Orvvadászat, esőerdőirtás és kolduló elefántok egy világjáró magyar szemével

Balogh Boglárkával, a National Geograpic Magyarország szerzőjével, világjáró újságíróval 2016-ban ismerkedhettek meg olvasóink.

Kapcsolódó

Indiai lepratelepeken járt és afrikai árvákat is segített a fiatal magyar lány

A luxust nem keresi, a kényelmetlenségeket elviseli, mert vallja: az igazi utazás szabadság.

Az azóta eltelt öt évben újra megjárta Indiát, később Kínát, és a malajziai Borneót is. Az útjai során készült fotókat a Természettudományi Múzeumban és a Nemzeti Múzeumban állították ki, illetve további két kötete is megjelent.

De vajon, hogyan változtatta meg az életét a Covid, miért éppen Portugáliában telepedett le, mik a jövőbeli tervei, ír-e új kötetet? Egyebek mellett erről is kérdeztük őt.

Merre kalandoztál az elmúlt öt évben?

Amikor legutóbb beszélgettünk, akkor tértem haza Afrikából, majd utam egy évvel később ismét Indiába vezetett. Többször jártam már az országban, ám akkor érkeztem először úgy, hogy az élményeimet a National Geographic Magyarország online olvasóival három hónapon át hétről hétre megosztottam. Felejthetetlen út volt, India teljesen más arcát ismertem meg, mint addig.

A maharadzsák egykori birodalmában, Rádzsasztánban a Thar sivatag és a kobra cigányok tábora mellett például tevefesztiválon  jártunk.

A Pushkar Melat, vagyis a puskári tevefesztivált minden év október vége és november eleje között, a hold járásának megfelelően rendezik meg a radzsasztáni sivatag szélén.

A majd’ egy évszázados, hét napig tartó ünnepség eredeti célja az volt, hogy a terület tevéket tartó és azokból elő törzseinek legyen végre egy olyan találkozóhelye, ahol összejöhetnek és árut cserélhetnek. Mára ez az esemény kibővült táncosokkal, bazárral és csillogó óriáskerékkel, ráadásul a fesztivál egyik fő attrakciója a teveszépségverseny lett.

De megjártam az Andaman és Nikobár szigeteket, Jaipurban elefántmentőkhöz csatlakoztam, Delhiben koldus gyerekekből verbuválódott riporterekkel interjúztam, és újra ellátogattam a hinduk ősi városába, Váránasziba, ahol a nap 24 órájában égetik a halottakat.

2018 márciusában aztán megjelent a Scolar kiadó gondozásában az Ezerarcú Föld című köteted.

A könyv nyolc év utazásainak legizgalmasabb 21 történetét és fotóit tartalmazza. A kötet a Föld ismeretlen szegleteibe kalauzol el bennünket. Bepillantást nyerhetünk az afrikai törzsek mindennapjaiba, a rituális gyilkosságok elől menekülő albínók rejtett világába, az illegális vadállat-kereskedelembe, az oroszlánok vadászatra szánt ipari tenyésztésébe, de járunk a hegyi gorillák közt Ugandában, ellátogatunk a mexikói boszorkánytalálkozóra és egy magyar orvoscsapat életmentő-akcióit is megismerjük. Az Ezerarcú Föld saját kategóriájában hetekig szerepelt a Libri sikerlistáján, aminek azért is nagyon örültem, mert ez bebizonyította, hogy a magyar társadalomnak igenis van egy olyan rétege, akit érdekel az ismeretterjesztés, és az igényesen megírt útirajz.

Ebben az évben Kínát is megjártad. Milyen élményekben volt részed?

Döcögősen indultak az első napok, hiába volt a hetekig tartó felkészülés, hiába voltak a kontaktjaim a terepen, egyszerűen semmi nem akart úgy sikerülni, ahogy terveztem. A törzsi vásárok elmaradtak, napokig szakadt az eső, megközelíthetetlenné tévé a Wolong pandarezervátumot. Végül mégis olyan élményanyaggal tértem haza, ami egy életre szól.

A mészkőkúpok közé ékelt Yangshuoban akár hónapokat el tudtam volna tölteni. A Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület legmisztikusabb útvonala ez, ami a Lijiangon, vagyis a Li folyón keresztül vezet. A Guilin és Yangshuo közötti 83 kilométeres szakasz évezredek óta megihleti a művészeket, a 20 yuan papírpénz hátoldalára is ez a tájkép került.

Nem csoda, hisz a karsztvidék több száz mészkőkúpja, a barlangjai és a hasadékok útvesztői tökéletesen varázsolják elő képzeletünk titokzatos Kínáját.

Itt találkoztam Kína utolsó kormoránhalászaival is, akik leginkább már csak a turisták kedvéért pózolnak madaraikkal a bambuszladikjaikban, pedig több ezer éves történelmük egyedülálló.

Milyen titkokat tudtál meg tőlük?

Ahogy a halászok mesélték, legkevesebb hat hónapot töltenek a madarak betanításával, hogy azok a fogással ne elrepüljenek, hanem visszatérjenek hozzájuk a ladikra. Állítólag, ha nem kapják meg a szokásos jutalomfalatjukat, megmakacsolják magukat, és nem búvárkodnak tovább. Különleges szimbiózis, bizalom és szeretet ez ember és állat között, hisz a halász nemcsak használja a kormoránt, de haláláig úgy gondoskodik róla, mintha családtag lenne. Itt a környéken volt már olyan madár, amelyik 23 évig élt, holott a nagy kárókatonák életkora nem haladja meg a tízet sem.

De sétáltam a világ talán legszebb bambuszerdejében, Shunanban, ahol buddhista kolostort rejtenek a sziklák, és persze jártam a Csengtu Óriáspanda Tenyésztő és Kutató Állomáson is, amely igazi természetvédelmi sikersztorit könyvelhet el.

A pandák megmentése

A kihalástól a pandákat csupán az mentette meg, hogy a 80-as évek fordulóján a kínai természetvédők felismerték az emberi populáció terjeszkedése miatti veszélyeket, rájöttek, hogy a bambuszerdők irtásával együtt megannyi állatfaj is elvész. A kínai kormány végül a zöldek lobbijának köszönhetően felvette a kapcsolatot a WWF-el abban a reményben, hogy velük közösen talán sikerül kidolgozni egy jól működő tervet az őshonos panda védelmére.

 

Ebben az időben mindössze 1000 példány élt az erdőkben, és ez a szám folyamatosan csökkent. Bár Csengtu vadregényes völgyei a pandák őshazája, valójában a régió hegyvidéki területei az 1980-as években a szárazság miatt szó szerint élhetetlenné váltak, a medvék természetes táplálékforrásai egyszerűen kiégtek, vagy nem nőttek, ami 250 éhes egyed tragikus halálához vezetett.

 

Az 1987-ben újonnan alapított bázis szakértői keményen megdolgoztak azért, hogy a területen megmaradt pandákat megmentsék. A csapat összességében 63, rendkívül legyengült példányt fogott be, állatorvosok és helyi szakértők segítségével táplálták és kezelték őket, majd amint az állatok erőre kaptak, 6 kivételével mindet szabadon engedték.

 

A bázison maradt három nőstény és három hím lett hamarosan a Csengtu Óriáspanda Tenyésztő és Kutató Állomás első hivatalos lakója. Velük kezdődött az a program, amely a faj túlélését tűzte ki célul. Ma körülbelül 1800 egyed él szabadon, 350 pedig állatkertekben vagy tenyésztőállomásokon.

A koronavírus-járvány kitörése előtt Borneón jártál. Az ott született írásaidban látszik, hogy egyértelműen a természet-és állatvédelem foglalkoztatott. Miért?

Borneó az orangutánok, a párában úszó hegyek, ködfoltos párducok, törpe elefántok és Földünk egyik legkiterjedtebb, összefüggő esőerdőjének otthona. A világ harmadik legnagyobb szigete, amin három ország, Indonézia, Brunei és Malajzia osztozik. Egyételmű volt, hogy a fókusz most az esőerdő irtáson, az illegális vadászaton, az orangutánok vagy épp a szumátrai orrszarvúk megmentésén lesz.

A maláj WWF és a helyi vadvédelmi szervezet, a 1stopBorneo segítségével olyan mélységben nyerhettem bepillantást a környezetvédelem küzdelmeibe, amit Borneón járva csak kevesen ismernek meg. Mivel mióta újságíróként, fotósként utazom, indulás előtt hetekig az adott ország történelmét olvasom, emberek, különleges sorsok, állatvédők után kutatok, keresem a személyes kapcsolatokat, hogy minél tartalmasabb lehessen az ottlét.

Így jutottam el például a borneói dzsungelben dr. John Payne-hez, az angol biológushoz, aki csapatával 40 éve azon fáradozik, hogy a kihalástól megmentse a szumátrai orrszarvúkat. De többszöri nekifutásra a tengeri nomádokkal a bajaukhoz is sikerült kihajóznunk.

Tavaly, a járvány alatt született a kisfiad. Születése óta mennyiben változott meg a munkád? A covid korlátozásai miként hatottak a mindennapjaidra, hol éltétek át a járvány legnehezebb időszakait?

Kisfiunk Nyíregyházán született, pont amikor az első lezárások megkezdődtek. Akkor nyolc hónapra ragadtunk Magyarországon. A legszürreálisabb talán az volt az egészben, hogy a szüleim tizenkét percre laktak tőlünk és hónapokig szinte alig látták az első unokájukat, maszkban és kesztyűben fogták csak meg, vagy épp a teraszajtón keresztül kommunikáltunk. De mi a szerencsések közé tartozunk, hisz nem vesztettük el egyetlen szerettünket sem.

Közben az idén megjelent Bakancslista: Európai kulturális fesztiválok című kötet utolsó simításain dolgoztunk a kiadóval, ahogy a kisfiam engedte.

Miről szól a könyv?

Egy naptári évnek megfelelő időrendben igyekeztünk feltárni a fesztiválok gyökereit, ünneplésük módját, és hónapról hónapra bemutatok egyet részletesen is saját élményeim alapján.

A kötetet 2019 januárjában kezdtem el írni Baszkföldön, az első ünnepen. 12 hónap alatt készült el, míg fesztiválokra jártam, közben folyamatosan jegyzeteltem, kutattam. Talán a legnagyobb nehézséget az okozta, mely események szerepeljenek személyes élményként a könyvben. Válogatnom kellett a több száz fesztivál közül, mikor, hol lehetek jelen, melyik a legérdekesebb, legmeghökkentőbb.

Így esett a választás például a spanyolok Majdnem Meghaltak fesztiváljára, amikor azokat hordozzák végig a városon koporsóban fekve Szent Márta tiszteletére, akiket előző évben a szent megmentett a halál torkából. De a kötet lapjain megelevenedik a világ legnagyobb paradicsomháborúja Spanyolországban, a rénszarvas-futóverseny a számik lappföldi birodalmában, és az 1 millió főt vonzó lovas Madonna-zarándoklat is.

Milyen volt a kötet fogadtatása?

Ahogy a könyvbemutatón is megjegyezték, a Bakancslista méltóképpen ünnepli meg Európa legérdekesebb hagyományait, amelynek nem csak az utazni vágyók könyvtárában van ott a helye, de a kultúrák kedvelőinek is igazi csemegét nyújt anélkül, hogy ebben a pandémiás időszakban kimozdulnánk.

Sokakkal együtt én is megkérdezem: nem hiányzik-e az utazás, egyáltalán, hogyan dolgozom így?

Az utóbbi tíz évben szinte nem volt olyan terep, ahol ne fordultam volna meg. Nagyon keveseknek adatik meg az az életvitel, amit sikerült magamnak felépítenem, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy eljutottam idáig, de alkalmazkodom minden körülményhez, és abból próbálom meg kihozni a legtöbbet, amit az adott pillanat nyújt. Az igaz, hogy a riportjaim és interjúim nagy része átkerült az online térbe, ami azért nem ugyanaz, mint amikor az ember személyesen jár a rókamentőknél, de az utazás mellett annyi minden más is érdekel, ráadásul munkáim egy része itthonra no meg a laptopom elé köt.

Portugáliában éltek. Miért éppen ezt az országot választottátok?

Egyetem után éveket töltöttem Angliában, Dorset megyében. Bár imádtam a természetet, a zöld dombokon legelő birkákat, híres Jurassic Coastot, a közeli tengert, az olaszokat, akikkel együtt dolgoztam, sohasem éreztem magaménak sem az országot, sem az embereket.

A világutazásaim ellenére csakis Európában tudtam elképzelni az életemet, mert nagyon közel állok a családomhoz, a barátaimhoz.

Életemben nem jártam előtte Portugáliában, de Remarque Éjszaka Lisszabonban című regénye miatt, amit 16 évesen olvastam, mindig is el szerettem volna látogatni ide.

Aztán amikor öt évvel ezelőtt leszálltunk a gépről, besétáltunk a főváros régi negyedébe, az Alfamába, beleszippantottunk a levegőbe, ahol sütemény, hal és friss kenyér illata keveredett, ahol ropogósra keményített színes lepedők úsztak az erkélyeken, szívfájdító fado szólt a sikátorokból, és fejkendős öregasszonyok itták a méregerős kávét a turisták között a műanyagszékeken, azt éreztem, mintha otthon, Magyarországon volnék.

Aztán még háromszor visszajöttünk, de akkor már délre, Algarve-ba indultunk, végül vettünk egy kis parasztházat a domboldalon hét perc biciklizésre a tengertől, amit egy kőműves segítségével saját kézzel újítottunk fel. Hetente jönnek a szomszéd tehenei legelni a dombunkra, és amikor csak tehetjük, kimegyünk a kisfiammal megnézni a naplementét.

Mivel foglalkozol mostanában, mikről és hová írsz?

A National Geographic Magyarország online-nal ugyanúgy folyik a munka mint a pandémai előtt, csak egy kicsit más köntösben. Idén egy álomprojekt is született. Világutazásaim közben, mikor természet- és állatvédőkkel jártuk a dzsungelt, mindig az motoszkált a fejemben, miért nem ismerjük itthon széles körben azokat a magyar hősöket, akik egész életüket egy-egy faj megmentésére szentelik, vulkánt kutatnak, orrszarvút védenek, gorillákat vadítanak vissza, vagy épp szemészként dolgoznak a fekete kontinensen. Ezt a hiányosságot pótolva végre elérkezett az idő, hogy az áprilisban indult cikksorozatban bemutassuk, kik ők.

Nyáron pedig, ahogy a járványhelyzet engedte, egy hónapon át végigautóztuk Montenegrót, ebből az utazásból is születtek érdekes beszámolók.

Emellett a Szabad Földben folyamatosan, és januártól a Drive magazinban is olvashatóak lesznek az írásaim. Illetve nagy örömömre az év elején a Kék Bolygó Alapítvány is megkeresett azzal, hogy dolgozzunk közösen egy blogcikksorozaton, a téma természet-és klímavédelem, fenntarthatóság. Célunk az, hogy minél érdekesebben, közérthetőbben, és színesebben mutassuk be azt a szakemberek segítségével, hogy miként is élhetünk úgy a Földön, hogy nem elpusztítjuk, hanem óvjuk, építjük azt.

 Dolgozol-e új köteten?

Gőzerővel folynak a munkálatai. A fent említett magyar természetvédők egyikének, Göngyi Krisztián ökológus, orrszarvú kutatónak az élettörténete lesz. Arról szól, hogy hogyan válik a kiskunhalasi fiúból először matróz, majd hosszú évek kitartó munkája során Afrika egyik legelismertebb orrszarvú kutatója, aki magyar feleségével együtt Malawiban később pedig Ruandában vadőröket tanít be, nyomot olvas, orrszarvúkat ment, jeladózza őket, végül pedig tragikus körülmények között, munkája során veszti életét.

Krisztián egész élete tele volt küzdelemmel, hittel, kitartással, szeretettel. Egy olyan szenvedélyes ember életútja ez, aki mindent megtett azért, hogy az álmai szerint éljen. Mindent elért a szakmájában, amit elérhetett, s bár annyi hasznos év állt még előtte, azok, akik közel álltak hozzá, tudják, boldogan halt meg.

Mit tervezel 2022-re?

A kötet várható megjelenése és bemutatása mellett, ha a Covid helyzet engedi, újra utazunk. Régóta szerettem volna már Törökország eldugott, kevésbé ismert zugait felfedezni autóval. Most erre készülünk a National Geographic Magyarországgal 2 hónapon át. Nem csak a magyar történelmi emlékhelyeket szeretnénk bejárni, hanem a kerengő dervisek és Kappadókia mellett, a nomád fesztiválra is készülünk.

Balogh Boglárka kalandjairól további képek a fotógalériában tekinthetők meg

A cikkünkben megjelent fotók Balogh Boglárka tulajdonát képezik, azok felhasználására szerzői jogok vonatkoznak.

Kapcsolódó

Magyarnak lenni Indiában

Szokatlan és vibráló ország, amelyet képtelenség megunni, vagy rövid időn belül kiismerni.