youtube
Mozaik

55 éve köszönt be a tévébe Rémusz bácsi

Volt egyszer egy nyúl. Úgy hívták, hogy: Nyúl. És volt egy róka. Úgy hívták, hogy: Róka. Ez a Róka már régóta szerette volna megfogni a Nyulat. De a Nyúl mindig túljárt az eszén.

A Rémusz bácsi meséi magyar televíziós bábfilmsorozat 1967-ben készült a Magyar Televízióban. Főszereplője Rémusz bácsi, aki mindennap mesél a kisfiúnak a híres nyúlról, aki gyakran túljár a róka eszén. Idősebb olvasóink talán emlékeznek a népszerű sorozatra.

Kapcsolódó
Mert olvasni jó: régi mesék és retro mesekönyvek nyomában
A mese kapocs felnőtt és gyerek közt, szívtől a szívhez, lélektől a lélekhez szól.

A kedves és vidám történeteket az öreg néger csizmadia, Rémusz bácsi meséli mindennap egy kis amerikai fiúnak egy nyúlról, aki furfangos és bátor. Ugyanis a nyúl könnyen ki tud fogni a gonosz, ravasz rókán. Nagyon jó barát, mert segít a bajba jutott társain is. Minden trükköt az észjárásának köszönhet.

A sok-sok meséből most a Szurokbaba címűt olvashatjuk – illetve cikkünk végén láthatjuk videón – a fiatalabb korosztálynak is ajánlva.

Volt egyszer egy nyúl. Úgy hívták, hogy: Nyúl. És volt egy róka. Úgy hívták, hogy: Róka. Ez a Róka már régóta szerette volna megfogni a Nyulat. De a Nyúl mindig túljárt az eszén.

Törte a fejét a Róka, hogyan csalhatná lépre az okos Nyulat. Mert ez idáig, akármilyen ravaszsággal próbálkozott is, mindig rajtavesztett.

Hát, ahogy egyszer az országúton sétálgat, valami feketeséget pillant meg az árok partján. Mi lehet az? Nézi, szagolja, meg is tapintja óvatosan a mancsával. Nem lehet más: egy nagy darab fekete szurok. Hogy került oda? Talán valamelyik falusi mesterember veszítette el: a csizmadia, a bognár vagy a zsindelyező.

No, fő, hogy ott van! A Róka csak egy pillanatig tűnődött, hogy mi hasznát vehetné, azután a homlokára csapott. Már tudta is: ezzel a nagy darab fekete szurokkal végre-valahára megfoghatja a Nyulat. A módját is mindjárt kieszelte, és ha már kieszelte, tüstént munkához is látott.

Jól meggyúrta, megdögönyözte a szurkot (amelyet még nem puhított meg eléggé a langyos reggeli napsütés), és addig paskolta, nyomogatta, formázta, mintázta, ameddig amolyan kis fekete emberféle nem vált belőle. Feje is volt, keze is, lába is; szakasztott olyan volt, mint valami meztelen kis néger gyerek. Még kalapot is szerzett neki a Róka: egy közeli madárijesztőtől kérte kölcsön.

– Gyere, szurokbaba – mondta a Róka -, ülj ide szépen az út szélére, támaszkodjál meg jól ezen a nagy kövön, és várj türelmesen.

A Róka eligazgatta a szurokbabát az út szélén, a kő tövében, azután lehasalt az árokba, egy bokor mögé.

Nem kellett valami sokat várnia. Alig feküdt ott egy órácskát, amikor lépéseket hallott: lippiti-klippiti-lippiti-klippiti. A Nyúl jött arra, vidáman, fürgén, peckesen, ahogy szokása volt.

A Róka nem mozdult az árok mélyéről, a bokor mögül, onnan leste, hogy mi történik.

Az történt, hogy a Nyúl meglátta a szurokbabát, és nagyon elcsodálkozott. Hát ez meg kicsoda, micsoda? Még sohasem találkozott vele ezen a vidéken. Megállt az út közepén, és a füle tövét vakarta.

– Jó reggelt! – szólt végül. – Szép idő van.

A szurokbaba csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

– Mondom: szép idő van! – ismételte a Nyúl hangosabban, ha talán nagyot hallana az az ember formájú feketeség.

A szurokbaba nem felelt, meg se mukkant. A Róka ellenben alig bírta visszafojtani a nevetést.

A Nyúl közelebb lépett a szurokbabához.

– Uraságod alighanem idegen – mondta. – Szívesen útbaigazítom, ha nem tudja a járást errefelé.

A szurokbaba nem szólt, nem mozdult. Csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka meg ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

– Ejnye! – csóválta a fejét a Nyúl. – Talán bizony nagyot hall uraságod? Beszélhetek én hangosabban is.

S azzal odahajolt a szurokbabához.

– Hé! – kiáltotta. – Hozzád szóltam! Nem tudsz illedelmesen válaszolni?

A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (aki már azt sem tudta, hová legyen széles jókedvében) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

A Nyulat – ámbár máskülönben igen szelíd természete volt – elhagyta a béketűrés.

– No, ha nem tudod magadtól, hogy mi a tisztesség, majd én megtanítalak rá! – rivallt a szurokbabára. – Ha nem köszönsz mindjárt szép udvariasan: “Jó reggelt kívánok, tisztelt uram!” – és nem emeled meg a kalapodat, ahogy illik, akkor én verem le a fejedről.

De a szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (két mancsát gyömöszölve a szájába, hogy valahogyan hangosan fel ne nevessen) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

– Úgy látom, nem hallgatsz az értelmes szóra – mondta a Nyúl. – Hát akkor megérdemled, amit most kapsz!

S azzal hátrált egy lépést, majd előreugrott, és jobb felől pofon csapta a szurokbabát úgy, hogy a kalap leröpült a fejéről. Igen ám, de addigra már a nap megolvasztotta a szurkot; csupa ragacs volt a szurokbaba tetőtől talpig. Persze hogy hozzátapadt a Nyúl lába, de úgy, hogy mozdítani sem tudta.

– Hallod-e, te szemtelen kölyök! – kiáltotta a Nyúl (mert annak nézte a szurokbabát: szemtelen kölyöknek, aki csak ül, csak ül, csak hallgat, csak hallgat, amikor pedig köszönni illenék). – Nem elég, hogy csak ülsz, csak ülsz, csak hallgatsz, csak hallgatsz, amikor pedig köszönni illenék? Még ráadásul a kezemet is megfogod?

A szurokbaba most sem felelt; csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek majd kirepedt az oldala a nagy nevethetnéktől) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

– Ha tüstént el nem ereszted a kezemet, balról is pofon ütlek! – fenyegette a Nyúl a szurokbabát.

A szurokbaba azonban nem eresztette el a Nyulat, és nem is válaszolt. Erre a Nyúl beváltotta a fenyegetést: bal felől is pofon vágta a szurokbabát. Persze hogy a bal lába is beleragadt a fekete kulimászba.

– Ez már aztán több a soknál! – kiabált a Nyúl. – Ha el nem ereszted a két kezemet, megrúglak!

De a szurokbaba erre sem eresztette el a Nyulat; csak ült, csak ült, az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig (akinek már a könnye folyt a kacagástól) ott lapult az árok mélyén, a bokor mögött.

A nyúl egyre jobban nekimérgesedett. Haragjában a két hátsó lábával nekiugrott a szurokbaba hasának.

Meg is bánta rögtön, de már későn, mert most már nemcsak a két mellső lábát, hanem a két hátsót is fogva tartotta az olvadt szurok. Mozdulni is alig bírt.

A szurokbaba csak ült, csak ült az út szélén, a kő tövében. Hanem a Róka nem lapult tovább az árok mélyén, a bokor tövében. Szép csendesen odalopózott a Nyúl mögé, és szelíden, ártatlanul, mint aki csak most érkezett, ráköszönt:

– Jó reggelt, Nyúl barátom! Szép idő van!

A Nyúl nem gyanította, hogy a Róka keverte bajba, és ezért nagyon megörült a jövetelének.

– Jó, hogy jössz, komám! – nyögte. – Segíts rajtam, mert ez a feketeség megfogott, és nem ereszt.

A Róka úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Éppen téged kereslek! – mondta. – A feleségem azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre. Finom káposztát készített, édes gyökeret, gyenge salátát.

– Mennék örömest – felelte a Nyúl -, de előbb szabadíts ki.

– Nem jössz? – csóválta a fejét a Róka. – Nagyon sajnálom. A feleségem még talán meg is sértődik.

– Ejnye, hát nem érted, mit beszélek?! – kiáltott a Nyúl. – Kezem-lábam mozdítani sem bírom.

– Ha nem jössz, úgy is jó – vont vállat a Róka. – De aztán lesheted, amíg még egyszer meghívlak ebédre!

– Megsüketültél? – kérdezte dühösen a Nyúl. – Talán meg is vakultál? Nem látod, milyen bajba jutottam?

De erre már elnevette magát a Róka. Úgy nevetett, hogy meg sem állt a négy lábán; levetette magát a földre, ott hempergett a porban, és közben rázta a nevetés.

A Nyúl csak most kapott észbe. Megnézte jól, hogy mi az, ami a kezét-lábát fogva tartja (bárcsak nézte volna meg előbb!), és látta, hogy nem más, mint egy baba formára gyúrt nagy darab fekete szurok.

Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön: most az egyszer a Róka járt túl az ő eszén.

Nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy a Rókától hiába várna segítséget. Csak ült, csak ült a szurokbabával az út szélén, a kő tövében. A Róka pedig csak hempergett, hempergett a porban, és nevetett, nevetett, mintha sohasem akarná abbahagyni.

Rémusz bácsi felállt a padról.

– Vége? – kérdezte a Kisfiú.

– Vége – felelte az öreg. – Mára vége.

– Azt mondtad, hogy a Róka nem fogja meg a Nyulat! – szólt csalódottan a Kisfiú.

– Nem is a Róka fogta meg – mondta Rémusz bácsi -, hanem a szurokbaba.

– De a szurokbabát a Róka csinálta! – ellenkezett a Kisfiú.

– Az igaz – bólintott az öreg néger. – De azért nincs baj. Hiszen a Róka még a porban hempereg, egy ujjal sem bántotta a Nyulat.

– Akkor a Nyúl még megszabadulhat? – kérdezte aggódva a Kisfiú.

– Persze hogy megszabadulhat.

– Mert olyan nagyon okos?

– Azért – mondta Rémusz bácsi. – Hanem úgy hallom, hogy anyád a nevedet kiáltja. Eredj gyorsan vacsorázni!

Kapcsolódó
Retro kikapcsolódás karácsonyra: kvíz a régi mesékről
Elevenítsük fel szép gyerekkori emlékeinket ezzel a meseteszttel.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Sokszínű vidék Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.