Gyermekkorom egyik legkedveltebb helye volt a nagymama kamrája. Sejtelmes félhomály, télen-nyáron kellemesen hűvös, illatorgiás hely volt – olvasható a Nagymama kamrája blogban.
A polcokon katonás rendben sorakoztak a befőttek, lekvárok, savanyúságok. Az alsó polcon szakajtóban, konyharuhával lefedve pihent a liszt: ennek átszitálására jogot kapni annyit jelentett, hogy már nagylánynak tartanak. Alatta kosarakban krumpli, hagyma, tojás, alma. A hideg kövön szinte mindig akadt 1-2 csupor aludttej.
Tiltott hely volt ez nekünk. Ha beszöktünk, mindig valami csintalanságot találtunk ki. Egyszer vajas kenyeret borítottunk a cukorra – mennyei csemege volt az! – máskor, ha éppen megáhítottunk egy befőttet – karácsonyig soha nem volt szabad felbontani “csak úgy” –, gombostűvel kiszúrtuk az üveget fedő hólyagpapírt. Ha rajtakapott – és rendszerint rajtakapott – bennünket a mesterkedésen, szigorúan korholt. Nem úgy, ha betegek voltunk! Akkor a kamra minden rejtett kincse előkerült, csak gyógyuljunk mihamarabb.
Sok éhes szájat tartott el ez a kamra, akkor még nem is fogtuk fel, micsoda bűvészmutatványok árán. Nagyanyám nagyon ügyes, rendszerető, takarékos asszony volt, egyszerű alapanyagokból is csoda-költeményeket volt képes varázsolni.
Régi idők ízei: a birsalmasajt, a sült alma, fahéj illata! Ugye Neked is vannak olyan meghitt-meleg emlékeid, amiket semmiért nem adnál oda? Nos, nekem vannak.
A mai napig megvan nagymamám megsárgult, kicsit rongyos szélű, kézzel írott receptfüzete, melyet előbb lányára, majd unokájára hagyta – ez vagyok én. Drága kincsként őrzöm, egykor majd az én lányom viszi tovább. Nem holt papír, hanem varázslatos ízek őrzője!
Amikor előveszem – ma is főzök időnként belőle – megelevenedik gyermekkorom egyik csodája, életünk fő színtere, nagymamánk konyhája, a sparhelt, a fás kosár, a tüzeléshez használt – nekünk játék – kukoricacsuhé. Déli harangszóra mindig fehér abrosz került az asztalra, és ott volt a gőzölgő leves a tálban.
Mindig mindennek megvolt a maga ideje, helye, a maga rendje. Ez a rend adta nekünk, gyerekeknek a legnagyobb biztonságot, ami csak lehetséges.
Ismerjétek meg nagymamám két egyszerű és finom receptjét!
Huszárcsók
Gyermekkorom egyik kedvenc süteménye. Zsírpapírral bélelt dobozban tartottuk – ma megteszi a fémdoboz is –, nagyon sokáig eláll. Minél tovább áll, annál porhanyósabb, bár ezt az időt nemigen szokta megérni, mert nagyon finom és gyorsan elfogy.
Elkészítése: 50 dkg lisztet, 15 dkg vajat, 15 dkg margarint, 15 dkg cukrot, 3 tojás sárgáját összedolgozzuk. Kis gombócokat formálunk, a felvert tojásfehérjébe belemártjuk, sütőpapírral bélelt tepsire tesszük és ujjal mélyedés nyomunk a közepébe. Középmelegnél sütjük. Ahogy kisült, még forrón a tepsiben lekvárhalmokat teszünk a közepébe, majd zsírpapírra szedjük ki és vaníliás cukorral meghintjük.
Prikulics
Ez ma már nem számít olcsó süteménynek, de nagymamámnál, ahol a veranda előtt álló mandulafa és a tyúkok “szolgáltatták” az alapanyagot, gyakran az asztalra került.
Elkészítése: 1/2 kg cukrot, 1/2 kg őrölt mandulát 5 tojás fehérjével, őrölt szegfűszeggel, fahéjjal, reszelt citromhéjjal összegyúrunk. Kétujjnyi vastagra nyújjtuk, tetejére 1 tojásfehérjéből, cukorból és kis ecetből kikevert bevonat kerül. Rudakat vágunk a tésztából, és sütőben szárítjuk.
Szerző: dr. Surányi Katalin
