Ahol fák és erdők vannak, ott bizonyára a mókus sem hiányzik, de nem mindenütt egyformán gyakori. Legjobban a magastörzsű, száraz és árnyékos erdőt kedveli, a nedvesség és sz erős napfény egyaránt nincs ínyére. A gyümölcs és dió érése idején a falvak kertjeibe is ellátogat, de csak akkor, ha az erdőt valami cserjés köti össze velük. Ott, ahol a jegenye és lucfenyő tobozai vagy nagy kedvencük a dió érik, a mókus állandó tanyát verhet.
Ezek a vörös bundás, folyton eleven kis teremtmények megérdemlik a kitüntető figyelmet, különösen azért, mert a mókusok a a parkokban, külvárosi környezetben, falvakban is gyakori vendégek és a leglátványosabb vadon élő állatok közé tartoznak. Széles körben elterjedtek és kedveltek, és a csínytevésre való hajlamuk ellenére sokan kedveljük őket. Olyanok, mint a szőrös kis erdei nagykövetek, akik a parkokat és a hátsó udvarokat használják városi nagykövetségként.
Még azok számára is, akik minden nap látnak mókusokat, életüket figyelve számos meglepetést és mosolyra fakasztó pillanatokat tartogatnak.
Íme néhány érdekes tény, amit talán nem tudtál ezekről a karizmatikus opportunistákról, akik gyakran választják a nem csak az erdők, de akár a saját kertünk védelmét is.
A tudományos nevét a görögöknek köszönhetjük, akik „farkával árnyékot adó”-nak (Sciurus) nevezték. Aki e név jelentését ismeri, annak önkéntelenül felmerül emlékezetében az élénk kis állat, amint remek, bozontos farkát a háta fölé emeli.
Mókusok szinte a világ minden táján élnek. Nálunk az európai mókus (Sciurus vulgaris) elterjedt, hívják vörös mókusnak vagy közönséges erdeimókusnak is, a népnyelv pedig cibókaként, evetként vagy kelempájsz madárként is ismeri.
Amikor beköszönt az ősz, és vele együtt hétről-hétre egyre hűvösebbre fordul az időjárás, az erdő lakói is elkezdik lecserélni felöltőjüket melegebb bundára. Hiszen mire a tél, a hideg évszak bebocsátást nyer a természet ösvényeire, addigra kellemesen melegítő felöltőbe kell bújniuk. A mókusok téli bundája szemmel láthatóan is más, mint a nyári. A makulátlanul csillogó szőröcskék hosszabbak, sötétebb színezetűek, és sűrűbben fedik a testüket.
A mókusok egyik szembetűnő viselete a fülüket díszítő bojt. Kedves arcukat, ez a csinos kiegészítő még aranyosabbá teszi. Azonban a mókusok a nyári időszakban csak hiányos, kevéske szőrrel díszített bojtot viselnek, de vannak olyan egyedek is akinek a fülecskéjén egyáltalán nincsen ilyenkor szőrpamacs.
Amikor az ősz hónapjaiban ballag a természet, és az időjárás egyre hidegebbre fordul, nem csak a bundájukat cserélik a mókusok melegebbre, hanem a fülükön is egyre nagyobb, egyre dúsabb szőrpamacsot növesztenek. A téli hónapokban a legszebb a fülüket díszítő, oly csinos szőrpamacs. Ilyenkor válik igazán szembetűnővé számunkra is, hogy milyen csinos kiegészítőt kapnak a hideg hónapokra, ami igazán jól áll nekik.
A vörös mókusok egyik, talán legfeltűnőbb jegye a fehér mellénykéjük. Mivel életük nagy részét magasan, a fák ágai között élik, és szemeink elé is általában ott kerülnek, így az első, amire fel figyelünk, amivel magukra hívják a figyelmünket, az a fehér mellkasi és hasi részük.
A barna fatörzsön, a barna ágak rengetegében szinte észre se venni őket, persze akkor, ha épp egy helyben vannak, ami bizony nem az erősségük. Hiszen ők nagyrészt mindig mozgásban vannak, ágról-ágra, fáról-fára ugrálnak, keresnek, kutatnak, gyűjtögetnek és rejtegetnek. Életük nagy része erről szól.
A vörös mókusok szinte állandóan mozgásban vannak. Pláne a termés érés idején, amikor szinte reggeltől estig spájzaikat töltögetik, előre gondolva a hideg, fagyos hónapokra. Akrobatikus ügyességgel ugrálnak a fák gallyai között, még a legvékonyabb ágak szélébe is kimerészkednek, mit sem törődve az alattuk tátongó mélységgel.
Télen, általában a reggeli és a délelőtti órákban mozognak. A nap nagy részében, ha elegendő élelmet tudnak maguknak találni pihennek.
A mókusoknak a vérében van a gyűjtögetés, a rejtegetés. A leggondoskodóbb, és a legelőretátóbb kis teremtmények. Ha a természet bőséget ad, ők egyből rejtegetni kezdenek, hisz jól tudják nem lesz ez mindig így, lesznek még szűkösebb napok, ínséges időszakok. Éppen ezért a termésérés idején elkezdik raktáraikat feltölteni. Az avarba, fák gyökerei közé, apró zugokba dugdossák kincseket, ahol védve vannak az időjárás viszontagságaitól. Azonban vannak olyan rejtekek amikről megfeledkeznek, és az azokban lapuló termések gazda nélkül maradnak. Róluk a továbbiakban a természet fog gondoskodni. A makkok, a diók melyek az avar védelmébe maradtak egy szép tavaszi napon kihajtanak. Ha a szerencse is melléjük szegődik, évek alatt szép sudár fává cseperedhetnek, akik majd ősszel terméseiket érlelik, melyek eleségül szolgálnak az erdő állatainak.
Köztudott, hogy a mókusok mennyire szeretik a tápláló diót. Ha választaniuk kellene, hogy melyik a kedvenc eleségük, egészen biztosan e mellett tennék le a voksukat. Azonban a dió kemény héjának a feltörése nagy szakértelmet kíván, de ez az éles, hegyes fogakkal rendelkező kis bundásoknak nem jelent problémát. Ők jól ismerik a dió minden apró részét, és a szerszámuk, azaz foguk is megvan ahhoz, hogy sikeresen hozzá tudjanak jutni a tápanyagban gazdag húshoz.
A mókusok nagyon ügyesen bánnak a tobozzal. Naponta több tucat fenyőtoboz pikkelyét képesek lefejteni, hogy azok magjához férjenek. Speciális harapással nyitják fel a pikkelyt, míg az eléggé kihajlik, vagy le is esik. Így férnek hozzá a magokhoz ami számukra bőséges energiát tartalmazó csemege.
A mókus felettébb tiszta állat, folyton nyalogatja, tisztítgatja magát. Sem ő, sem fiai ürüléküket nem rakják le fészkükben, vagy éjjeli tanyájukon, hanem mindig a fatörzs alján.
A mókusoknak négy elülső foga, egész életük során folyamatosan növekszik. Ezzel a kiváló “szerszámmal” pedig a legkeményebb héjú diót, mogyorót és makkot is könnyedén fel tudják törni. Ebből látható, milyen nagy előnyt jelentenek a mókusok számára a rágófogak, amelyek segítségével a tobozokat vagy a csonthéjas terméseket is képesek feldolgozni.
A nyuszt, a vérszomjas ragadozó épp olyan jól kúszik, mint lépésről-lépésre követett áldozata. A fák koronájában éppúgy mint a földön, sőt még az üregekbe és fészkébe is utána bújik. Riadt sivalkodás közt menekül a mókus, mögötte vágtat az épp olyan ügyes rabló, miközben az egyik a másikat múlja felül a nagyszerű ugrásokban. A mókus számára szinte az egyetlen esélyt az adja, hogy sokkal könnyebb testsúlya, ennek köszönhetően a fák vékonyabb ágai is megtartják menekülés közben.
A mókusok magas frekvenciájú különleges hanggal ( “csukk – csukk – csukk” ) és farokmozgások komplex rendszereivel kommunikálnak. Hangot használnak a területükön lévő riválisok megfélemlítésére, a szomszédok figyelmeztetésére. Valamint így “szidják” a közelben lévő ragadozót. A tanulmányok azt is kimutatták, hogy képesek egymásra figyelni és tanulni egymástól, de értenek a madarak nyelvén is.
Sokan úgy gondolják, ősszel a mókusok elvackolják magukat és csak tavasszal ébrednek fel, pedig télen is ugyanolyan aktívak, mint nyáron. A tévhitre az adhat okot, hogy a mókusok általában odvakban alakítanak ki élelmiszerraktárakat. Hosszú időn át tartó fagyok és havazás idején, amikor a tél zord időt tartogat valóban elhúzódnak pár napra, sokat pihennek feszkükben és csak táplálékért bújnak elő.
A mókusok nem „lakásként” használják az odvakat, csupán a táplálékukat rejtik el ott az ínségesebb időkre. Odúban aludni egyébként is igencsak veszélyes lenne, ugyanis a mókusok egyik legnagyobb természetes ellensége, a szintén fákon élő, és ügyesen mozgó nyuszt éjszaka indul vadászni.
A mókusok rendkívül okos megoldást találtak arra, hogy elkerüljék a nyusztok támadását. A fa tetejére, a legvékonyabb ágakra építenek fészket. Egy nyuszt jóval nehezebb egy mókusnál, így amikor mászni kezd a fészek felé, az ágak megmozdulnak, felriasztva a mókust, így az időben el tud menekülni. A mókusok többféle fészket is építenek. Külön pihenő fészket, külön kis otthont kicsinyeik felneveléséhez, amely mind közül a legtakarosabb.
Ha a Nap kissé melegebben süt, déltájban fészkükben szundikálnak és csak kora reggel vagy este kóborolnak az erdőben. Tagadhatatlan, hogy a közelgő időváltozást jó előre megérzik. Már félnappal előbb nyugtalanul ugrándoznak a fákon és sajátságos füttyentéssel, csattanással árulják el izgatottságukat. A zivatar első jelére visszavonulnak fészkükbe.
A nőstények általában 3-4 utódot hoznak a világra, és évente kétszer ellenek. Az újszülött mókusok zárt szemekkel, teljesen szőrtelenül születnek, szilárd táplálékot 7-8 hetesen kezdenek enni. Érdekesség, hogy a nőstény mókus a szülés előtt egy tartalék fészket is rak, hogy ha veszélyt érez, biztonságba tudja helyezni utódait.
Játékosságukat az alábbi fotósorozat bizonyítja.
