Nebraska állam elszigetelt részén, nyolc kilométerre a dél-dakotai határtól egy kietlen prérin át vezet az út Monowi falujához, amit minden oldalról búzamezők vesznek körbe, írja riportjában a BBC.
A templom elhagyatott, padjain régi traktorkerekek árválkodnak, az ajtóval szemben pedig egy rozsdásodó gabonatároló található. A lakások omladoznak, gyom nőtte be őket. Egyetlen fehér épület maradt még épségben, amelyben a 84 éves Elsie Eiler nap mint nap csapolja a sört néhány rendszeres vendégének. A ház falán az áll:
Üdv a világhírű Monowi kocsmában. A leghidegebb sör itt kapható a városban!
Amikor 2004-ben Eiler férje, Rudy meghalt, a nőnek nemcsak a vendéglátóhelyet kellett egyedül tovább vinnie, hanem az egész települést. Hivatalos adatok szerint az egész Egyesült Államokban Monowi az egyetlen helység, ahol csak egy lakos él. Eiler a polgármester, a jegyző, a pénztáros, a könyvtáros és a kocsmáros is.
Az idős asszony élete a maga nemében egyedülálló a szellemfaluban. Minden évben kifüggeszt Monowi egyetlen vállalkozásának (a saját bárjának) falára egy hirdetést a polgármesteri választásokról, aztán magára szavaz. Évről évre körülbelül 500 dolláros – átszámítva körülbelül 125 ezer forintos – adót fizet maga után, hogy az állam finanszírozza a város három villanyoszlopának működését és hogy ne maradjon víz nélkül.
Évente pályázok a szeszes italok és dohányáruk árusításához szükséges engedélyekre, az állam pedig elküld a falutitkárhoz, aki én vagyok. Tehát megkapom, mint titkár, majd jegyzőként elfogadom és átadom magamnak, mint a bár tulajdonosa
– fogalmazott.
Bár Eiler egyedül él, mégsem magányos. Otthonából hétfő kivételével minden reggel 9 órakor sétál át a kocsmába, hogy kinyisson. Vendégei 30-40 kilométerről érkeznek, főként olyanok, akik ismerik az életútját és képesek csak azért utazni, hogy megnézzék, mi újság vele.
Olyan ez, mint egy nagy család. Negyed- és ötödgenerációs vendégeim is vannak. Jó dolog, hogy azok az emberek, akiket még csecsemőként ismertem meg, most a saját gyermekeikkel érkeznek, hogy megmutassák őket nekem
– mesélte.
Mint a kocsmák általában, Eileré is egy közösségi nappaliként üzemel. Miközben a nő a konyhában elkészíti a megrendelt hamburgereket és hot-dogokat, a látogatók a hirdetőtáblát fürkészik és beszélgetnek. Vasárnap esténként kártyapartit rendeznek a bárnak, ezért ilyenkor a tulajdonos 21 óra 30 perc előtt szinte sosem zár be.
A vendéglátóhelyen kívül van még egy közösségi épület a faluban, közvetlenül a kocsma mellett: Rudy könyvtára.
Amikor nem a földeken dolgozott vagy italokat kortyolt, Eiler néhai férje megszállott olvasó volt. Mielőtt 2004-ben távozott az élők soraiból, az volt az utolsó kívánsága, hogy könyveiből alkossanak egy nyilvános könyvtárat. Rudy összecsomagolta körülbelül 5000 könyvét és magazinját, elhelyezte azokat egy fészerben, de már nem tudta befejezni a projektet halála előtt. Néhány hónappal később Eiler gyermekei kivilágították a fészert, unokaöccsei a padlótól mennyezetig érő polcokat építettek, unokáig pedig egy használaton kívüli hűtő oldalára felfestették a könyvtár nevét.
A könyvtár kulcsa ma a tavernában lóg a falon, és ha valaki beszeretne menni, kérésre meg is teheti.
Eiler elképesztő története az elmúlt 14 évben bejárta a világot, vendégkönyvébe pedig már szinte valamennyi ország állampolgárai írtak.
Őszintén szólva sosem gondoltam erre, de jó érzés, hogy egy felhívtam a figyelmet a világ ezen szegletére
– mondta Eiler.
Az asszonynak két gyermeke, öt unokája és két dédunokája van. A legközelebbi is majd’ 150 kilométerre él tőle a nebrascai Ponca városában, míg a többiek közül van, aki Hollandiában telepedett le.
Tudom, hogy bármikor közelebb költözhetnék a gyermekeimhez vagy velük lehetnék, de akkor új barátokat kellene szereznem. Amíg itt tudok maradni, addig itt szeretnék maradni. Azt hiszem, nehezebb megváltoztatni a szokásainkat, ha már idősek vagyunk.
Kiemelt kép: Anagha Sparrow / Flickr
