Lami Eszter – a Mókuslány – az elmúlt évek alatt nem mindennapi kapcsolatba került a mókusokkal, akik számára nem csak igaz barátok, hanem segítői is. A huncut arcú elevenségek átsegítik őt élete nehéz helyzetein, arcára mosolyt, szívébe pedig békét csalnak. Amikor velük van, amikor köztük tölti az idejét, mintha egy másik világba cseppenne, ahol csak a boldogság, a béke és a jókedv honol.
Eszter a dédszüleinél tett gyakori látogatások alkalmával ismerkedett meg a vidéki élettel, annak szépségeivel, azonban a természet akkor még nem ejtette rabul a szívét.
Budapesti nő vagyok, aki panelházban nőtt fel úgy, hogy még kutyát sem tarthatott. Persze voltak kisállataim, díszhalak, papagáj és hörcsög, de hát az nem ugyanaz. Kicsi koromban sokat jártam vidékre, dédszüleimhez, ott megismerkedtem a háziállatokkal és a vidéki szokásokkal. Viszont megmondom őszintén, mivel elég gyorsan bezárkóztam lelkileg, gyerekként gyakorlatilag utáltam sétálni, nem igazán szerettem a természetet sem, így az állatokkal sem sokat foglalkoztam. Voltak ugyan „kísérletek” hogy ez oldódjon bennem. Szerettem meg kiskutyákat úgy, hogy sírtam, ha nem vihettem haza, de ezek az élmények általánosságban csak rontottak a gyerekként megélt traumatizált állapotomon
– mesélte.
Azonban, ahogy az évek hallattak előre, egyre nyitottabbá vált a természet iránt. Eleinte fotókon ismerkedett az állatokkal, melyek addig ismeretlen érzéseket váltottak ki belőle. Nagyon szerette a piciny egereket, a tüskés süniket, de mind közül a mókusok voltak azok, akik a legnagyobb hatással voltak rá.
A közelmúltban átélt világjárvány Eszter életét is megváltoztatta, az otthon falai közül egyre gyakrabban indult friss levegőt szívni és könnyed sétákat tenni. Mivel a Margitsziget van legközelebb az otthonához, ezért szabad idejét gyakran ott töltötte, ahol egy új világ nyílt meg előtte, amibe pillanatok alatt beleszeretett. Napról-napra egyre több élménnyel és ismerettel lett gazdagabb miközben ámultan figyelte, hogy a nagyváros forgatagától nem is oly messze, milyen gazdag élővilág lapul.
A legnagyobb fordulat az életében 2020 karácsonyán történt.
Az év legszebb ünnepén egy igazi kis csodában volt részem: egy mókus szégyenlősen, de kíváncsian megközelített, én pedig majd elolvadtam az örömtől. Onnantól kezdve a szigeti sétáimnak más célja is lett: figyelni a mókusokat, hátha közel jönnek, esetleg fotózni is tudom őket a telefonommal. Arra akkor még nem is gondoltam, hogy nem olyan sokkal később micsoda találkozásban lesz részem
– emlékezett vissza első meghatározó kalandjára, ami teljes egészében megváltoztatta az életét.
Ahogy a hetek és a hónapok egymást követték a sziget lakói egyre többet jelentettek a számára. Egy különleges kaland vette kezdetét, aminek a főszereplője Eszter és természet lett.
2021 őszére kerültem olyan kapcsolatba a szigettel, hogy már nem csak egy séta helyszínét jelentette, hanem igazi töltődési forrást. Nagyon bezárt állapotomból szépen lassan kezdtem kiengedni, kezdtem megérezni a hely áldását, kezdett átjárni a fák és a természet által ontott nyugalom energiája. Sokat segített abban, hogy megvessem a lábam a földön, hogy magamra találjak
– vallotta a fiatal hölgy a Sokszínű vidéknek.
Abban pedig, hogy valóban önmaga tudjon lenni és egy új világ tudjon előtte megnyílni segítői is akadtak, a kedves arcú, huncut szemű és felettébb eleven mókusok. Akik az arcára újra és újra mosolyt csaltak, a szívébe pedig nyugalmat és tán soha nem érzett kötődést loptak. Ezzel pedig minden megváltozott.
Ahogy az idő haladt előre egyre többet figyeltem a mókusokat, akik ekkor még 10 méterrel a fejem fölött egyensúlyoztak az ágakon, de egynémelyik mar farkasszemet is volt hajlandó velem nézni, vicces „na mi van?” fejet vágva. Aztán egyszer úgy döntöttem, hogy tovább megyek, mint az állatkert, hiszen az gyakorlatilag a sziget felénél van, van még egy másik fele is. És láss csodát, egy kis vörös mókuska, izgatott faroklengetéssel, de megközelítette a kis mogyorós dobozkámat. Odáig voltam, először el sem akartam hinni. Éppen nagy készülődés volt télire, így a mókuska szorgosan elásta az én általam pucolt mogyorókat. De engem nem érdekelt, örültem, hogy ilyen bátor. Nem tudtam megállni, hogy ne kapjon nevét. Ő lett Minnie, akit könnyű felismerni, mert a többiekhez képest rövidebb a farkincája, ami sajnos okoz neki némi kellemetlenséget a fák tetején, hiszen nem tud úgy kormányozni, mint a társai, emiatt többször került életveszélybe, de ő egy öreg „róka”, mindent túlél
– mesélte sorba azokat az élményeket, amik ezen a különleges úton elindították.
Az átélt élményeit pedig meg is örökítette szinte az első pillanattól kezdve. Társa a mobiltelefonja volt, ami az elkészült fotókon különleges kalandjait őrizte. Eszter minden nap, amikor hazafelé ballagott a szigetről, abban bízott, hogy másnap is lesz lehetősége látni és megörökíteni újdonsült barátait. Vágya teljesült.
Pár nappal később egy másik mókus is engem választott mogyiforrásnak. Neki barna színe volt, ami meglepett, hiszen a faj neve vörös mókus, nem tudtam, hogy eltérő színűek is lehetnek. Ő lett Maxi, mivel még nem volt télibe felöltözve, és a farkincája így jóval hosszabb volt, mint maga a mókus. Akkor még nem tudtam, hogyan különböztessem meg a fiúkat a lányoktól, így a nevek nem a nemük alapján kerültek kiosztásra. Viszont mivel fotografikus memóriám van, viszonylag könnyen meg tudtam őket különböztetni egymástól. Maxit könnyebb is volt, hiszen ő kezdeményező típus, szívesen megy oda emberekhez, hogy mogyit kérjen tőlük. Azt hiszem, ő az összekötő kapocs mókus és ember között, hiszen más mókusok látják, milyen bátor, mennyire közel megy az emberekhez, és ha ő elfogad ennivalót tőlük, akkor a többi mókusnak is könnyebben megy ez
– számolt be a mókusokkal átélt kalandjairól és rejtélyes életükről.
A kellemes környezet, a természet közelsége, a sziget egyedi hangulata és mókusokkal kötött barátsága Eszter számára tökéletes terápiát jelentenek.
A szigeten tett látogatások alatt találkoztam szintén lelkes mókusszerető emberekkel, fotósokkal is, így bekerültem egy baráti társaságba, ami adott egy kellemes pluszt az egészhez, mivel egyébként is barátságokat szerettem volna építeni. A mókuskodás lassan átfordult egyfajta terápiába. A közeg, a barátságos emberek és az állatok jelenléte elkezdett nyitni. Hosszú ideje gyakorlok önismeretet, egyre mélyebbre ásva a saját bugyraimban, amiből azelőtt sokszor nem találtam kiutat, itt viszont lehetőségem adódott megélni azt, ami van
– mesélt új érzéseiről, amiket a sziget és a természet adott a számára.
A fiatal hölgyet olyannyira rabul ejtették a mókusok, hogy 2022 januárjától napi rendszerességgel kezdett hozzájuk kijárni, amikor nagypapája betöltötte a 100. életévét. Ezen a télen több mókussal is szoros barátságos tudott kötni.
A hideg hónapok alatt nem csak Maxi és Minnie volt jelen, hanem még jó pár másik is. Lehetőségem adódott megfigyelni őket. Mindegyik kicsit más személyiségű is, mint a cicák pl. Csumpi szerintem nagyon is jól tudja magáról hogy ő egy gyönyörű fiúcska. A sziget királya, ha úgy tetszik. Azt is megfigyeltem, hogy a fiúknál megvan a hierarchikus rend, a lányok pedig még őket is überelik. Maxi az abszolút királynő, rafkós és válogatós, ő aztán megteheti, hogy végignézze az aznapi kínálatot, és ha nem tetszik, el is megy. Azt is megfigyeltem, hogy a lányok sokkal szorgosabban ásnak, mint a fiúk, ők inkább enni szeretnek és mutogatni magukat. Nem sokkal később rájöttem, hogy Minnie kisfiú, de már nem tudtam másik nevet adni neki. Ezután igyekeztem a nemükre is tekintettel lenni névválasztáskor
– avatott be a mókusok azon titkaiba, amit csak azok tudnak, akik értő szemmel figyelik őket.
Eszter épp ilyen. Nem csak köztük van, de éberen tekintettel követi minden pillanatukat, szokásaikat, viselkedésüket és tán ez a kulcsa annak, hogy ő és a mókusok ilyen szoros barátságot tudnak kötni.
A terápiás mókusok a Mókuslány igaz barátai, akik nem csak lelki békét adnak neki, hanem a hírnevet is nekik köszönheti.
Kolléganőimtől kaptam a Mókuslány becenevet, és amikor cégen belül máshova kerültem, mókusos bögrét kaptam búcsúajándékba. A fotóimat rendszeresen feltettem a social mediába, ahol először azt gondoltam, egyébként senkit sem érdekel, hiszen csak pár ember fejezte ki tetszését, de kiderült, hogy jóval többen szeretik az ismerőseim közül a mókusokat, mint amennyien ezt jelzik is. Így megnyugodva és bátran teszem ki a fotókat a kis szőrmókokról. Többször előfordult az is, hogy turisták és random sétálgatók gyűrűjébe kerültem észrevétlenül, amikor nagyon belemélyedtem az állatokba. Ők is megpróbáltak közelebb jönni, de a mókusok rendszerint elszaladtak, én pedig hagytam, hiszen mindenkinek jár az élmény
– mesélte szerényen, szavaiból pedig érződött, hogy szeretné, ha mindenki meg tudná ismerni a kis vörös bundásokat, akiknek a látványa üdítően hat az emberekre.
Eszter felelősen gondolkodik és cselekszik. Azt vallja, hogy a mókusokat, akárcsak a többi vadon élő állatot csakis nekik való élelemmel kínáljunk.
A mókusok abszolút kedvence télen a dióbél, de szeretnek mindenféle magokat, az almát és répát is szívesen fogyasztják. Jóbarátaik, a szigeten szintén nagy számban előforduló széncinegék, akik ugyancsak szeretnek tőlünk finomságokat kapni, így kialakult egy felelős társaság, akik télen akár napi szinten is feltöltik az etetőket, hogy a kismaradak se maradjanak ki a jóból
– osztotta meg tanácsait.
A kis szőrmókok ráadásul mindig adnak ismerkedésre is okot, barátokat szerezhetek általuk. Az elmúlt időszakban sok szép magyarországi helyre volt alkalmam eljutni, ahol további élményekkel gazdagodtam. A világ egyre jobban megnyílik előttem, hogy más állatokat, más tájakat is megismerjek közelebbről
– avatott be Eszter élete fontos pillanataiba.
Végezetül pedig elmesélte legkedvesebb élményeit, melyek főszereplője Maxi, aki kitüntető helyet foglal el a Mókuslány szívében.
Mostanra télen összeverbuválódott egy nagyjából 15–20 fős mókusbanda, akikkel napi kapcsolatban vagyok. Maxi kisfia, Zente lett az abszolút kedvencem, egy kis hebrencs, ifjú titán, akinél egyszer csak átkattant valami, azóta azt is hagyja, hogy simogassam. Persze nem vihetem túlzásba. Egy picit tudok vele játszani is, nagyon okos mókus, ha feljebb teszem a mogyit, akkor tudja, hogy fel kell jönni érte a fára. Maxi az egyetlen, aki szokott emberre mászni, illetve tavasszal az lett a szokása, hogy beleült a tenyerembe, úgy ette a finomságokat. Ilyenkor persze mindig el kellett üldözni a trónkövetelőket. Egy mókás élményt elmesélek. Maxi nekem háttal evett, hát így nem tudom fotózni. Gondolkodás nélkül megfogtam a mókust, és magam felé fordítottam. Ettől mindketten nagyon meglepődtünk, ő el is szaladt, én elsírtam magam, hogy valami rosszat tettem. De nem sokkal később visszajött, és falatozott tovább, mintha mi sem történt volna. Szintén Maxival történt az a vicces eset, hogy három fiúmókus is a nyomában volt, nem tudta őket levakarni magáról. Végül trükkhöz folyamodott, átsettenkedett a másik fára, miközben a fiúk bőszen keresték. Majd bebújt egy odúba. Ami kicsinek bizonyult, mert a fél mókus kilógott. A farkincája bizony kint maradt, a fiúk viszont jó ideig nem találták. Aztán Maxi kénytelen volt feladni, talán levegőt sem kapott már odabent. Sok mindent megmutatott már a mókuslétből nekünk embereknek, én egyedül a kölykeit nem láttam még vele. Sosem hozta le őket. Rendszeresen ellik, évente kétszer is, hiába nem fiatal mókus. Neki köszönhetően évről évre újabb mókusok jönnek telente a „reggeliző asztalhoz”.
Lami Eszter különleges fotói és a mókusokkal átélt élményei Instagram oldalán tekinthetők meg.
