140 évvel ezelőtt katasztrófát okozott a folyó, de ennek a tapasztalatai segítettek abban, hogy 1970-ben és 2006-ban is sikerült megakadályozni az árvizet a Tiszán – írja a delmagyar.hu.
Bár az évfordulókon nem szokott mindig elhangozni, de a folyószabályozás mögött közgazdasági alapon nyugvó társadalmi igény állt, mondja Kozák Péter, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság igazgatója.
A gabona ára világszerte emelkedett, aki piacra tudott vele lépni, nagy haszonra számíthatott. Ehhez több termőföldre volt szükség, arra, hogy a folyó csak annyi helyet foglaljon el, amennyit feltétlenül kell. Már Beszédes József megfogalmazta 1831-es tanulmányában ezt az igényt, amely elindította a vízszabályozásokat Magyarországon. Az eszközrendszert Vásárhelyi Pál dolgozta ki. Halála után fölülvizsgálták a terveket, és jónak találták.
A szabályozás hatására rövidebbek lettek a folyók, az árhullámok gyorsabban végigsöpörnek rajtuk, de nem minden szakaszán egyforma intenzitással. Míg a Felső-Tiszán jól körülhatárolhatóan jelentkeznek, ez délen, Szeged környékén már nem ilyen egyértelmű, a Körösök és a Maros is nagyban befolyásolja a vízállást és a vízhozamot.
A katasztrófa után újjáépített Szeged körútjait és sugárútjait azért emelték az átélt árvíz szintje fölé, hogy legközelebb könnyebb legyen menteni az embereket. Az új, modern technológiával készült partfalrendszer az 1970-es évekig védte a várost, biztosította a zökkenőmentes vízi szállítást, és szolgálta a mindennapi életet. Egészen a 2006-os nagy árhullámig.
A 2005-ös év csapadékos őszt hozott, hatására vízzel telítődött a talaj, majd egyre több, magas víztartalmú hóval köszöntött be a hideg tél. Mind a Duna, mind a Tisza, és azok mellékfolyóinak vízgyűjtő területén mért, és a hóban tárolt csapadék mennyisége már ekkor előre vetítette egy esetleges magas árhullám bekövetkeztét.
Vízügyi berkekben a legkevésbé sem kívánják az egymásba torkolló folyókon levonuló árhullámok találkozását. Ezek egymásra rakódása sokszor kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Pedig ez történt 1879-ben is, amikor a Tisza magas vízállására a Maros árhulláma rászaladt, és a már megviselt töltést Petresnél legyűrte.
Szeged védelmi gátjait 2006 tavaszán az eddig mért legmagasabb árhullámmal tesztelte a folyó. A szegedi 1009 cm-es tetőzésével megdöntötte a huszonhat éve tartott csúcsot.
Az 1879-es nagy árvíz óta erősebbé, ellenállóbbá, magasabbá váltak töltéseink, a több mint százéves vízügyi szakmai tapasztalatok sem vesztek kárba.
Kozák Péter vízügyi szakembernek is nagy élmény volt 2006-ban látni, hogy a kíváncsiskodók mellett milyen sokan jöttek önkéntesként dolgozni, nemcsak Szegeden, hanem a többi folyóparti településen is.
Kollektív ösztönként működött az árvíz elleni védekezés, azoknál is, akik még nem csinálták. Azt azonban, hogy a Tiszát kiismerték volna időközben, egy vízügyi mérnök sem állíthatja.
Kozák Péter igazgató szerint a mostani gátak kielégítik egyelőre az igényeket, de állandó felügyeletre van szükség mellettük.
Ferencszállásnál a Maros töltését alakítanák, Algyőnél kivágnak egy nagy fát a Tisza töltésén, a folyókat pedig tovább szabályozzák szükség esetén, hisz ezt a munkát, ha egyszer elkezdték, nem lehet abbahagyni. A töltések átépítése is kérdéses, hisz egy-egy településrajzolatba már olyannyira beépültek, hogy ellenállásba ütközhetnének, csakúgy, mint a hullámtér szabályozása. Vannak olyan munkák, amelyek a nemzeti parkkal közösen zajlanak, és céljuk a vizes élőhelyek védelme, az elsődleges szempont mégis az árvízvédelem: minél kevesebb akadályba ütközzön a levonuló víz.
A csongrádi vízlépcsőre most nincs társadalmi igény, bár tudjuk, hogy nélküle a Tisza nem hajózható errefelé. Az, hogy Szegednél most ilyen a folyó, a törökbecsei duzzasztótól is függ – mondta el Kozák Péter.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba
