Tisza Sándor csongrádi fafaragó Cibakházán született, de gyermekkorát már a szeretett kisvárosban, Csongrádon töltötte, ahol azóta él.
Családi tradíció a fafaragás, vagy teljesen más úton jutott el e szép mesterséghez?
Érdekesen alakult az én életem. Bár csak „részben” vagyok cigány, én annak vallom magam. Nagyszüleim zenészként keresték a kenyerüket, de a szüleim már egyszerű, munkás emberek voltak. Apám hentesnek akart adni, mert azt mondta, hogy akkor mindig lesz mit ennem. Én viszont pincér szeretettem volna lenni, a szakmát Hódmezővásárhelyen sajátítottam el. Érettségi vizsgáim után a vendéglátásban dolgoztam felszolgálóként és szakácsként, s bármennyire is hihetetlen, ez játszott döntő szerepet abban, hogy a fafaragás mellett kötelezzem el magamat.
Érdekesnek tűnik első hallásra az összefüggés.
Ha fogalmazhatok így, művészi hajlamom talán zenészember nagyapáimtól ered. Gyermekkorom óta farigcsálok és barkácsolok, már általános iskolai éveimben imádtam a technika órákat. Aztán vendéglátói pályafutásom során éveken át dolgoztam a főszezonban a balatonfüredi Baricska csárdában. Akkor egy tízemeletes társasházban laktunk, ott faragtam. Eladni nem akartam semmit, otthonra készültek a tárgyak, vagy ajándékba. Egy alkalommal meglátogatott Csongrádon a csárda főnöke, aki megpillantott a konyhában egy fűszertartót. Nyomban megkérdezte: ki készítette?. Mondtam, hogy én faragtam. Ekkor a csárda asztalaira százötvenet rendelt. Kollégáim mondták is gyakran: minek szaladgálok a vendégek között a tálcával, ha ilyen remekeket készítek. Ez is adott muníciót ahhoz, hogy a fafaragás mellett döntsek. Vallom, hogy a sors akkor is megmutatta számomra az irányt.
1996-tól foglalkozik fafaragással. Hogyan alakultak azóta a mindennapok?
A kezdetekben fatálakat és asztali fűszertartókat készítettem. Ma már az ország minden táján, számos étteremben, csárdában föllelhetők munkáim, de jó néhány külföldi államba is vittek már belőlük. 1996-ban lehetőségem nyílt arra is, hogy az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban kiállíthassam és árusíthassam a munkáimat. Az emlékpark akkoriban került a figyelem középpontjába, oda csak minőségi munkákkal lehetett bejutni, ezért én is zsűriztettem alkotásaimat. Azóta is rendszeresen tartok ott mesterség bemutatókat, amelyekkel egyben részt veszek a park múzeumpedagógiai programjában is.
Majd következett az újabb lépés, a kézművesház megvalósítása.
A város központjához közel, egy csöndes utcában lévő családi házban alakítottam ki a kézművesházat, amelyben én is dolgozom, s ahol továbbadom, oktatom a fafaragás ősi mesterségét. A bemutatóteremben a Népi Iparművészeti Tanács és az Iparművészeti Lektorátus által zsűrizett alkotásaim láthatók, és időnként más szakágakban alkotó kézművesek munkáit is megtekinthetik az érdeklődők. A műhelyben rendszeresen tartok mesterség bemutatókat, és évek óta gyermektáboroknak is helyet biztosítok. A kézművesház egyébként vendégházként is működik, szálláslehetőség is adva van.
Ismert, hogy Ön imádja a gyerekeket, „Sanyi Tata” táborait pedig hasonlóképpen szeretik a nebulók. Vajon miért?
Saját gyermekem nincs, családi indíttatásomból viszont tudom, hogy nálunk a testvéreim és én álltam a középpontban, a szüleink a mi boldogulásunkat tartották szem előtt. Ezért alakult ki bennem az az érzés, hogy a világon a legfontosabbak a gyerekek. Táborainkban sokat játszanak a fiatalok, úgy, mint mi is gyermekkorunkban. Ekkor nincs tévé és internet, és bármennyire is meglepő, ez az itt töltött napok alatt nem is hiányzik nekik. Azt tapasztalom, hogy a kézművesség, a hasznos munka lehűti a legelevenebbeket is.
Néhány éve vett egy tanyát Csongrád közelében, amelynek mindennapjait szintén a gyerekekre alapozza.
Kinőttük a kézművesházat, meg egyébként is, még többet szeretnék adni „gyermekeimnek”. Nyugodt körülményeket akartam teremteni, hogy csak a művészet kedvéért alkothassak, és a gyerekekkel foglalkozzak életem hátralévő részében. A Fahidi Hagyományőrző Tanyán az udvarra fajátékokat és állatokat álmodtam meg, hogy a kicsik valóban megtanulják a vidéki életet: hogyan kell az állatokról gondoskodni, s hadd lássa a városi gyerek például, hogy néz ki a csirke, amit megeszik, s megtapasztalja azt, hogy a krumpli nem a fán terem.
Aligha kellene bárkit is győzködni, hogy Önnek a gyerekek az átlagosnál jóval többet jelentenek. Ezen elhivatottság mentén hozta létre a Tiszta Szívvel a Gyermekekért Alapítványt is. Mondja, miért csinálja, mi motiválja?
Hiszek abban, hogy az én utamat előre megírták, és abban is, hogy jobbá lehet tenni a világot. Én az életben sok mindent elértem, de a gyerekekben találom meg a boldogságot. A gyermekek hálát és szeretetet képesek adni nekünk, és látva az igaz örömöt szemük csillogásából, már tudja az ember, hogy ez a legértékesebb dolog, amivel valaha is foglalkozhat. Az alapítvánnyal is a nehéz sorsú, de igyekvő fiatalokat szeretném támogatni. Mint tudjuk, jólesik kapni, de adni azt mindennél jobb. Hiszem, ha adunk, az élet is több jót mér ránk. Ezért is jó dolog bárkinek segíteni egy embertársán, és mindannyiunknak megtanulni jó szívvel adni.
