Kopa Marcell politológus, jogász, szemléletformáló tevékenységet végez, színjátszó és idegenvezető. Pécs történelmi belvárosát olyan módon mutatja meg az érdeklődőknek, ahogyan talán kevesen: látás nélkül, mégis rengeteg részletre felhívva a figyelmet. Sétáin a város múltja és épületei mellett a látássérültek mindennapjaiba is betekintést enged, egy ponton pedig a résztvevők maguk is kipróbálhatják, milyen érzés bekötött szemmel, fehér bottal közlekedni a jól ismert utcákon.
Marcell négyéves kora óta fokozatosan veszítette el a látását, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy több területen is kipróbálja magát, diplomákat szerezzen, és folyamatosan új célokat keressen.
A vele készült interjúban arról mesélt, hogyan született meg a különleges pécsi városnéző séta ötlete, milyen élményt jelent a résztvevőknek a látás nélküli közlekedés, mi mindennel foglalkozik az idegenvezetésen túl. Megosztja határozott elképzeléseit az akadálymentességről és arról, hogyan tekintsen a társadalom a fogyatékossággal élő emberekre.
Mikor és milyen körülmények között veszítette el a látását?
Ez egy hosszú folyamat volt. Genetikai eredetű szindrómám van, (Stickler) ez egy ízületi, hallás- és látáskárosodást okozó tünetegyüttes. Négyéves koromban a jobb, majd nyolcéves koromban a bal szememről vált le a retinám. Gyerekként könnyebb volt ezzel a változással megbírkózni. Rengeteget jelentett az, hogy jelen volt a mindenre elszánt édesanyám, aki mindent meg akart adni nekem, miattam tanulta meg a tiflopedagógiát, amit a gyógypedagógusi képzettségére és tanítói diplomájára épített. Édesapám, aki az ő mély megélései révén tudott egy fajta érzelmi szikla lenni ebben az időszakban, s ma is bensőséges kapcsolatot ápolok vele. A nagymamám, aki többek közt a versmondó versenyeimen állandó kísérőm volt, aki nélkül a családi dinamika sokat akadozott volna, ha nincs ott, hogy fakanalat, seprűt ragadjon, vagy elegáns és büszke kíséretet adjon, ha ismeretlen terepre kellett mennem. Öcsém, akivel sülve-főve együtt voltunk, alakítottunk ki egy érdekes kapcsolatot. Rengetegszer ott voltunk egymásnak. Nem pusztán ő nekem szemem helyett szemem, hanem én is neki, mint tanácsadó vagy kooperátor. Elmesélek egy kései esetet. Mindketten szeretünk (nálam ez múltidőben értendő) számítógépes játékokkal játszani. Egy ízben elővettünk egy huszonöt éves klasszikust. A játék egy mellékküldetésének keretében úgynevezett rejtett csomagokat kell összegyűjteni. Testvérem teljes természetességgel tette fel a kérdést: „Nem akarok az internetről puskázni, emlékszel, hogy hol vannak?” Én pedig elirányítottam a pálya különböző pontjaihoz. Pedig van annak húsz éve, hogy játszottam vele. Amikor meg legújabb mozifilmeket nézünk, ő olyan tökéletesen narrálja a látványt, hogy azt tanítani kéne. Végül kellettem én is. Ha nem lett volna Isten jóságába vetett hitem, ha nem szerettem volna az életet, ha nem akartam volna, az adott helyzetből kihozni a lehető legtöbbet, minden más körülmény nem adott volna eleget a helyzet kezeléséhez.
Hogyan jött az ötlet, hogy idegenvezetőként dolgozzon?
Három okból. Először is, szeretem a történelmet, a történeteket, hallgatni és elmesélni. Lokálpatrióta vagyok, imádom Pécsváradot, az őseim földjét, ahol ötödik évszázada eresztettünk gyökeret, és közben tüke pécsinek is érzem magam, bár a szőlős hiányzik a leltárból, de feleségem képében egy tehetséges szőlész borász mérnök azért jelen van. Másodszor, korábban már részt vettem egy fogyatékos érdekvédő egyesület révén egy idegenvezető képzésen, ahol nagyon megtetszett az egyedi technika. Végül, de nem utolsó sorban, egy ősi sumér közmondást szem előtt tartva: ha senki sem alkalmaz, légy vállalkozó, plusz áfás számla. Mert már az ókori Mezopotámiában is létezett a könyvelés.
Hogyan kell elképzelni egy sétát az ön vezetésével? Miben más a városnézés látás nélkül?
Van egy fix útvonalunk. Ez jellemzően a történelmi belváros, Pécsett a Hal tértől indulunk, fel a Széchenyi téren át, egészen a Székesegyházig. Az út során mesélek a városról, egyes épületekről, a közönség preferenciáihoz igazítva. Ha van, akit érdekel a kékfény, hát ilyen jellegű sztorikat mesélek, ha akit a művészettörténet, olyan fókuszt használok, ha valakit az ifjúság keserédes élményei, akkor olyanokról. Közben a város történelmét és a vakságot részletezem. A megváltozott életvitelű emberek mindennapjairól tartok beszámolót, hazai és nemzetközi kitekintéssel. Aztán egy ponton, a Széchenyi téren megállunk a makettnél, ahol a résztvevők botot és szemkötőt kapnak.
Mennyi idő alatt szoktak ráérezni a bot használatára a résztvevők? Mi az, ami a legtöbb ember számára meghatározó élmény ebben?
Ugye, ezen szakasszal az a célom, hogy ízelítőt adjak a résztvevőknek, mit is jelent a biztonságérzet a közlekedés során. A csoportot mindig két részre osztom, egyik fele ideiglenesen vakká lesz, társuk pedig vigyáz rájuk a közlekedésben. Aztán csere. Sokan itt döbbennek rá, mennyit jelent egy nem várt akadály, egy oda nem illő tereptárgy, ami a vakvezető sávon megjelenik, ami azt a célt szolgálná, hogy biztonságosan jussunk el a-ból b-be. Meglátásom szerint maga a tény, hogy az utcán fényes nappal próbálják ki ezt az élményt embertársaim, már az egy óriási maradandó élményt ad, hiszen nem bújunk el mások figyelő szemei elől, sőt, egy olyan területen haladunk át, ahol esetenként nap mint nap közlekedünk, és az teljesen más megélést jelent. Többen mondták, hogy akkor értették meg, mennyire nehéz felépíteni a világot pusztán hallásból, szintkülönbség érzékelésből, illatokból. „Tudtam, hol vagyok, de mégis, mintha egy másik bolygón lettem volna” – mondta egyszer egy kedves fiatal hölgy. Lehet, ezen a megtapasztaláson mosolygunk, de a valóságban ezek a felismerések azok, amik közelebb vihetik egymáshoz az embereket.
Vannak olyan pécsi helyszínek, amelyek különösen közel állnak önhöz? Melyek azok, és miért?
Számos ilyen van. Az útvonalon a két makett a Széchenyi téren és a Székesegyház mellett. Utóbbi nagy kedvencem a kidolgozottsága okán. Maguk a templomok, akár a katolikus felebarátaim vagy a zsinagóga, de számomra szüleim esküvőjének helyszíne a pécsi református nagytemplom. Számos Harmadik téri közösségi helyet megemlíthetnék, de ezeket egy tematikus kocsmatúra alkalmával majd bemutatom az érdeklődőknek. Ahova viszont kiszakadni járok a város betonrengetegéből, az a Tettye, tavasszal, főleg májusban, és hát, maga Pécsvárad. Teljesen más mikrokozmosz.
Pécsnek miben kellene fejlődnie abban, hogy a látássérültek könnyebben élhessék a mindennapjaikat?
Ez a kérdés, nem pusztán Pécs-specifikus, de mindenütt hasonló receptet mondanék. Elsődlegesen az emberek szemléletének változásán múlik minden. Megismertetni az embereket a fogyatékosok kihívásaival, megértetni embertársainkkal, hogy az akadálymentesítés nem kizárólag nekünk, érintetteknek, elsődleges címzetteknek előnyös, hisz a rámpáért a kerekesszékeseken kívül nem egy babakocsis kismama, vagy járógipszes lábú mondott köszönetet, a bútorcipelőkkel együtt. Persze, a fizikális akadálymentesítés mellett ott van a többi szegmens, ahol az elsődleges főszereplő maga az ember. Mert gondoljunk bele, ha az ügyintéző nem tudja magyarról magyarra lefordítani nekünk az űrlapot, ha a honlapszerkesztő informatikus nem törekszik a felolvasó szoftverrel kompatibilis felületet kialakítani, akkor meg vagyunk lőve. Nekem van egy közel huszonhárom éves jogviszonyom az oktatásügy több szintjével, de most először történt meg velem, hogy az egyik oktató amikor megosztotta velünk az óráinak diáit, az e-mailjében külön figyelmet szentelt nekem, az egy szem látássérült diákjának, és átkonvertálta az egész anyagot Word fájlba, hogy akadálymentesen tudjam használni. Ez a gesztus, mivel nem érzem természetesnek, még most is, ahogy felidézem, meghökkent. Ez az, ami valójában elsődlegesen kell. Annak éreztetése, hogy az akadálymentesség természetes, és ugyanúgy emberként, nem pedig gyámolítandó felnőtt gyermekekként kezelnek minket, persze, figyelembe veszik a korlátainkat.
Az érdeklődése rendkívül széles körű, politológus és jogász végzettséget szerzett, a Ki-Látás Alapítványban is dolgozik, érzékenyítő foglalkozásokat tart, színészkedik, idegenvezet… Mesélne ezekről?
Huh, Ez egy másik cikk tartalma lenne… Nem lehet röviden beszélni erről. A politológia a közélet iránti nagy érdeklődésemből jött, az általános és lassan két szakjogász diploma a vakságomból. Nekünk, fogyatékossággal élőknek, idejekorán van egy felismerésünk: „Kétszer többet kell teljesítenem, ahhoz, hogy számba vegyen a társadalom, a munkapiac.” Tudtam, hogy mezei politológiával nem rúgok labdába, ezért kerestem megfelelő szakpárt. Hogy miért a jog lett ez, holott a pénzügy jobban vonzott, hisz aki mézzel dolgozik, megnyalja az ujját, ahogy mondta egy kedves tanárom, az hosszú történet. Az egyik ok, hogy megtetszett a szakma szemlélete. Van egy látásmód, és ehhez van egy zsinórmérték, egy alap, amire hivatkozhatok. Kisarkítva: „Amit a törvény mond, az van és kész, de amit a mögöttes norma mond, azt kell érvényre juttatni.” Ezért is örülök annak, hogy a nemzetközi állatjogi szakjogász képzést elvégezhettem, mert a néma élőlények jóllétéért, nem jólétéért, nem véletlen a két l betű, sokat kell még tenni. A most végzett Nagy Nyelvi Modell, köznapi nevén Mesterséges Intelligencia szakjogász képzés pedig a jelen és közeljövőnk legfontosabb területén ad olyan képességeket, ahol az esélyegyenlőség témaköre már nem pusztán szűk értelemben a hátrányos helyzetűek, hanem jóval tágabb értelemben mindannyiunk közös ügyévé válik. Én azt az elvet vallom, hogy ami változást nem tudsz megállítani, állj annak az élére, hogy ne sodorjon el. Most az erkölcsi hanyatlásról ne beszéljünk, sehogy sem érdemes abba bele keveredni.
A Ki-Látás mellett a Vöröskeresztnél is dolgozom, hivatásos szemléletformálóként, az érzékenyítés szót nem szeretem, mert én nem megríkatni és toleránssá akarom tenni az embereket, hanem fel szeretném hívni a figyelmet képességeinkre, lehetőségeinkre. Jelen pillanat a közigazgatás nehéz terepén ténykedek főállásban, és mint egyéni vállalkozó idegenvezetéseket, kvízeket és jogi elemzéseket, tanulmányokat készítek. A színészkedésre, melyet a gimnázium utolsó évétől még idősebb Bagossy László keze alatt kezdtem el, majd egyetem első évétől a Janus Egyetemi Színházban űztem, sajnos legnagyobb bánatomra nincs már időm, pedig igen vágyódom az alkotás élményére. Kell a képzőművészet számomra.
Összefoglalva: Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, rengeteg területen próbálok helyt állni, hogy ne legyek kiszolgáltatva, és hogy bizonyíthassam számos más sorstársamhoz hasonlóan, hogy igenis meg tudjuk helyünket állni a nagyvilágban. Még ha nehezített pályán is kell tevékenykednünk.
Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Családalapítás, gyermekem, gyermekeim, tisztességes felnevelése, egy működőképes vállalkozás összeeszkábálása, tisztességes karrierút megteremtése, de ami a legeslegfontosabb, embernek maradni. Ez a legnehezebb. Sokszor követtem már el hibát, néha a jószándéktól vezérelten is, és tudom, később is fogok. Ezt kell kezelnem, és csökkenteni a hibáim súlyát. Amennyire azt képességeimből telik.
Korábbi cikkeinkben bemutattunk már szokatlan munkát végzőket, így női burkolót, hegesztőt és női kamionsofőrt is.
