Gyerekek(ek)kel elindulni nyaralni? Ó, nem! Vagy csakis közelre és rövid időre. Különben is, fel kell pakolni a fél házat, hogy minden meglegyen… Talán ismerős a helyzet a gyerekes szülőknek.
Timi, Zoli és Poldi, vagyis a Világjáró család ezt „kicsit” máshogy csinálja.
Összeismerkedésükkor gyorsan kiderült a közös szenvedély: Timi és Zoli is imád utazni. Nem is vártak sokáig, felkapták a hátizsákot és hamarosan együtt látogatták a nem kifejezetten turista célpontokat. Azóta is hátizsákos turistaként utaznak, sőt, kisfiukat, a most 4 és fél éves Poldit is egy ilyen útról, Guatemalából „hozták haza”. Nem is volt kérdés számukra, hogy az ő megszületése után is szeretnék folytatni az utazásokat.
Persze a várandósság előtt és során rengeteg elbizonytalanító megjegyzéssel találkoztunk: „most utazzatok, mert később nem fogtok, főleg nem így és ilyen helyekre!”. Sok helyről azt az üzenetet kaptuk, hogy a gyerek születése után vége a világnak, bezárul minden. Mi viszont pont fordítva szerettük volna: még jobban kinyitni annak kapuit és együtt felfedezni – immár családként. Sokat beszéltünk ezekről a félelmekről, elkezdtünk pozitív példákat keresni, és ezek után már biztosak voltunk benne: igenis nemcsak lehet kisbabával utazni, de hatalmas élmény is mindenkinek, sőt: a legjobb, amit a gyerekünknek adhatunk
– vallják.
Elmesélték, hogy hogyan járják a világot kisgyerekkel, úgy, hogy csak egy hátizsákot visznek az utakra. Azt is megtudhatjuk, hogy tudnak az „átlagnál” többet utazni, miközben egyikőjük „normál”, bejárós teljes állásban dolgozik.
Hány országban jártatok már?
Zoli több mint 100 országban járt már, Poldival együtt pedig 44-ben jártunk 4,5 éves koráig Guatemalától számítva.
A kisfiatok milyen idős volt, amikor először útnak indultatok vele?
Másfél hetesen mi már lementünk nyáron a Balatonra egy pár órás délutáni kerti összejövetelre a barátainkhoz, 3 hetesen pedig már kint ringatóztunk egy vitorláson. Másfél hónaposan mentünk az első nagyobb autós utunkra, Prágába, majd négy hónaposan egy közös síelésre ugrottunk ki Ausztriába, majd 5 hónaposan jöhetett az első repülés egyenesen Mexikóba. 9 hónaposan visszatértünk a kontinensre, és akkor az USA nyugati parvidékén lakóautóztunk együtt – innen pedig már nem volt megállás.
Fontos, hogy az utakat fokozatosan és rugalmasan építettük fel – először csak a környéken mozdultunk ki, majd a távokat és időtartamokat is lassan növeltük. Közben sok tapasztalatot és magabiztosságot szereztünk egyrészt arról, hogy hogyan is működünk mi együtt, másrészt arról, hogy tényleg nincs az a helyzet, amit ne tudnánk bárhol is megoldani együtt. Igazi csapatmunka alakult ki már otthon is, de ezt az utazások csak tovább erősítették és mélyítették, ahogyan a kapcsolatunkat is.
Az „átlagoshoz” képest jóval többet utaztok. Hogyan tudjátok megoldani?
Zoli jelenleg multinál dolgozik, azaz az ő szabadságai a törvény által meghatározottak, éppen ezért fontos a tudatos tervezés és az, hogy az utazásokat mindig összekötjük az ünnepekkel, hosszú hétvégékkel. Mindig, minden karácsonykor vagy húsvétkor úton vagyunk, ami szerencsére nem okoz a családjainkban sem problémát: a karácsonyfát kicsit korábban felállítjuk, és a Jézuska is hamarabb érkezik pár nappal hozzánk, ahogy a családokkal is korábban jövünk össze. Így lehet az, hogy egy multis állás mellett megoldható, hogy az ember tudjon utazni. A „jóval több” is relatív – sokan azt hiszik az Instagram alapján, hogy mi állandóan úton vagyunk, pedig nem, csak egy egy hetes útról is kb. egy hónapig sztorizunk, mesélünk (ahogyan időnk, energiánk engedi család, barátok és a teljes állású munkáink mellett). Azaz nem utazunk olyan sokat – mármint mi biztosan tudnánk többet is.
Habár Timi szabadságok szempontjából annyit utazhat, amennyit akar (hiszen ő a saját maga főnöke), de azt minden vállalkozó tudja, hogy ez egy olya életforma, amiben nehéz hetekre letenni teljesen a munkát. De igyekszünk ilyenkor csak egymásra figyelni és teljes valónkkal megélni az élményeket!
Nem örököltünk nagy vagyonokat, nincs anyagi támogatásunk, a magunk erejéből értünk el mindent és építettük fel az életünket, vidékről érkezve, már az egyetem mellett is sokat dolgozva. Semmilyen extra dologra nem kell gondolni azon túl, hogy mi minden időnket (szabadságokat) és pénzünket az utazásokra fordítjuk, nekünk ez okoz örömet. Van, aki márkás táskákra vagy designer cuccokra gyűjt, vagy jobb és menőbb kocsira vagy nagyobb lakásra; mi élményekre. Nem szórjuk a pénzt, ahol lehet, igyekszünk spórolni, nagyon figyelünk arra, hogy hogyan és mire költünk.
Kifejezetten hátizsákos turisták vagytok és azok voltatok Poldi kisebb korában is. Adjatok tanácsot, hogyan csináljátok, hogy egy-egy hátizsákban minden holmitok elfér akár több hétre is?
Mi azt gondoljuk, hogy ez inkább filozófiai kérdés, mintsem pakolástechnikai. Hiszen minden blogbejegyzésünkben benne van, hogy mit pakoltunk az adott útra, mégis sokan mondják, hogy de még ez kellene meg az, vagy hogy enélkül nem tudnak elindulni… mi viszont úgy vagyunk vele, hogy az utazási formánk az életünk leképezése is lehet: mennyire ragaszkodunk dolgokhoz, tárgyakhoz? Mennyi felesleget cipelünk magunkkal? Mennyire vagyunk a tárgyak vagy akár a megszokások rabjai? Mennyire tudunk rugalmasak lenni?
Funkcionálisan pakolunk, azt vesszük fel, ami van és nem gondolkozunk olyanokon, hogy de mi van, ha nem lesz ahhoz kedvem? Általában 7-10 napra pakolunk maximum, akkor is, ha 3-4 hétre megyünk. Mindenhol van mosoda vagy mi magunk is tudunk mosni magunknak. Ha az ember kipróbálja, hogy kevesebb cuccal utazik, akkor rájön, hogy mennyire felszabadító élmény, amikor nem kell ezen agyalni… nem kell egy csomó terhet magával cipelni át a fél világon.
Amikor rájön, hogy tényleg elfér egy hátizsákban minden, amire szüksége van, akkor szabad lesz. Legalábbis mi így érezzük, de azt is gondoljuk, hogy nem kell mindenkinek hátizsákosan utazni. A világ úgy szép, hogy valaki dupla feladott poggyásszal mer nekivágni a világnak, van, aki több hétre, hónapra is egy-egy hátizsákkal.
Egy kisbabának, kisgyereknek még úgyis elférnek egy fél hátizsákban a ruhái, hogy dupla annyi napra pakolunk, mint magunknak. az első időkben kell még pelenka, de hát abból is elég 2-3 napra elegendőt berakni, aztán majd veszünk kint – minek cipeljük át a fél világon? Itt megint az jöhet elő, hogy ragaszkodunk dolgokhoz: bizonyos márkákhoz. Miért? Máshol is élnek kisbabák, hasonló igényekkel, és ma már tényleg kb. mindenhol kaphatók a legnagyobb márkák ismert termékei, legyen szó pelenkáról, popsikenőcsről vagy gyógyszerről.
Játékok terén is minimalisták vagyunk, és ehhez szoktattuk Poldit is: néhány kisautó, 1-2 pici kártya- és társas, füzet, ceruza, 2 kisebb könyv, színező, feladatos könyv, 1-2 pici játék, és bőven jók vagyunk. A gyerekekben még él mind a szemlélődés képessége, mind az explorációs vágy… és ha nem birizgáljuk szét az idegrendszerüket azzal, hogy kisbaba koruktól állandóan szórakoztatóközpontot játszunk és mindenféle ingerekkel, csillogó, villogó, hangot adó csodakütyükkel (ne adj isten, képernyővel) próbáljuk lekötni őket, akkor ők képesek órákat eljátszani egy bottal, pár kaviccsal vagy ami épp a kezük ügyébe kerül.
Hogyan tudjátok összeegyeztetni a kisfiatok napirendjét, szokásait (alvás, evés stb.), illetve érdeklődési körét a tiétekkel az utazások során?
Az első napoktól együtt utazunk, ez egy közös tevékenység amiben mindenki részt vesz, és amit úgy alakítunk, hogy mindenki jól érezze magát. Poldi az életünk és az utazásaink része, együtt formáljuk a világunkat – nem csupán a gyerek a miénket; olyan metszetet keresünk, amiben mindenki jól érzi magát. Ez igazából sokkal könnyebb, mint hinnénk – azt tapasztaljuk, hogy nem a gyereknek okozna problémát egy utazás vagy bármi, hanem a szülő fejében vannak korlátok, a szülő nem hiszi el a gyerekről, hogy jól tudja érezni magát az ókori romok között vagy hogy ügyesen le tud hozni egy 12 órás repülőutat. Pedig aki belevág, az azt tapasztalja, hogy a gyerekek sokkal, de sokkal rugalmasabbak és nyitottabbak mindenre, mint mi felnőttek vagyunk, és hogy a korlátok tényleg csak a mi fejünkben léteznek.
Aktívan utazunk, így mindig van valami, ami érdekli, leköti. Az tény és való, hogy aki a tengerparti nyaraláshoz szokott, ahol egész nap a tenger vagy a medence partján szürcsöli a koktélját és olvassa a könyvét, és ezt szeretné folytatni a gyerek születése után is, hát… érheti csalódás. Mi viszont mindig menekültünk az üdülőövezetekből, és az utazásaink során átlagosan napi 15-20 ezer lépéseket megyünk, szinte minden nap másik helyen/szálláson alszunk. Folyamatosan mozgásban vagyunk, mindig történik valami, ami pedig teljesen leköti a gyereket.
Sosem volt a szó klasszikus értelmében vett napirendünk – maximum egy napi ritmusunk, amit együtt alakítottunk rugalmasan, és egyedüli meghatározó pontja az evés és az alvás voltak. De az alvás is olyan, hogy Poldi az első évében nagyon sok időt töltött hordozóban rajtunk (babakocsit nem is használtunk egyáltalán, csakis kizárólag futáshoz), így nagyon sokat jöttünk-mentünk, ő pedig aludt rajtunk. Megszokta, hogy ott és akkor alszik, amikor és ahol álmos lesz, akár fényben, emberek között, mozgásban. Amikor pici volt, pl. az USA-ban is úgy időzítettük a túrázásokat, hogy alvásidő felé menjünk, mert akkor a hordozóban nagyokat aludt. Vagy ha lehet, akkor a nagyobb autós etapokat is alvásidőre időzítjük, mert az autóban nyugodtan tud aludni, mi pedig beszélgetni. Azt is a kezdetektől megszokta, hogy nemcsak otthon a sötét szobában saját ágyban lehet jót aludni, hanem bárhol, bármilyen ágyban, így soha, sehol nem okozott gondot az alvás sem.
Az evésből ugyanígy soha nem csináltunk problémát: a legegyszerűbb az első hat hónap, amikor csak szopizott, de utána sem volt semmi nehézség, hiszen a kezdetektől azokból az ételekből eszik, amikből mi is a BLW-nek (falatkás hozzátáplálás) köszönhetően – igen, az utazás során is! Sosem etettük, sosem kapott bébiételt, és a gyerekmenüről sem rendeltünk soha neki, hanem együtt fedeztük fel az adott ország legizgalmasabb ételeit. Így lehet, hogy 1 évesen kóstolta az articsókát Rómában velünk, másfél évesen lelkesen ette a falafelt Jordániában, 2,5 évesen a homárt Costa Ricában, 3,5 évesen a krokodilt vagy a kudut Dél-Afrikában vagy alig 4 évesen a csigát Párizsában. A rendszeres evésekre itthon is nagyon figyelünk (mindannyian, mi sem eszünk random össze-vissza), így ez automatikusan működik az utazások során is.
A gyerekek érdeklődése sokkal szélesebb minden téren, mint gondoljuk, nekünk szülőként annyi a dolgunk, hogy a felfedezési vágyát támogassuk és egy olyan környezetet biztosítsunk számára, amelyben ezt megélheti. Így mi azt gondoljuk, hogy nem mi alkalmazkodunk az ő érdeklődési köréhez (hiszen ha lehetne vagy ő döntene, akkor az lenne az érdeklődési köre, hogy egész nap a mesét nézi), hanem mi próbáljuk az ő érdeklődési körét tágítani. És azt látjuk, hogy tényleg minden érdekli: az, hogy miért élnek a hegyen az istenek Görögországban, hogy mit jelent a shukran vagy az állatok egy dél-afrikai szafarin.
Nem a szokásos turista célpontokat választjátok, sőt, néha kifejezetten veszélyesnek gondolt/mondott helyekre utaztok. Nem adódott még problémátok utazás közben?
Az, hogy mi veszélyes, az azért relatív és sokszor többet mond el a saját szemüvegünkről és alapaxiómáinkról, mint az adott helyről. Mi nem a hírekből tájékozódunk egy adott helyről, hiszen ott szinte mindig csak a negatív dolgokról olvas az ember; sokkal inkább hagyatkozunk helyiekre vagy más utazóbloggerekre, akik jártak arra. Mindig alaposan utánajárunk egy adott kinézett úticélnak, és alaposan mérlegelünk, plusz a lehető legtöbb óvintézkedést megtesszük a biztonságunk érdekében.
Ezek alapján mertünk bátran nekivágni Libanonnak vagy Iraknak, ahol azt tettük, hogy helyi kísérőt, sofőrt béreltünk fel például (szemléltetésképpen: soha, sehol nem utazunk helyi kísérővel egyébként). És ezek alapján vannak olyan helyek, ahova mi sem mennénk, például Timbuktuba vagy más olyan helyekre, ahol aktuálisan fegyveres konfliktus zajlik.
De még így is történhetnek problémák, vagyis igazából mi egyszer kerültünk együtt nehezebb helyzetbe: Dél-Afrikában kiraboltak egyszer, amiről meséltünk is Instagramon, és nagyon sokan számoltak be hasonló dolgokról európai városokból (legtöbben Barcelonából), tehát bárhol érheti baj az utazót – az egyetlen biztonságos megoldás erre, ha az ember otthon marad. Most jöttünk haza Irakból, amiről mindenkinek a veszély és a háború jut eszébe (azok alapján, amit felületesen a hírekben lát róla néha), pedig hatalmas élmény volt Mezopotámia felfedezése, és egy percig sem éreztük magunkat veszélyben, sőt!
Melyik volt a 3 „leg” helyszín, utazás számotokra és miért?
Nehéz hármat kiválasztani, hiszen más egy több hetes lakókocsis roadtrip az USA-ban vagy egy Costa Rica-i dzsungel-és vulkántúra. Más egy dél-afrikai tetősátras roadtrip és szafarizás közben látni a big5-ot, mint mondjuk tavasszal hómobilozni Csontváry cédrusához Libanonban… annyi-annyi elképesztő élményünk volt az elmúlt 4-5 évben, hogy lehetetlen kiválasztani a három legjobbat.
De az biztos, hogy a TOP élmények között vannak az említettek mellett még az, amikor egy egész napos sivatagi dzsiptúra után sátorban töltöttünk egy éjszakát Egyiptomban a Fehér-sivatagban távol mindentől és mindenkitől, vagy amikor pingvinekkel fürödhettünk Dél-Afrikában. De a mostani legünk az Irak, frissek az emlékek, és elképesztő élmény volt az első utazók között felfedezni a 40 éve a turisták előtt zárt országban az ősi mezoptámiai helyszíneket mint Ur, Uruk, Babilon, Bábel tornya vagy akár az Édenkertnek és a Tudás fájának helyét… vagy éppen Agatha Christie házát.
Timi, Zoli és Poldi, vagyis a Világjáró család kalandjait az Instagram-oldalukon lehet követni.
