Victor Hugo 1831-ben leírta a Notre-Dame lángolását

Hétfőn este az egész világot megrázta, hogy kigyulladt a párizsi Notre-Dame, és a tetőszerkezete leégett. Párizst lefejezték, mondta egy helyi lakos, mikor a torony ledőlt, és vele együtt így érzett több millió ember.

Hisz a Notre-Dame nem csak egy székesegyház volt a többi közül. Nem csak egy szent hely, egy művészeti kincs veszett el. A Notre-Dame az emberi teljesítmény, a társadalmi teljesítmény szimbóluma. Nem egy ember munkája, hanem a nemzedékek nemzedékeinek munkája.

A Notre-Dame építése 1180-ban kezdődött és 200 évig tartott.  A székesegyház túlélt háborút, változó divatokat, időjárási viszontagságokat. A tornyokat is elvesztette egyszer 1786-ban, ám akkor restaurátorok újakkal helyettesítették az időjárás rongálta régieket. Átvészelt zavargásokat, a francia forradalmat és a második világháborút is.

A Notre Dame a legszebb dolgokat képviseli: a kitartó munkát, az erőt, a hitet. Ezért olyan fájó a világnak látni, ahogy most porrá égett.

A katedrális volt a helyszíne Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című kötetének is, amit 1831-ben írt. Az egyik legismertebb francia szerző a könyvében azt is megfogalmazta, hogyan égett le az épület, a leírás pedig akár a hétfő esti tragédiára is illene:

(…) Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébük. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből.

 

Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetezővíz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek.

 

A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkány fejvészt jósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben. Sárkánykígyók nevettek, vízköpő kutyák csaholtak, szalamandrák fújtak a lángba, szörnyfejek prüszköltek a füstbe. És e rémalakok közül, amelyeket kőálmukból életre keltett a lobogás és a ropogás, az egyik még talpra is állt, és időnként elhaladt az égő máglya előtt, mintha denevér suhanna el a gyertya lángja előtt.

 

E rémületes világítótorony bizonyára felébresztette álmából a favágót Bicêtre távoli dombjain,aki elszörnyedve látta, hogy a Notre-Dame tornyainak gigászi árnya ott táncolt előtte a fenyéren. (…)

A székesegyházat a végül megmentették a pusztulástól. Amikor 1831-ben Hugo könyve megjelent, a székesegyház országos figyelmet kapott, míg végül 1844-ben a király elrendelte a felújíttatást.

Szintén ebben a műben található a legtökéletesebb leírás arról is, miért is fontos olyan fontos a világ számára a Notre-Dame.

(…) A nagy épületek, akár a nagy hegységek, évszázadok alkotásai. Gyakran még befejezetlenek: pendent opera interrupta, miközben a művészet átalakul; tovább gyarapodnak, most már az átalakult művészet szerint. Az új művészet ott ragadja meg a műemléket, ahol találja, belefészkeli magát, magához idomítja, kedvére építgeti tovább, és befejezi, ha tudja. Ez a folyamat zavartalanul, erőlködés és ellenkezés nélkül, a természeti törvény nyugalmával zajlik. A ráoltás megtörtént, a nedvkeringés megindult, a növényzet új erőre kap. Bizony, vaskoskönyveknek, olykor az emberiség egyetemes történetének az anyaga rejlik ezekben a forradásokban, amelyek egy-egy műemlék más-más mélységű rétegeiben más-más művészetekösszenövését jelzik. Az ember, a művész, az egyén belevész az ismeretlen alkotók nagy tömegébe; az emberi értelem ölt itt testet és teljesíti ki magát. Az idő az építész, a nép a kőműves. (…)

 

(…) Egyébként mindezek az árnyalatok, mindezek a különbségek az épületeknek csak a külsején látszanak meg. A művészet köntöst váltott. Magát a keresztény templom alkatát nem érte bántalom. Belső szerkezete, részeinek logikus elrendezése változatlan. Bármilyen legyen is egy székesegyház faragványos-hímes külső burka, alatta mindig megtalálni, legalábbis csírájában, csenevész formájában, a római bazilikát. A földből örökké változatlan törvény szerint nő ki. Rendíthetetlenül két hajó metszi egymást kereszt alakban, s apszisszá kerekedő felső végük alkotja a kórust; a templomi körmenetek és a kápolnák céljára változatlanul megvannak az oldalhajók, ezek a melléksétányfélék, amelyekkel a főhajó az oszlopközökön át érintkezik. Ez az alap, a kápolnák, kapuk, harangtornyok, hegyes tornyocskák száma pedig a kor, a nép, a művé-szet szeszélyei szerint a végtelenségig módosulhat. Ha az istentisztelet lehetőségét megteremtette, az építőművészet utána azt tesz, amit jónak lát. Szobrok, festett ablakok, rózsák, arabeszkek,csipkék, oszlopfők, domborművek: a neki tetsző logaritmusrendszer szerint rakosgathatja képzeletének e szülötteit. Ezért oly pazarul változatos a külsejük ezeknek az épületeknek, holott belsejükben olyan szép rend és egység uralkodik. A fa törzse változatlan, lombja szertelen.

Hugo szerint a Notre-Dame az emberiség alkotta remekmű, melyet egyetlen művész nevéhez sem lehet kötni. Szerinte a katedrális túllép azon szinten, amit egy embert önmaga képes lenne megalkotni.

A párizsi Notre-Dame emlékeztetőül szolgál, hogy a templomot korábban már újraépítették, és ezt újra meg lehet tenni.

Kiemelt kép: Fabien Barrau / AFP / Europress