Korompai Péter keramikus iparművész a Mór melletti Árkipusztán kialakított műhelyében elsősorban egyedi, kézi felrakású cserépkályhák tervezésével és készítésével foglalkozik, ám korábban kerámiaégető kemencék építésével is ismertté vált szakmájában.
Most a világ távoli szegletében, a nyugati-afrikai Sierra Leonéban dolgozik, ha úgy tetszik nemes küldetésnek eleget téve. Erről beszélgettünk az online-térben Korompai Péterrel.
Miként került ilyen messzire a móri műhelytől?
A teljes történet ismeretéhez vissza kell kanyarodni a kilencvenes évek elején kezdődött és a kétezres évek elejéig tartott sierra leone-i polgárháborúig. Ebben az időszakban romokba dőlt az ország ipara, gazdasága. A főváros környéki területen német segítséggel épült egy fazekasműhely Waterloo város Campbell városrészében, ami különféle okok miatt a 2010-es évek közepére a megszűnés határára sodródott három helybeli fazekassal működve. A helyzetet felmérve, az izlandi Auróra Alapítvány kezdeményezésére és anyagi segítségével kezdődött a fazekas- és kerámiaipari képzés és gyártás újraélesztése, melynek én is részese lettem.
Hogyan?
Évekkel ezelőtt keresett meg egy Magyarországon élő izlandi ismerősöm, hogy egy, a hazája által támogatott alapítvány fatüzelésű kerámiaégető kemence építésére keres szakembert a campbelli műhelybe, s vállalnám-e a feladatot? Mivel kihívásnak – és egyben megtiszteltetésnek – éreztem a felkérést, azonnal igent mondtam. A gyors egyeztetést és tervezést követően az építéshez szükséges anyagokat Magyarországon készítettük össze, innen szállították Sierra Leonéba, ahová első alkalommal 2019 áprilisában érkeztem a kemence elkészítésére, és ahol a helyiek segítségével megépítettük a fatüzelésű kemencét. Annyit érdemes hozzátenni, hogy jelenleg ez az ország egyetlen magas hőfokon -1250 Celsius fok - égető kemencéje, s az egyetlen műhely, ahol mázas kerámiát készítenek.
Mit lehet tudni, mi motiválta az izlandiakat a segítségnyújtásban?
Egyrészt tudták, hogy a kézművességnek nagy hagyományai vannak az országban, melyek kedvező külföldi piacokkal párosulnak, másrészt a fazekassághoz szükséges alapanyag, legfőképp az agyag bőségesen rendelkezésre áll. Mindehhez az párosult, hogy a helyiek nyitottak, érdeklődőek és együttműködően álltak a fazekasműhely felújításához és további működtetéséhez. Az alapítvány izlandi szakemberek vezetésével, de lehető legnagyobb mértékben a helyi tudásra alapozva másfél év alatt 10 fő fazekas képzését bonyolította le egy helyi felnőttképző szervezet közreműködésével. A kurzust nyolcan elvégezték, közülük hatan maradtak a műhelyben, így a régiekkel együtt kilenc, már szakképzett munkaerővel folytatódhat az egyedi, kézműves munkák gyártása.
Újabb kihívást jelent a megnövekedett létszámból adódó munkaszervezés és munkamegosztás kialakítása, erről szerintem sok hazai kisvállalkozás is tudna mesélni. Az alapítvány egyébként hasonló szellemiség alapján kosárkötőket, textileseket és ékszerkészítőket is támogat az országban, bár itt a támogatás már csak a termékek megrendelését, s a fair-trade szellemének megfelelő piacra juttatását jelenti. Ezekben a szakmákban lényegesen kisebb az anyag- és szerszámigény, olcsóbb a termelés, így magát a tervezést, képzést, termelést ezekben az esetekben nem kell támogatniuk.
A kerámiagyártás nagyon anyag- és eszközigényes, jelentős beruházások kellenek a szükséges technológiai feltételek megteremtéséhez. Ebben van szerepe az Ön által épített kemencének?
Így igaz, hiszen a régi kemence, amit még német segítséggel építettek gyakorlatilag használhatatlanná vált időközben, s leginkább a mérete miatt nem tudta volna kiszolgálni a megnövekedő létszámból adódó igényeket. Mivel helyben nem állnak rendelkezésre speciális építőanyagok, ezért ők maguk nem tudtak új kemencét építeni. 2019 tavaszán először is felújítottuk a kisméretű kemencéjüket, s elkészült az új kemence is. Ennek üzembe helyezésére azonban az Egyenlítő környéki esős évszak beköszönte miatt csak az év végén kerülhetett sor. Akkor, 2019 decemberében jártam másodszor Sierra Leonéban, amikor az itteni fazekasokkal együtt elkezdtük használni a kemencét. Amit örömmel mondhatok, hogy nagyon motiváltak a „szakik”, gyönyörű munkákat készítenek a vázáktól a gyertyatartókig, a kancsóktól a tálakig bezárólag.
A kétségtelenül legnehezebb része a munkának az agyag előkészítése. Homok hozzáadásával csökkentik az agyag zsugorodását, és ezt több alkalommal át kell dolgozni. Taposva, a lábfej külső élével, lehasítva rétegeket, majd a lapos agyagplecsnit újra egy kupacra dobálva, újra taposva 3-4 alkalommal, s kész is! Egyenlítői meleg, taposás reggeltől estig, majd másnap és másnap is. A két bot nagy segítség, hogy az ember egyáltalán ki tudja húzni a lábát a ragadós agyagból.
2021 január közepén a projekt keretében most újra visszatért, immár harmadszor és három hónapra. Milyen célból?
Mostani „küldetésem” szakértői és tanácsadói munkámból adódóan a program szellemiségének – helyi emberek foglalkoztatásával, helyi alapanyagok felhasználásával, helyi termékek készítése – megfelelően segíteni a szakmai fejlődésüket, valamint feltérképezni azokat a lelőhelyeket a tartományban, ahonnan biztosítható a folyamatos alapanyag-, azaz agyagellátás a műhely részére, valamint mázakhoz használható alapanyagok felkutatása. Cél az is, hogy a következő kemencéjük építéséhez már helyi anyagokat használhassanak. Ezeket szeretnénk megvizsgálni, és több lépcsőben kipróbálni. Abban nincs kétség, hogy agyag bőven van az egész országban, de itt minden természetes anyag kitermelése szigorúan engedélyhez kötött. Ez persze nem véletlen, mert bőven fellelhető az országban az arany, platina, gyémánt és smaragd is.
A koronavírus-járvány idején milyen az élet Sierra Leonéban?
Az ebola, AIDS, malária és sárgaláz megbetegedések árnyékában azt tapasztalom, a lakosság nem rettent meg a koronavírustól. Komoly szigorításokat hozott a kormány – például ne menjen senki piacra és viseljen maszkot –, ennek ellenére tele vannak a piacok, hiszen vidéken élelmiszert csak piacon lehet vásárolni, nincsenek az Európában megszokott élelmiszer üzletek. Alig látni maszkban közlekedő embereket, ám ezen egyáltalán nem csodálkozom: 30-35 fokos hőségben, mondjuk piaci kofaként egész nap a tűző napon állva szinte elviselhetetlen.
Talán az is jellemző, hogy a szabályok betartását ellenőrző rendőrök, katonák is az állukon hordják a maszkot. A „maszknélküliségnek” persze az is az oka lehet, hogy az itteni keresetekhez képest nagyon drágák ezek a védőeszközök. Más oldalról közelítve, az itt élőknek teljesen más az élethez-halálhoz való viszonyuk, mint az európaiaknak. Barátságosak, mosolygósak, érdeklődőek, és semmitől sem esnek kétségbe. A többség számára az életben maradás, a napról napra való túlélés a cél, például az, miből tud ivóvizet venni.
Ismeretei szerint milyen ütemben fejlődik a polgárháború befejezése óta az ország?
A kép felemás. A polgárháború előtt virágzó turizmus például teljesen eltűnt. Abban a városban, ahol a keramikusműhely is van, mintegy 400 ezren élnek víz, úthálózat és áram nélkül, s ez az ország legfejlettebb tartománya. Állandó áramszolgáltatás gyakorlatilag csak a fővárosban, Freetown-ban van.
Ha az ország adottságait nézzük, a világ egyik leggazdagabb országa lehetne. A 60-as évekig brit gyarmat volt, a függetlenedés után lassú fejlődésnek indult, majd a polgárháború mindent romba döntött a 2000-es évek elején, majd az ebola döntötte be megint a gazdaságot 2015-ben.
Ugyanakkor több kínai és európai kézben lévő bánya működése jelent valamennyi gazdasági potenciált, bár ők sem irgalmas szamaritánusok, akik önzetlenül fejlesztenek. Folynak nagy volumenű építkezések és útépítések is az országban. Egy-két kínai bányatársaság például saját kormánya támogatásával építtetett autópályát a cége és az óceán partja között, hogy áruik gyorsan elérjenek a tengeri kikötőkbe, de nyilván a nyomvonalak meghatározásánal sem a sierra leone-i érdekek voltak a meghatározóak.
A helyiek és mértékadó tanulmányok szerint is a korrupció révén a fejlesztési pénzek 80%-a folyik el. Nekem két év tapasztalata alapján az a véleményem, hogy az állami fejlesztések lassúak, a magángazdaság viszont fejlődik.
Visszatérve a lényeghez, azaz a projekthez. Áprilisban befejeződik a küldetése. Szívesen folytatná?
Ha megkérnek, akkor igen. A projekt remélem sikerre van ítélve, és ha folytatása következne, szívesen segítenék a jövőben is.
A cikkben látható fotókért köszönet Korompai Péternek.
