Minden év október elsején a világ minden táján rendezvényekkel ünneplik meg az idősek világnapját. A programsorozatot az ENSZ 1991-ben rendezte meg először, azóta minden évben ezen a napon emlékeznek meg a szépkorúakról. Az ENSZ célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a méltóságteljes időskorra. Földünkön jelenleg több, mint 600 millió idős él, és a következő két évtizedben várhatóan megduplázódik.
Sűrű tennivalóink mellett hajlamosak vagyunk arra, hogy elfeledkezzünk arról, hogy odafigyeléssel, törődéssel tartozunk az idősek felé.
Mert minden nap tehetünk értük valamit. Valami keveset! Kell hozzá egy kis idő, egy kevés együttérzés, leheletnyi gyengédség, türelem és egy szeletnyi fáradozás. Minden apró zugban szükség van rá! Mert megérdemlik.
Az alábbi történet méltó bizonyítéka annak, hogy idős korban is van mosoly, tetterő, ha kicsit figyelünk, odafigyelünk korosodó embertársunkra.
Az idősek közül ő csupán egy
Bámul ki az ablakon a gyerekekre, akik oly vidáman játszanak, nevetgélnek. Ül a homályban, a szobában, a teste gyenge, de a szelleme ép.
Minden nap ott van. Ott ül az ablak előtt. Ritkán mozdul ki székéből, túl nagy erőfeszítés a botot használnia.
A nevetés, mily zene füleinek. Volt ő is ilyen fiatal. Felsejlenek az emlékek, a grund, a gondtalan gyermekévek, amikor még nem nyomasztotta semmi. Jó látni most is az önfeledt gyermeki arcokat.
Egy nap egy kisfiú felfigyel rá, mikor a játékukat nézi.
A fiú fogatlanul rámosolyog, s ő viszonozza a mosolyt. Arcának olyan furcsa, hogy a rég elfelejtett módon húzódik ráncba.
A barátja közben meglátogatja és korholja.
– Csak vársz, ugye, csak vársz? Vársz a halálra.
Az öreg csak áll az ablaknál, és nézi tovább a játszadozó gyerekeket. A barátja elmegy. Nem veszi észre, hogy mikor, és nem emlékszik a szavaira sem. Csak egyetlen gondolatra.
Tényleg várnék? Várok a halálra?
Sosem gondolkodik mélyen, szinte nem is gondol semmire, mióta a felesége meghalt.
A gyerekek pedig csak lökdösődnek, játszanak odakinn, víg nevetésük visszhangzik.
Feláll a székből és kihajol az ablakpárkányra. Nézi a gyerekeket. A fogatlan fiú fürkészve felnéz. Látja őt, izgatottan int. Ő visszaint neki.
Botjával körbejár a szobában. Gondolkodik.
Vajon mi ihlette meg?
Nem tudja.
– Jó napot kívánok! – mondja egy hang mögötte.
Nehézkesen fordul hátra. A fogatlan fiú nevet, az öreg homloka izzadni kezd. Lassan megtörli arcát, és érdeklődve néz a fiúra.
– Hogy van, Uram?
Az öreg bólint.
– Jönne velünk játszani?
– Játszani? – kérdezi halkan.
– Igen, meccs van.
– Nem, én nem tudok már játszani.
– De miért, Uram?
– Túl öreg vagyok, hogy játsszak.
– Nem baj, ha lassabb, mint mi vagyunk, ezt mind beszámítottuk. Jobb játszani, mint mindig csak nézni, nem gondolja?
– De igen, azt hiszem, így van.
A fiú gyorsan az öreghez szaladt és kisegítette az ajtón, majd le a lépcsőn. Kinyitja a kaput. Az öreg arcát csípi a hideg, szemét vakítja a fény. Kissé megremeg, de a fiú erősen fogja a kezét. Botja kicsúszik a markából, teste megremeg. A fiú aggódva néz rá.
– Jól van?
Ő bólint, és tekintete találkozik a fiú csillogó élénk szemével. Ettől megnyugszik.
– Sziasztok! Ez itt…, hogy is hívják, Uram?
– Donald.
– Ez itt Donald és velünk játszik.
Szerző: Lea Gambina
Kiemelt kép: iStock
