Miközben a Magyarországról eltűnőben lévő tarka szemeslepkéket figyelték a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai a Keleti-Bakonyban, a talaj közelében lebegve egy ritka áldozatot vettek észre: egy imádkozó sáska (a száraz gyepek egyik csúcsragadozója) lebegett egy hálóban.
Az igazgatóság honlapján megjelent cikk szerint ezt a jelenséget már önmagában érdekesnek tartották, ezért elkezdték keresni, hogy ki lehetett a vadász. A háló egyik talajhoz közeli sarkában meg is találtuk: egy hatalmas karéjos keresztespók (Argiope lobata) lapult a kórók tövénél. Mintegy 30 méterrel odébb egy másik is előkerült, fogalmaztak.
Naturalia non sunt turpia – a természetben semmi sem rút – mondták az ókori bölcsek, de a karéjos keresztespók nőstény – főleg, ha a potroha felfelé áll – inkább néz ki valami démonkirálynőnek, mint egy bájos pókleánynak! A pókfiúk még kellemes külsejűek, de a lányok félelmetesek, és a fiúk a párzást ritkán is élik túl
– olvasható az írásban.
A ragadozó ízeltlábúaknál gyakori, hogy a párzást követően a nőstények elfogyasztják a hímeket. Ez persze nem kegyetlenség, hanem célszerűség. A pókok és rovarok többsége elpusztul a párzást, illetve a peték (utódok) biztonságba helyezését követően. Mivel nincs további feladatuk az életükben, ezért az hamar véget ér. De a természetben nincs pazarlás, még egy utolsó hasznosulásuk lehetséges, ha a megtermékenyített nőstények nem kockáztatják életüket kétes kimenetelű vadászatokkal, hanem a hozzájuk kémiailag legközelebb álló, veszélytelen táplálékhoz jutnak hozzá: a hímek fehérjéihez.
A DINPI cikke szerint a karéjos keresztespók nőstények szeptember végén fejezik be életüket, petéiket kupolaalakú, tömött pókhálófonatban ragasztják a növények szárának alsó részéhez. Az apró, fiatal pókok tavasz végén bújnak elő. Homokgyepekben, felnyíló meszes sziklagyepekben találkozhatunk velük. Ez a nagytermetű pókfaj az óvilági (Eurázsia, Afrika) és az ausztrál száraz sztyepzóna jellegzetes faja, hálói inkább a talajhoz közel láthatók, és csak ritkábban a cserjeszintben.
Magyarországon fő elterjedési területe a Duna által sok évezrede lerakott homokvidékek, a Szentendrei-szigettől egészen le a Vajdaságig, de a Dél-Mezőföld és a Tápió-mente homokdombjain is él. Másik, kevésbé ismert lelőhelye a Dunántúli-középhegység száraz dolomit és porló mészköves déli lábai, előterei. Feltehetően megtalálható a Kisalföld szárazabb homokterületein is Győr és Esztergom között.
Igazából elég ritkán botlanak bele a természetbarátok, feltehetően gyakoribb, mint ahányszor publikálják a megtalálását, de mindenféleképp védelmet érdemel.
