Életmód

Izlandi missziót segít a magyar keramikus Afrikában

Az iparművész egy izlandi alapítvány felkérésére kapcsolódott be a‌ ‌fazekas-‌ ‌és‌ ‌kerámiaipari‌ ‌képzés‌ ‌és‌ ‌gyártás‌ ‌újraélesztésébe Sierra Leonéban.

Korompai‌ ‌Péter‌ ‌keramikus‌ ‌iparművész‌  ‌a‌ ‌Mór‌ ‌melletti‌ ‌Árkipusztán‌ ‌kialakított‌ ‌műhelyében‌ ‌elsősorban‌ ‌egyedi,‌ ‌kézi‌ ‌felrakású‌ ‌cserépkályhák‌ ‌tervezésével‌ ‌és‌ ‌készítésével‌ ‌foglalkozik,‌ ‌ám‌  ‌korábban‌ ‌kerámiaégető‌ ‌kemencék‌ ‌építésével‌ ‌is‌ ‌ismertté‌ ‌vált‌ ‌szakmájában.‌ ‌

Most‌ ‌a‌ ‌világ‌ ‌távoli‌ ‌szegletében,‌ ‌a‌ ‌nyugati-afrikai‌ ‌Sierra‌ ‌Leonéban‌ ‌dolgozik,‌ ‌ha‌ ‌úgy‌ ‌tetszik‌ ‌nemes‌ ‌küldetésnek‌ ‌eleget‌ ‌téve.‌ ‌Erről‌ ‌beszélgettünk‌ ‌az online-térben‌ ‌Korompai‌ ‌Péterrel.‌

Sierra Leonéban a kaotikus forgalomban a leghasznosabbak a motoros „taxik”. Nincs a szűk hely, ahol ne préselnék át magukat, akár forgalommal szemben is. Sisak a sofőrön van, ha van, az 1-2-3 utas és csomag, gyerek vagy kecske hátul kényelmesen elfér. Sokan vannak, így valóban olcsóak. A motor legfontosabb kelléke a duda: utaskereső, irányjelző, veszélyre figyelmeztető, bármi más hiányozhat a motorról.

Miként‌ ‌került‌ ‌ilyen‌ ‌messzire‌ ‌a‌ ‌móri‌ ‌műhelytől?‌ ‌

A‌ ‌teljes‌ ‌történet‌ ‌ismeretéhez‌ ‌vissza‌ ‌kell‌ ‌kanyarodni‌ ‌a‌ ‌kilencvenes‌ ‌évek‌ ‌elején‌ ‌kezdődött‌ ‌és‌ ‌a‌ ‌kétezres‌ ‌ évek‌ ‌elejéig‌ ‌tartott‌ ‌sierra‌ ‌leone-i‌ ‌polgárháborúig.‌ ‌Ebben‌ ‌az‌ ‌időszakban‌  ‌romokba‌ ‌dőlt‌ ‌az‌ ‌ország‌ ‌ipara,‌ ‌gazdasága.‌ ‌A‌  ‌főváros‌ ‌környéki‌ ‌területen‌ ‌német‌ ‌segítséggel‌ ‌épült‌ ‌egy‌ ‌fazekasműhely‌ ‌Waterloo‌ ‌város‌ ‌Campbell‌ ‌városrészében,‌ ‌ami‌ ‌különféle‌ ‌okok‌ ‌miatt‌ ‌a‌ ‌2010-es‌ ‌évek‌ ‌közepére‌ ‌a‌ ‌megszűnés‌ ‌határára‌ ‌sodródott‌ ‌három‌ ‌helybeli‌ ‌fazekassal‌ ‌működve.‌ ‌A‌ ‌helyzetet‌ ‌felmérve,‌ ‌az‌ ‌izlandi‌ ‌Auróra‌ ‌Alapítvány‌ ‌kezdeményezésére‌ ‌és‌ ‌anyagi‌ ‌segítségével‌ ‌kezdődött‌ ‌a‌ ‌fazekas-‌ ‌és‌ ‌kerámiaipari‌ ‌képzés‌ ‌és‌ ‌gyártás‌ ‌újraélesztése,‌ ‌melynek‌ ‌én‌ ‌is‌ ‌részese‌ ‌lettem.‌

A fazekasműhelyt egy helyi felnőttoktatási szervezet, a SLADEA, valamint az izlandi, magánfinanszírozású AURORA alapítvány támogatja a képzésben és a technológiai feltételek megteremtésében. Bár magánalapítványról beszélünk, ők is pályáznak mindenhová pluszforrásokért, jelenleg izlandi állami támogatással vesznek részt a programban. Jó tudni, hogy léteznek még államok, ahol az állampolgárokat és kezdeményezéseiket bizalommal támogatja az állam.

Hogyan?‌ ‌

Évekkel‌ ‌ezelőtt‌ ‌keresett‌ ‌meg‌ ‌egy‌ ‌Magyarországon‌ ‌élő‌ ‌izlandi‌ ‌ismerősöm,‌ ‌hogy‌ ‌egy,‌ ‌a‌ ‌hazája‌ ‌által‌‌ támogatott‌ ‌alapítvány‌ ‌fatüzelésű kerámiaégető kemence ‌építésére‌ ‌keres‌ ‌szakembert‌ ‌a‌ ‌campbelli‌ ‌műhelybe,‌ ‌s‌ ‌vállalnám-e‌ ‌a‌ ‌feladatot?‌ ‌Mivel‌ ‌kihívásnak‌ ‌–‌ ‌és‌ ‌egyben‌ ‌megtiszteltetésnek‌ ‌–‌ ‌éreztem‌ ‌a‌ ‌felkérést,‌ ‌azonnal‌ ‌igent‌ ‌mondtam.‌ ‌A‌  ‌gyors‌ ‌egyeztetést‌ ‌és‌ ‌tervezést‌ ‌követően‌ ‌az‌ ‌építéshez‌ ‌szükséges‌ ‌anyagokat‌ ‌Magyarországon‌ ‌készítettük‌ ‌össze,‌ ‌innen‌ ‌szállították‌ ‌Sierra‌ ‌Leonéba,‌ ‌ahová‌ ‌első‌ ‌alkalommal‌ ‌2019‌ ‌áprilisában‌ ‌érkeztem‌ ‌a‌ ‌kemence‌ ‌elkészítésére,‌ ‌és‌ ‌ahol‌ ‌a‌ ‌helyiek‌ ‌segítségével‌ ‌megépítettük‌ ‌a‌ ‌fatüzelésű‌ ‌kemencét. Annyit‌ ‌érdemes‌ ‌hozzátenni,‌ ‌hogy‌ ‌jelenleg‌ ‌ez‌ ‌az‌ ‌ország‌ ‌egyetlen‌ ‌magas‌ ‌hőfokon‌ ‌-1250‌ ‌Celsius‌ ‌fok -‌ ‌égető‌ ‌kemencéje,‌ ‌s‌ ‌az‌ ‌egyetlen‌ ‌műhely‌, ‌ahol‌ ‌mázas‌ ‌kerámiát‌ ‌készítenek.‌

A műhelyről a social mediában több hír jelent meg mostanában, így a fővárosi, jól kereső fiatal felnőttek körében nagyon népszerűek a szombatonként szervezett bemutató kurzusok, ahol értő segítség mellett a látogatók is összeagyagozhatják magukat. Az elkészült tárgyakat kiégetik, lemázazzák s eljuttatják a résztvevőknek. Elképesztő látni azt a gyermeki örömet, ahogy felnőtt emberek belemelegednek a „sarazásba”.

Mit‌ ‌lehet‌ ‌tudni,‌ ‌mi‌ ‌motiválta‌ ‌az‌ ‌izlandiakat‌ ‌a‌ ‌segítségnyújtásban?‌ ‌

Egyrészt‌ ‌tudták,‌ ‌hogy‌ ‌a‌ ‌kézművességnek‌ ‌nagy‌ ‌hagyományai‌ ‌vannak‌ ‌az‌ ‌országban,‌ ‌melyek‌ ‌kedvező‌ ‌külföldi‌ ‌piacokkal‌ ‌párosulnak,‌ ‌másrészt‌ ‌a‌ ‌fazekassághoz‌ ‌szükséges‌ ‌alapanyag,‌ ‌legfőképp‌ ‌az‌ ‌agyag‌ ‌bőségesen‌ ‌rendelkezésre‌ ‌áll.‌ ‌Mindehhez‌ ‌az‌ ‌párosult,‌ ‌hogy‌ ‌a‌ ‌helyiek‌ ‌nyitottak,‌ ‌érdeklődőek‌ ‌és‌ ‌együttműködően‌ ‌álltak‌ ‌a‌ ‌fazekasműhely‌ ‌felújításához‌ ‌és‌ ‌további‌ ‌működtetéséhez.‌ ‌Az‌ ‌alapítvány‌ ‌izlandi‌ ‌szakemberek‌ ‌vezetésével,‌ ‌de‌ ‌lehető‌ ‌legnagyobb‌ ‌mértékben‌ ‌a‌ ‌helyi‌ ‌tudásra‌ ‌alapozva‌ ‌másfél‌ ‌év‌ ‌alatt‌ ‌10‌ ‌fő‌ ‌fazekas‌ ‌képzését‌ ‌bonyolította‌ ‌le‌ ‌egy‌ ‌helyi‌ ‌felnőttképző‌ ‌szervezet‌ ‌közreműködésével.‌ ‌A‌ ‌kurzust‌ ‌nyolcan‌ ‌elvégezték,‌ ‌közülük‌ ‌hatan‌ ‌maradtak‌ ‌a‌ ‌műhelyben,‌ ‌így‌ ‌a‌ ‌régiekkel‌ ‌együtt‌ ‌kilenc,‌ ‌már‌ ‌szakképzett‌ ‌munkaerővel‌ ‌folytatódhat‌ ‌az‌ ‌egyedi,‌ ‌kézműves‌ ‌munkák‌ ‌gyártása.

Az égetőkemencék végtelenül egyszerűek, meglehetősen egyenetlenül égetnek, de az általuk készített terméknél nincs különösebb jelentősége ennek. Érdekesség, hogy hasonló típusú kemencék a hagyományos magyar fazekasoknál is előfordultak. Az ajtót minden égetésnél befalazzák, a tüzelés az alsó nyíláson történik. Az égetéseket a közösség időben egyeztetve végzi, segítenek egymásnak, a munka hosszú, fárasztó, nyilván van valamilyen hagyományosan elfogadott módja a kölcsönös segítségadásnak.

Újabb‌ ‌kihívást‌ ‌jelent‌ ‌a‌ ‌megnövekedett‌ ‌létszámból‌ ‌adódó‌ ‌munkaszervezés és‌ ‌munkamegosztás‌ ‌kialakítása,‌ ‌erről‌ ‌szerintem‌ ‌sok‌ ‌hazai‌ ‌kisvállalkozás‌ ‌is‌ ‌tudna‌ ‌mesélni.‌ ‌Az‌ ‌alapítvány‌ ‌egyébként‌ ‌hasonló‌ ‌szellemiség‌ ‌alapján‌ ‌kosárkötőket,‌ ‌textileseket‌ ‌és‌ ‌ékszerkészítőket‌ ‌is‌ ‌támogat‌ ‌az‌ ‌országban,‌ ‌bár‌ ‌itt‌ ‌a‌ ‌támogatás‌ ‌már‌ ‌csak‌ ‌a‌ ‌termékek‌ ‌megrendelését,‌ ‌s‌ ‌a‌ ‌fair-trade‌ ‌szellemének‌ ‌megfelelő‌ ‌piacra‌ ‌juttatását‌ ‌jelenti.‌ ‌Ezekben‌  ‌a‌ ‌szakmákban‌ ‌lényegesen‌ ‌kisebb‌ ‌az‌ ‌anyag-‌ ‌és‌ ‌szerszámigény,‌ ‌olcsóbb‌ ‌a‌ ‌termelés,‌ ‌így‌ ‌magát‌ ‌a‌ ‌tervezést,‌ ‌képzést, termelést‌ ‌ezekben‌ ‌az‌ ‌esetekben‌ ‌nem‌ ‌kell‌ ‌támogatniuk.‌

Téglaégetéssel is foglalkoznak, bár égetett téglára nincs nagy kereslet.Többnyire vályogtéglát, vagy cement-homok téglát használnak, most már többnyire ez utóbbit. Általában az építkezések helyszínén vetik a cement-homok téglát kézzel kevert anyagból, s pár nap múlva be is építik a helyszínen. Aki elég vén, emlékezhet még a 60-as évek falusi kalákáira, pontosan ez az élmény.

‌A‌ ‌kerámiagyártás‌ ‌nagyon‌ ‌anyag-‌ ‌és‌ ‌eszközigényes,‌ ‌jelentős‌ ‌beruházások‌ ‌kellenek‌ ‌a‌ ‌szükséges‌ ‌technológiai‌ ‌feltételek‌ ‌megteremtéséhez.‌ ‌Ebben‌ ‌van‌ ‌szerepe‌ ‌az‌ ‌Ön‌ ‌által‌ ‌épített‌ ‌kemencének?‌ ‌

Így‌ ‌igaz,‌ ‌hiszen‌ ‌a‌ ‌régi‌ ‌kemence,‌ ‌amit‌ ‌még‌ ‌német‌ ‌segítséggel‌ ‌építettek‌ ‌gyakorlatilag‌ ‌használhatatlanná‌ ‌vált‌ ‌időközben,‌ ‌s‌ ‌leginkább‌ ‌a‌ ‌mérete‌ ‌miatt‌ ‌nem‌ ‌tudta‌ ‌volna‌ ‌kiszolgálni‌ ‌a‌ ‌megnövekedő‌ ‌létszámból‌ ‌adódó‌ ‌igényeket.‌ ‌Mivel‌ ‌helyben‌ ‌nem‌ ‌állnak‌ ‌rendelkezésre‌ ‌speciális‌ ‌építőanyagok,‌ ‌ezért‌ ‌ők‌ ‌maguk‌ ‌nem‌ ‌tudtak‌ ‌új‌ ‌kemencét‌ ‌építeni.‌ ‌‌2019‌ ‌tavaszán‌ ‌először‌ ‌is‌ ‌felújítottuk‌ ‌a‌ ‌kisméretű‌ ‌kemencéjüket,‌ ‌s‌ ‌elkészült‌ ‌az‌ ‌új‌ ‌kemence‌ ‌is. Ennek‌  ‌üzembe‌ ‌helyezésére‌ ‌azonban‌ ‌az‌ ‌Egyenlítő‌ ‌környéki‌ ‌esős‌ ‌évszak‌ ‌beköszönte‌  ‌miatt‌ ‌csak‌ ‌az‌ ‌év‌ ‌végén‌ ‌kerülhetett‌ ‌sor.‌ ‌Akkor,‌ ‌2019‌ ‌decemberében‌ ‌jártam‌ ‌másodszor‌ ‌Sierra‌ ‌Leonéban,‌ ‌amikor‌ ‌az‌ ‌itteni‌ ‌fazekasokkal‌ ‌együtt‌ ‌elkezdtük‌ ‌használni‌ ‌a‌ ‌kemencét.‌ ‌Amit‌ ‌örömmel mondhatok,‌ ‌hogy‌ ‌nagyon‌ ‌motiváltak‌ ‌a‌ ‌„szakik”,‌ ‌gyönyörű‌ ‌munkákat‌ ‌készítenek‌ ‌a‌ ‌vázáktól‌ ‌a‌ ‌gyertyatartókig,‌ ‌a‌ ‌kancsóktól‌ ‌a‌ ‌tálakig‌ ‌bezárólag.‌

A kétségtelenül legnehezebb része a munkának az agyag előkészítése. Homok hozzáadásával csökkentik az agyag zsugorodását, és ezt több alkalommal át kell dolgozni. Taposva, a lábfej külső élével, lehasítva rétegeket, majd a lapos agyagplecsnit újra egy kupacra dobálva, újra taposva 3-4 alkalommal, s kész is! Egyenlítői meleg, taposás reggeltől estig, majd másnap és másnap is. A két bot nagy segítség, hogy az ember egyáltalán ki tudja húzni a lábát a ragadós agyagból.

A kétségtelenül legnehezebb része a munkának az agyag előkészítése. Homok hozzáadásával csökkentik az agyag zsugorodását, és ezt több alkalommal át kell dolgozni. Taposva, a lábfej külső élével, lehasítva rétegeket, majd a lapos agyagplecsnit újra egy kupacra dobálva, újra taposva 3-4 alkalommal, s kész is! Egyenlítői meleg, taposás reggeltől estig, majd másnap és másnap is. A két bot nagy segítség, hogy az ember egyáltalán ki tudja húzni a lábát a ragadós agyagból.

2021‌ ‌január‌ ‌közepén‌ ‌a‌ ‌projekt‌ ‌keretében‌ ‌most‌ ‌újra‌ ‌visszatért,‌ ‌immár‌ ‌harmadszor‌ ‌és‌ ‌három‌ ‌hónapra.‌ ‌Milyen‌ ‌célból?‌ ‌

Mostani‌ ‌„küldetésem”‌ ‌szakértői‌ ‌és‌ ‌tanácsadói‌ ‌munkámból‌ ‌adódóan‌ ‌a‌ ‌program‌ ‌szellemiségének‌ ‌–‌ ‌helyi‌ ‌emberek‌ ‌foglalkoztatásával,‌ ‌helyi‌ ‌alapanyagok‌ ‌felhasználásával,‌ ‌helyi‌ ‌termékek‌ ‌készítése‌ –‌ ‌megfelelően‌ ‌segíteni‌ ‌a‌ ‌szakmai‌ ‌fejlődésüket,‌ ‌valamint‌ ‌feltérképezni‌ ‌azokat‌ ‌a‌ ‌lelőhelyeket‌ ‌a‌ ‌tartományban,‌ ‌ahonnan‌ ‌biztosítható‌ ‌a‌ ‌folyamatos‌ ‌alapanyag-,‌ ‌azaz‌ ‌agyagellátás‌ ‌a‌ ‌műhely‌ ‌részére,‌ ‌valamint‌ ‌mázakhoz‌ ‌használható‌ ‌alapanyagok‌ ‌felkutatása.‌ ‌Cél‌ ‌az‌ ‌is,‌ ‌hogy‌ ‌a‌ ‌következő‌ ‌kemencéjük‌ ‌építéséhez‌ ‌már‌ ‌helyi‌ ‌anyagokat‌ ‌használhassanak.‌ ‌Ezeket‌ ‌szeretnénk‌ ‌megvizsgálni,‌ ‌és‌ ‌több‌ ‌lépcsőben‌ ‌kipróbálni.‌ ‌Abban‌ ‌nincs‌ ‌kétség,‌ ‌hogy‌ ‌agyag‌ ‌bőven‌ ‌van‌ ‌az‌ ‌egész‌ ‌országban,‌ ‌de‌ ‌itt‌ ‌minden‌ ‌természetes‌ ‌anyag‌ ‌kitermelése‌ ‌szigorúan‌ ‌engedélyhez‌ ‌kötött.‌ ‌Ez‌ ‌persze‌ ‌nem‌ ‌véletlen,‌ ‌mert‌ ‌bőven‌ ‌fellelhető‌ ‌az országban‌ ‌az‌ ‌arany,‌ ‌platina,‌ ‌gyémánt‌ ‌és‌ ‌smaragd‌ ‌is.‌

Az agyaglelőhely egy tengervízzel naponta kétszer elöntött mocsaras részen található. Iparkodni kell a munkával: letisztítani a sáros felső réteget, kiásni, bezsákolni a jó ragadós agyagot, majd a sárra fektetett deszkákon magasabb területre cipelni a nagyjából 80 kilós zsákokat. Egy zsák agyag ára teherautóra rakva körülbelül 400 forint. A munka nehéz, de az itteni keresetekhez képest gyors, jó fizetés, sajnos csak évente néhány alkalommal jönnek a műhelybeliek vásárolni.
Akik nem érdekeltek a „zsíros üzletben”, folytatják napi munkájukat. Faszenes egyszerű tűzhelyekbe készítenek tűztérbetéteket, ezt aztán százasával veszik tőlük a bádogosok, akik a kályhák külső vázát készítik bármilyen újrahasznosított lemezből, ami elérhető.

A‌ ‌koronavírus-járvány‌ ‌idején‌ ‌milyen‌ ‌az‌ ‌élet‌ ‌Sierra‌ ‌Leonéban?‌ ‌

Az‌ ‌ebola,‌ ‌AIDS,‌ ‌malária‌  ‌és‌ ‌sárgaláz‌ ‌megbetegedések‌ ‌árnyékában‌ ‌azt‌ ‌tapasztalom,‌ ‌a‌ ‌lakosság‌ ‌nem‌ ‌rettent‌ ‌meg‌ ‌a‌ ‌koronavírustól.‌ ‌Komoly‌ ‌szigorításokat‌ ‌hozott‌ ‌a‌ ‌kormány‌ ‌–‌ ‌például‌ ‌ne‌ ‌menjen‌ ‌senki piacra‌ ‌és‌ ‌viseljen‌ ‌maszkot‌ ‌–,‌ ‌ennek‌ ‌ellenére‌ ‌tele‌ ‌vannak‌ ‌a‌ ‌piacok,‌ ‌hiszen‌ ‌vidéken‌ ‌élelmiszert‌ ‌csak‌ ‌piacon‌ ‌lehet‌ ‌vásárolni,‌ ‌nincsenek‌ ‌az‌ ‌Európában‌ ‌megszokott‌ ‌élelmiszer‌ ‌üzletek.‌  ‌Alig‌ ‌látni‌ ‌maszkban‌ ‌közlekedő‌ ‌embereket,‌ ‌ám‌ ‌ezen‌ ‌egyáltalán‌ ‌nem‌ ‌csodálkozom:‌ ‌30-35‌ ‌fokos‌ ‌hőségben,‌ ‌mondjuk‌ ‌piaci‌ ‌kofaként‌ ‌egész‌ ‌nap‌ ‌a‌ ‌tűző‌ ‌napon‌ ‌állva‌ ‌szinte‌ ‌elviselhetetlen.

‌Talán‌ ‌az‌ ‌is‌ ‌jellemző,‌ ‌hogy‌ ‌a‌ ‌szabályok‌ ‌betartását‌ ‌ellenőrző‌ ‌rendőrök,‌ ‌katonák‌ ‌is‌ ‌az‌ ‌állukon‌ ‌hordják‌ ‌a‌ ‌maszkot. A‌ ‌„maszknélküliségnek”‌ ‌persze‌ ‌az‌ ‌is‌ ‌az‌ ‌oka‌ ‌lehet,‌ ‌hogy‌ ‌az‌ ‌itteni‌ ‌keresetekhez‌ ‌képest‌ ‌nagyon‌ ‌drágák‌ ‌ezek‌ ‌a‌ ‌védőeszközök.‌ ‌Más‌ ‌oldalról‌ ‌közelítve,‌ ‌az‌ ‌itt‌ ‌élőknek‌ ‌teljesen‌ ‌más‌ ‌az‌ ‌élethez-halálhoz‌ ‌való‌ ‌viszonyuk,‌ ‌mint‌ ‌az‌ ‌európaiaknak.‌ ‌Barátságosak,‌ ‌mosolygósak,‌ ‌érdeklődőek,‌ ‌és‌ ‌semmitől‌ ‌sem‌ ‌esnek‌ ‌kétségbe.‌ ‌A‌ ‌többség‌ ‌számára‌ ‌az‌ ‌életben‌ ‌maradás,‌ ‌a‌ ‌napról‌ ‌napra‌ ‌való‌ ‌túlélés‌ ‌a‌ ‌cél,‌ ‌például‌ ‌az, miből‌  ‌tud‌ ‌ivóvizet‌ ‌venni.‌

Az országban az ellátás teljes egészében a kiskereskedelemre épül, Az esetek többségében az üzlet egy pár négyzetméteres fa-, fém- és műanyagfólia-bodega, szorosan egymásnak tapasztva. Hajnaltól késő éjszakáig nyitva a hét minden napján, s hogy az áru biztonságban legyen, valaki ott is alszik. A fővárosban már megjelent egy-egy szaküzlet, ezek főleg műszaki cikkeket forgalmaznak, de még ott is a kiskereskedés a döntő. Áramszolgáltatás megbízható módon még a fővárosban sincs, mindössze a lakosság 10%ának van valamilyen hozzáférése vezetékes áramhoz, gyakori az áramkimaradások. Így a nagy boltoknál dübörögnek az dízel áramfejlesztők, a kicsik pedig olcsó napelemes lámpák mellett viszik az üzletet.

Ismeretei‌ ‌szerint‌ ‌milyen‌ ‌ütemben‌ ‌fejlődik‌ ‌a‌ ‌polgárháború‌ ‌befejezése‌ ‌óta‌ ‌az‌ ‌ország?‌ ‌

A‌ ‌kép‌ ‌felemás.‌ ‌A‌ ‌polgárháború‌ ‌előtt‌ ‌virágzó‌ ‌turizmus‌ ‌például‌ ‌teljesen‌ ‌eltűnt.‌ ‌Abban‌ ‌a‌ ‌városban,‌ ‌ahol‌ ‌a‌ ‌keramikusműhely‌ ‌is‌ ‌van,‌ ‌mintegy‌ ‌400‌ ‌ezren‌ ‌élnek‌ ‌víz,‌ ‌úthálózat‌ ‌és‌ ‌áram‌ ‌nélkül,‌ ‌s‌ ‌ez‌ ‌az‌ ‌ország‌ ‌legfejlettebb‌ ‌tartománya.‌ ‌Állandó‌ ‌áramszolgáltatás‌ ‌gyakorlatilag‌ ‌csak‌ ‌a‌ ‌fővárosban,‌ ‌Freetown-ban‌ ‌van.‌

Autópályán 80-nal, teljes komfortban.

Ha‌ ‌az‌ ‌ország‌ ‌adottságait‌ ‌nézzük,‌ ‌a‌ ‌világ‌ ‌egyik‌ ‌leggazdagabb‌ ‌országa‌ ‌lehetne.‌ ‌A‌ ‌60-as‌ ‌évekig‌ ‌brit‌ ‌gyarmat‌ ‌volt, a‌ ‌függetlenedés‌ ‌után‌ ‌lassú‌ ‌fejlődésnek‌ ‌indult,‌ ‌majd‌ ‌a‌ ‌polgárháború‌ ‌mindent‌ ‌romba‌ ‌döntött‌ ‌a‌ ‌2000-es‌ ‌évek‌ ‌elején,‌ ‌majd‌ ‌az‌ ‌ebola‌ ‌döntötte‌ ‌be‌ ‌megint‌ ‌a‌ ‌gazdaságot‌ ‌2015-ben.‌ ‌

Ugyanakkor‌ ‌több‌ ‌kínai‌ ‌és‌ ‌európai‌ ‌kézben‌ ‌lévő‌ ‌bánya‌ ‌működése‌ ‌jelent‌ ‌valamennyi‌ ‌gazdasági‌ ‌potenciált,‌ ‌bár‌ ‌ők‌ ‌sem‌ ‌irgalmas‌ ‌szamaritánusok‌, ‌akik‌ ‌önzetlenül‌ ‌fejlesztenek. Folynak‌ ‌nagy‌ ‌volumenű‌ ‌építkezések‌ ‌és‌ ‌útépítések‌ ‌is‌ ‌az‌ ‌országban.‌ ‌Egy-két‌ ‌kínai‌ ‌bányatársaság‌ ‌például‌ ‌saját‌ ‌kormánya‌ támogatásával‌  ‌építtetett‌ ‌autópályát‌ ‌a‌ ‌cége‌ ‌és‌ ‌az‌ ‌óceán‌ ‌partja‌ ‌között,‌ ‌hogy‌ ‌áruik‌ ‌gyorsan‌ ‌elérjenek‌ ‌a‌ ‌tengeri‌ ‌kikötőkbe,‌ ‌de nyilván‌ ‌a‌ ‌nyomvonalak‌ ‌meghatározásánal‌ ‌sem‌ ‌a‌ ‌sierra‌ ‌leone-i‌ ‌érdekek‌ ‌voltak‌ ‌a‌ ‌meghatározóak.‌ ‌

Reklám egy fényképész üzletének a falán.

A‌ ‌helyiek‌ ‌és‌ ‌mértékadó‌ ‌tanulmányok‌ ‌szerint‌ ‌is‌ ‌a‌ ‌korrupció‌ ‌révén‌ ‌a‌ ‌fejlesztési‌ ‌pénzek‌ ‌80%-a‌ ‌folyik‌ ‌el.‌ ‌Nekem‌ ‌két‌ ‌év‌ ‌tapasztalata‌ ‌alapján‌ ‌az‌ ‌a‌ ‌véleményem,‌ ‌hogy‌ ‌az‌ ‌állami‌ ‌fejlesztések‌ ‌lassúak,‌ ‌a‌ ‌magángazdaság‌ ‌viszont‌ ‌fejlődik.‌ ‌

Visszatérve‌ ‌a‌ ‌lényeghez,‌ ‌azaz‌ ‌a‌ ‌projekthez.‌ ‌Áprilisban‌ ‌befejeződik‌ ‌a‌ ‌küldetése.‌ ‌Szívesen‌ ‌folytatná?‌ ‌

Ha‌ ‌megkérnek,‌ ‌akkor‌ ‌igen.‌ ‌A‌ ‌projekt‌ ‌remélem‌ ‌sikerre‌ ‌van‌ ‌ítélve,‌ ‌és‌ ‌ha‌ ‌folytatása‌ ‌következne,‌ ‌szívesen‌ ‌segítenék‌ ‌a‌ ‌jövőben‌ ‌is.‌

A cikkben látható fotókért köszönet Korompai Péternek. 

Kapcsolódó
Afrikai testvérvárosa lett a magyar csodafalunak
Néhány hónapja marokkói vendégek jártak Nagypáliban, most Tunéziából érkezett delegáció.
Olvasói sztorik