Kies fekvésével, horvátul beszélő lakosaival, rendezett virágos portáival, túraútvonalaival, környező erdőivel kánikulában is remek úti cél lehet a Vas megyei Szentpéterfa. Majdnem zsákfalu, széle maga az osztrák-magyar határ, de tárva-nyitva Európa felé.
Szentpéterfa nemcsak azért kakukktojás, mert szinte egyedül maradt meg a környéken horvát nemzetiségű falunak, hanem mert lakói évszázadok óta páratlan módon összetartanak, őrzik hagyományaikat és kultúrájukat. A fiatalok közül is sokan beszélik a sajátos „gradišćei” horvát nyelvet, ami markánsan különbözik a hivatalos horváttól. Burgenland horvát neve Gradišće után. Az anyaországban az itteniek nyelvén csak mosolyognak, nekik ez olyan, mintha a középkorból csöppentek volna ide -meséli az egyik helybéli kísérőnk, Filipovits Imre is, az Emlékek Házának tárlatvezetője. Ő például 7 éves koráig, hiába született Magyarországon, nem értett magyarul, csak az iskolában tanult meg.
Mi magyarok Szentpéterfának, ők Petrovo Selobának hívják
A szentpéterfaiak az elmúlt években hihetetlen összefogással, két régi düledező parasztházat is közös erővel felújítottak, egyebek mellett azért, hogy múltbéli értékeiket és kultúrájukat legyen hol bemutatni. Az egyikből „Értékek háza” lett, a másikból egy egyedi hangulatú retrokocsma és pizzéria, ez utóbbi a Nazdravlje.
Két éve alakították ki az Értékek Házát
Szigorúan véve ez az épület nem is tájház – kezdi a tárlatvezetést Filipovits Imre, hiszen maga az épület sohasem volt lakóépület. A 20. század elején a helyi kántortanító gazdasági épületnek szánta, később az általános iskola gyakorlóterme lett. Az épület mind a mai napig a katolikus egyház tulajdonában áll, ebből alakították ki – immár két éve – az Értékek Házát.
Szentpéterfán igazán kevés a régi ház, zsúptető nem is maradt. Sok tűzvész volt, főként villámcsapások miatt gyakorta égtek le porták. Két nagy tűzvészt fel is jegyeztek: 1916-ban 13 ház égett porig, 1929-ben 52 ház égett le, akkor 209 ember lett hajléktalan. Nagyon sok, most már réginek számító ház akkor amerikai rokoni segítséggel épült fel.
Hazajárnak az Amerikába elszármazott rokonok
Azóta eltelt száz év, de az Amerikába származott rokonok most is hazajárnak, és ahol tudnak, segítenek. Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára a templom elé egy emlékművet készítettek. Érdekesség még, hogy az Értékek Házának kialakításához a fő anyagi támogatást szintén ők adták:
Az első szentpéterfaiak az 1900-as évekbe vándoroltak ki Amerikába. Szinte a kezdetekkor megalakították a „Szent Péter és Pál Betegsegélyező Egyesületet”, ha valaki bajba került vagy megbetegedett, ezen keresztül támogatták egymást. Már a ’20 as évektől segítették szülőfalujukat is. Azóta megmaradt a kapcsolat, később New York-ban is alakult egy hasonló egyesület, a szentpéterfai elszármazottak zöme napjainkban már ott él.
1956-ban még 302-en mentek ki a faluból Amerikába. Mostanában már a 3. és 4. generációs leszármazottak jönnek vissza, megnézni honnan vándoroltak ki a déd- és nagyszüleik.
Innen jött az ötlet, hogy legyen egy hely a hazalátogatóknak, ahol be lehet mutatni, hogyan is nézett ki a 20. század elején Szentpéterfa, amikor a nagyszülők kivándoroltak, mivel foglalkoztak akkoriban a régi paraszti világban.
Az emlékeket amerikai segítséggel a helyiek gyűjtötték össze
A volt épületet társadalmi munkában építették át, olyanra, mintha lakóépület lett volna. A közösség gyűjtötte össze hozzá a paraszti világ egykor jellemző tárgyi emlékeit. A legrégebbi egy tulipános láda lett, 1842-es keltezésű, az utolsó héten került elő egy padlásról.
Filipovits Imre maga is számos saját, személyes tárgya hozott ide.
Csak tőlünk, saját portánkon is be lehetett volna rendezni egy ilyen tájházat, de sok családnál van ez így. Ragaszkodunk ezekhez a régi dolgokhoz
– említi.
Nem az volt a céljuk, hogy létrehozzanak egy múzeumot, hogy vitrinek mögé zárják a múltat. Sokkal inkább azt szerették volna, hogy láthatóvá váljon, hogy élethű legyen.
A régi időkben szinte minden szentpéterfai ház sárgára volt meszelve kívülről
Még az ablaktáblák is sárgák voltak. Tipikusan így néztek ki.
A ház központja a konyha volt, ott zajlott az élet. Télen a férfiak is bent tartózkodtak, míg az asszonyok főztek, sütötték a kenyeret, ők kukoricát morzsoltak, tisztították az ágseprűket. Tavasztól őszig a nagymama volt az, aki főként otthon tartózkodott, ő vigyázott a gyerekekre. A szülők a mezőn dolgoztak, a nagypapa pedig a szőlőben volt. Szentpéterfának 1922-ig volt szőlőhegye, ez Trianon után Ausztriába került. Igazából csak eszmei értéke volt ezeknek a hegyeknek, de nagy vesztességként élték meg az öregek.
A férfiember, a családfő – ahogy az Értékek Házában is látni – az asztalnál szigorúan az ajtóval szemben ült. A konyha lelke a csikótűzhely volt. Szentpéterfán jellemzően csempés beépített tűzhelyeket alakítottak ki, de ma már csak egy háznál találni ilyet mutatóban.
A szobában két-három generáció is elfért
Az olcsóbb bútoraik fenyőfából készültek és festettek voltak, az értékesebbek dióból vagy tölgyből, azokat natúran hagyták. Szentpéterfán száz éve több takács is dolgozott, az általuk készített ruhákat a szentpéterfaiak megőrizték, de ma már csak a helyi néptáncegyüttes viseli a fellépéseken. Az Értékek Házában található olyan női ruha is, amit Amerikából küldtek. New Yorkban évtizedekig vigyáztak rá, amióta a nagymama kivándorolt.
Természetes volt, hogy minden háztartásban, a szekrényben, bekészítve ott feküdt a halotti lepel is: ők nem féltek az élet viszontagságaitól, mindenre fel voltak készülve, jóra és rosszra is.
Minden szoba falán Jézus képe függött, a lányoknak Szentpéterfán még a ’70-es években is ilyet adtak nászajándékba. A helyiek mélyen vallásosak voltak, amikor a földbirtokos Erdődyék áttértek, a szentpéterfaiak akkor is katolikusok maradtak.
Amíg a férfiak Amerikába jártak ki dolgozni – volt aki háromszor is kiment, dolgozott, aztán mindig visszatért a családjához – a nők közül sokan, az 1930-as éveben Belgiumba mentek szolgálni, onnan hozták magukkal a városias főzés tudományát, és a városiasabb öltözködést.
Az Amerikában dolgozó férfiaknak sem volt leányálom az életük – megesett, hogy ketten vettek ki egy ágyat, egyik nappal, a másik éjszaka dolgozott. Egész nap verték a követ. Egy kint élő idős asszony mesélte nekem, egy idő után azt vették észre, lassan egy nyelven sem beszélnek, magyarul nem tanultak meg, angolul nem tudtak, horvátul meg elfelejtettek.
– mondja Filipovits Imre.
Az Értékek Házában van egy berendezett kamra és egy pajta is, egy szekérrel és megannyi kézi szerszámmal – például egy szalmából font méhkassal. Amikor az 1900-as évek elején a kántortanító idejött, rávette az embereket, hogy tartsanak méheket, mert az gazdaságos és hasznos. Először csak szalmából készítettek méhkasokat, aztán jöttek a fakaptárak.
Az Értékek Házában nem csak nézelődni lehet, rendre szerveznek közösségi megmozdulásokat is, így például tollfosztást is.
Nazdravlje: se nem tájház, se nem romkocsma
Az utca másik oldalán, közelebb a határhoz, volt egy harminc éve üresen álló, düledezőfélben lévő parasztház. Korábban, a második világháború idején egy csendőr és családja lakott benne. A férfinek az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. A szomszédos kerítésben még a nyolcvanas években is látszottak a puskagolyók nyomai, de nem találták el üldözői
– meséli Wágner Csaba, a Nazdravlje tulajdonosa. A csendőr Amerikába szökött, a családját pedig 1951-be a Hortobágyra telepítették ki. Soha nem térhettek vissza, Zalában éltek, végül mindketten, férj és a feleség is Szentpéterfán lettek eltemetve.
A háznak aztán több tulajdonosa lett, egy ideig határőrök, aztán jáki traktorosok éltek benne. Az utolsó tulajdonos családjának fele ’56-ban Amerikába vándorolt ki, így nem volt egyszerű felkutatni őket, és megvásárolni a házat.
Öt évvel ezelőtt Európai Unió-s támogatást nyertek a romos ház felújításához, de a helyiek is sokat segítettek, itt is maguk gyűjtöttek, hordtak össze szinte minden régi tárgyat. Nagyanyák régi Singer-varrógépeinek aljából készültek az asztalok. Ami nagyszülőktől dédszülőktől megmaradt, fotókat, rádiókat, tv-készüléket, régi motort, mindent összeszedtek, lomtalanításból visszamaradt emlékekből fabrikálták össze ezt az ízléses és eredeti kocsmabelsőt.
Amit nem találtak meg helyben, azt összelomizták a környékről: így lett korlátjuk a közeli város laktanyájából, vagy így szerezték a be a bárszékek láncait, amelyet eredetileg hajóvontatásra használtak az Adrián.
Minden tárgynak története és múltja van. Százévesek a gerendák és régiek a boroshordók, mindent felújítottak, funkcionálissá tettek, beleigazítottak ebbe a különleges kis horvát faluháznak is beillő térbe. A régi házból sem dobtak ki semmit, megőrizték eredeti formáját, a tetőcserepeiből például falburkolatok készültek. Amit lehetett a korabeli építőanyagokból, lekezelve, átalakítva újra felhasználták. Az egyedi megoldások, az egész stílus és hangulat egyébként Toplak Tibor szentgotthárdi belsőépítész munkáját dicséri.
A helyi kisebbségi kultúrához, elődökhöz való kötődést le se tudnák tagadni, a falakon ezernyi fotón (másolatok) a helyi horvát kisebbség sokszínű kulturális életének lenyomatai. A megsárgult képeken a nemzetiségi tánccsoportok és tamburazenekarok közt találunk olyan fotográfiát is, amin az ’56-ban kivándorolt falubeliek még utoljára a kamera elé álltak.
Rejtély, hogyan kerültek erre a tájra a horvátok
A nyelvüket megőrizték, de a történetüket nem. Az egyik elképzelés szerint Horvátországból menekültek a törökök elől, a másik szerint az Erdődy család tulajdonában lévő Moszlavinából települtek át a család másik birtokára, a monyorókeréki (Eberau) uradalomba.
Trianon után, 1923-ban a település lakossága népszavazással döntött a Magyarországhoz tartozásról, ezért kapta meg a Communitas Fidelissima, azaz a Leghűségesebb Község címet.
A második világháború után, a vasfüggöny és a határsáv miatt Szentpéterfát évtizedekig elszigetelték, zsákfaluvá tették. A falu elején kihúzott drótokkal évtizedekig állt a műszaki zár, Szentpéterfára csak speciális engedéllyel lehetett belépni. Mesélik: az erdészháznál volt az előszűrő, ott már átvizsgálták a lekanyarodókat a határőrök. – Ez paradox módon kedvezett a kisközösségi, nemzetiségi létnek. Ma is Szentpéterfa egyik fő unikuma a tamburazenekaruk, a Koprive.
Ezzel a videóval búcsúzunk, amit hol máshol, mint a Nazdravljében vettek fel. A srácok pedig naná, hogy horvátul énekelnek:
Címlapfotó: Németh Máté
