kell tenni, hogy a keménycseréphez nagyban hasonlító anyaggal dolgozó pécsi Zsolnay gyár a többinél magasabb színvonalat képviselt, de sokszoros feldolgozottsága miatt a könyvemben nem szerepel.
Lehet tudni, hány családi műhely működhetett az országban?
Negyven és ötven között volt a Magyarországon hosszabb-rövidebb ideig működő manufaktúrák száma. A gyáripar irányába csak a 19. század vége felé tolódott el a gyártás technikai háttere. Kőedény tárgyak először 1786-ban készültek Holicson, az utolsó ilyen gyár (GRÁNIT Kispest) a rendszerváltás idején szűnt meg. Az alapítók általában nemesemberek, – nem ritkán főrangok -, egyházi intézmények, és polgárok társulásai voltak.
A Magyar keménycserép/kőedény művészet 1786-1910 címet viselő legújabb kötet egy sorozat részeként született. Gábor korábban azt mondta, ez a sorozat hetedik, „záró” produktuma. Milyen témákat ölelt fel az előző hat kötet?
A sorozat eddigi hat kötetéből három a Kárpát-medence népi kerámiáival (fazekasiparával) foglalkozott. A fazekasok elsősorban a falusi, paraszti réteg szükségleteit elégítették ki. 1. Erdély és Partium, 2. Alföld, 3. Dunántúl és Felföld. A másik három kötetben ismertetett iparművészeti ágak a polgárság, a városi iparosok, ritkábban a nemesemberek rétegét célozta meg. Ezek: 1. Habán kerámiák, 2. Holics, Tata, Buda – ez a kötet szól a magyar fajansz műhelyekről -, 3. Poszthabán. Általánosságban elmondható, hogy a tárgyalt időszak (1786-1910) alatt a népi kerámia technikailag szinte változatlan maradt, míg a polgári ízlést kielégítő kerámiaművészet technológiájában folyamatosan fejlődött.
A legújabb, utolsó kötetnek mi a legnagyobb értéke akár a szakma, a gyűjtők, akár a téma iránt érdeklődő „laikus” olvasók számára?
Ebben a témában 1978-ban jelent meg utoljára összefoglaló mű. Az akkori nyomdatechnika fényévekre van a maitól, valamint a kutatás hatékonysága az internet megjelenésével döntően javult, ezért láttam időszerűnek a kötet megjelentetését. Remélem a szöveg a szakma számára is sok újdonságot tartalmaz, akárcsak a képanyag, mely a saját gyűjteményemen kívül három ország tizenhárom további magángyűjtőjének és hat múzeum legkiválóbb darabjait mutatja be.
Amikor azt mondjuk keménycserép, vagy kőedény, az emberek döntő többsége nem tudja miről is van szó. Ezen a helyzeten is szeretnék változtatni. A kezdetben zömében német ajkú tulajdonosok műhelyüket kőedénygyárnak titulálták, mely a német Steingeschirr Fabrik tükörfordítása. Német szövegben a Steingut – kőjava – kifejezést használták még. A keménycserép elnevezést a 19-20. század fordulóján egyes keramikus, elméleti szakemberek találták ki.
Tervez-e a jövőben további könyveket más témákban?
A „Kárpát-medence kerámiaművészete” sorozat a VII. kötettel véget ért. Saját terveim között még több tanulmány és egy második könyv megírása is szerepel. Ennek témája egy eddig csak kis részben feldolgozott területet ölel fel, ebben a magyar kőedénygyárak, vörösedénygyárak, agyagárugyárak, valamint az agyagipari szakiskolák, porcelán-festödék és porcelán-kereskedések jelzéseit mutatnám be. Az előkészítés nem kis feladat, ezen a területen eddig 150-nél több céget találtam, és ezernél több jelzés gyűlt össze. A feldolgozásban jelenleg körülbelül a teljes anyag ötödénél tartok.
A cikkben szereplő fotókat Kiss Gábor Ivántól kaptuk.
