Bár több mint három éve, hogy Bud Spencer 2016. nyarán itt hagyott bennünket, emléke örökké rajongói között él. Sokkal több mint egyéniség, egy jelenség, akinek a jelenetei a mindennapjainkat ma is feldobják. És mindenkinek megvan a maga kedvence, alighanem több is. Az enyém ez:
Rendezői bravúr, hogy a Nincs kettő négy nélkül című alkotáshoz, amely talán az egész Bud Spencer-Terence Hill pályafutás csúcsa, hogyan találtak rá a fenti jelenet másik szereplőjére, de most maradjunk Bud Spencernél és Dél-Amerikánál, ahol a film játszódik.
A II. világháború utáni években Bud Spencer – vagyis akkor még Carlo Pedersoli – szoros kapcsolatba került a latin-amerikai kultúrával, hiszen a családja Dél-Amerikában telepedett le, ő maga pedig Rióban futószalag mellett dolgozott munkásként, mielőtt 1948-ban visszaköltözött Olaszországba. Megihlette a brazil zene, a Rio de Janeiróban játszódó Nincs kettő négy nélkülben többször felejthetetlenül muzsikál – egy észak-amerikai dallamot. Előbb északon:
Aztán délen:
A karakteres zenék éppúgy összeforrtak a filmjeivel, mint számunkra, magyarok számára Bujtor István hangja. Első filmjében, az 1951-es Quo Vadisban viszont még nem kellett hozzá szinkronhang, mert egyetlen hangot sem hallatott, csupán statiszta volt:
Utóbbi jelenet mintha visszaköszönne az évtizedekkel később született Brian életében, amelyért a római katonákat alakító statiszták megérdemelnének néhány Oscar-díjat, de ez egy másik történet.
És persze könyveket lehetne megtölteni azzal, hogy 1951-ben mégis micsoda filmes pályafutás indult el Carlo Pedersoli számára, majd lett belőle idővel, egy nagyobb szünet után Bud Spencer.
Amikor 1967-ben súlygyarapodása miatt búcsút kellett vennie a vízipólótól, megkereste Giuseppe Colizzi rendező, és ő igent mondott az Isten megbocsát, én nem című western-vígjáték főszerepére. Ebben a makaróni-westernben már Bud Spencerként szerepelt, társa a későbbi gyakori partner és jó barát, Terence Hill volt
– írja az MTVA sajtóadatbankja.
Méreteivel is színészóriás lett, aki különösen a szívünkbe lopta magát Bujtor István szintén felejthetetlen hangjával. Bujtor István az 1986-os Dunántúli Naplóban mesélte el, hogyan találkozott nápolyi kollégájával, és ennek mit köszönhet.
Eljutottam Olaszországba, ahol megismerkedtem Bud Spencerrel. Elmondtam neki, hogy én vagyok a magyar szinkronizálója. Kedvenc íróm, Rejtő Jenő szavaival élve vállon veregetett, majd felemelt és leporolt. Azóta jóban vagyunk és levelezünk. Ő javasolta, hogy próbáljam meg, hátha itthon is tudunk westernszerű filmeket csinálni. Nem találtam vállalkozót — ezért megírtam a forgatókönyvet, elvállaltam a rendezést és a főszerepet is. A zenét az öcsém, Frenreisz Károly szerezte. A „Pogány Madonna” sikert aratott, itthon 1 400 000 ember nézte meg
– mondta Bujtor István.
Bud Spencer viszont nemcsak színészként, hanem már vízilabdázóként is kapcsolatba került a magyarokkal, amit a hazai póló nagy mesemondója, a háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti György szeretett feleleveníteni. Egy anekdotát a a 2016-os könyvbemutatóján mondott el arról, hogy ők bizony nem osztották a pofonokat, ha Bud Spencerrel találták szemben magukat (1:50-től).
Hogy ez a kapcsolat valóban létezett és kétoldalú volt arra bizonyíték Bud Spencer üzenete:
És itt még messze nincs vége a magyar vonatkozásoknak, hiszen Király Levente Bud Spencerrel és családjával együttműködve alkotta meg a Piedone nyomában című filmet, amelyet idén, 2019-ben mutattak be a magyar mozik, és amelyért néhány héttel Bud Spencer 90. születésnapja előtt, idén ősszel San Gennaro-díjat kapott Nápolyban a magyar rendező az olasz színész két lányától. Az előzetese is felvillant valamit Bud Spencer életművéből:
Carlo Pedersoli, aki 1929. október 31-én állítólag 6 kilóval született, 2016. június 27-én Rómában hunyt el Bud Spencerként. Terence Hill szavai alapján nemcsak a szívünkben és az emlékeinkben él tovább. Erről hallgassuk magát a nagy társat:
Kiemelt kép: Europress/AFP/Carola Frentzen
