Örök emlék a nagyi illatozó falusi spájza és az ízletes prikulics

Gyermekkorom egyik legkedveltebb helye volt a nagymama kamrája. Sejtelmes félhomály, télen-nyáron kellemesen hűvös, illatorgiás hely volt – olvasható a Nagymama kamrája blogban.

A polcokon katonás rendben sorakoztak a befőttek, lekvárok, savanyúságok. Az alsó polcon szakajtóban, konyharuhával lefedve pihent a liszt: ennek átszitálására jogot kapni annyit jelentett, hogy már nagylánynak tartanak. Alatta kosarakban krumpli, hagyma, tojás, alma. A hideg kövön szinte mindig akadt 1-2 csupor aludttej.

Tiltott hely volt ez nekünk. Ha beszöktünk, mindig valami csintalanságot találtunk ki. Egyszer vajas kenyeret borítottunk a cukorra – mennyei csemege volt az! – máskor, ha éppen megáhítottunk egy befőttet – karácsonyig soha nem volt szabad felbontani “csak úgy” –, gombostűvel kiszúrtuk az üveget fedő hólyagpapírt. Rendszerető nagymamám heti vizslatásai során mindig észrevette, ha egy befőtt, egy lekvár “megindult”, és azonnal feltálalta nekünk, unokáknak a csemegét, kárba ne menjen! Ha rajtakapott – és rendszerint rajtakapott – bennünket a mesterkedésen, szigorúan korholt.  Nem úgy, ha betegek voltunk! Akkor a kamra minden rejtett kincse előkerült, csak gyógyuljunk mihamarabb.

Sok éhes szájat tartott el ez a kamra, akkor még nem is fogtuk fel, micsoda bűvészmutatványok árán. Nagyanyám nagyon ügyes, rendszerető, takarékos asszony volt, egyszerű alapanyagokból is csoda-költeményeket volt képes varázsolni.

Régi idők ízei: a birsalmasajt, a sült alma, fahéj illata! Ugye Neked is vannak olyan meghitt-meleg emlékeid, amiket semmiért nem adnál oda? Nos, nekem vannak.

A mai napig megvan nagymamám megsárgult, kicsit rongyos szélű, kézzel írott receptfüzete, melyet előbb lányára, majd unokájára hagyta – ez vagyok én. Drága kincsként őrzöm, egykor majd az én lányom viszi tovább. Nem holt papír, hanem varázslatos ízek őrzője!

Amikor előveszem – ma is főzök időnként belőle – megelevenedik gyermekkorom egyik csodája, életünk fő színtere, nagymamánk konyhája, a sparhelt, a fás kosár, a tüzeléshez használt – nekünk játék – kukoricacsuhé. Déli harangszóra mindig fehér abrosz került az asztalra, és ott volt a gőzölgő leves a tálban.

Mindig mindennek megvolt a maga ideje, helye, a maga rendje. Ez a rend adta nekünk, gyerekeknek a legnagyobb biztonságot, ami csak lehetséges.

Ismerjétek meg nagymamám két egyszerű és finom receptjét!

Huszárcsók

Gyermekkorom egyik kedvenc süteménye. Zsírpapírral bélelt dobozban tartottuk – ma megteszi a fémdoboz is –, nagyon sokáig eláll. Minél tovább áll, annál porhanyósabb, bár ezt az időt nemigen szokta megérni, mert nagyon finom és gyorsan elfogy.

Elkészítése: 50 dkg lisztet, 15 dkg vajat, 15 dkg margarint, 15 dkg cukrot, 3 tojás sárgáját összedolgozzuk. Kis gombócokat formálunk, a felvert tojásfehérjébe  belemártjuk, sütőpapírral bélelt tepsire tesszük és ujjal mélyedés nyomunk a közepébe. Középmelegnél sütjük. Ahogy kisült, még forrón a tepsiben lekvárhalmokat teszünk a közepébe, majd zsírpapírra szedjük ki és vaníliás cukorral meghintjük.

Prikulics

Ez ma már nem számít olcsó süteménynek, de nagymamámnál, ahol a veranda előtt álló mandulafa és a tyúkok “szolgáltatták” az alapanyagot, gyakran az asztalra került.

Elkészítése: 1/2 kg cukrot, 1/2 kg őrölt mandulát 5 tojás fehérjével, őrölt szegfűszeggel, fahéjjal, reszelt citromhéjjal összegyúrunk. Kétujjnyi vastagra nyújjtuk, tetejére 1 tojásfehérjéből, cukorból és kis ecetből kikevert bevonat kerül. Rudakat vágunk a tésztából, és sütőben szárítjuk.

Szerző: dr. Surányi Katalin