Nem gyerekeknek valók az eredeti Grimm mesék

A világ leghíresebb mesekönyvének története az 1800-as években kezdődött, amikor is a Grimm testvérek elkezdték összegyűjteni a német folklór népmesei hagyományait, írja a National Geographic.

A népmesék egykorúak az emberi civilizációval. Hamupipőke története például az ókori Kínában és az ókori Egyiptomban is ismert volt. Az elbeszélés részletei persze a mesemondó kulturális eredetétől függően változtak, Egyiptomban a lány papucsai vörös bőrből készültek, míg Nyugat-Indiában a kenyérfa, nem pedig a sütőtök alakul át hintóvá. A Hamupipőke korabeli története, amely Jacob és Wilhelm Grimm német népmese-gyűjteményében jelent meg 1812-ben, különbözik a ma olyannyira kedvelt Disney-változattól.

A Grimm testvérek hősnője, Hamupipőke kívánságai nem a tündér keresztanya pálcájának varázsütésére valósulnak meg, hanem az anyja sírján növekvő mogyorófa varázsereje segíti, amelyik a lány fájdalmas könnyeiből kel életre. Amikor a herceg felkeresi az arany, és nem üvegcipővel, a mostohanővérek nem sivalkodnak, hanem a mai gyerekeknek talán horrorisztikusnak tűnő öncsonkítást hajtanak végre a céljuk eléréséért. Egyikük a sarkából, másikuk a nagylábujjából vág le egy darabot.

A Grimm testvérek nevéhez a világ egyik legbefolyásosabb és leghíresebb folklórgyűjteménye kapcsolódik, de a gyerekmesék jóval inkább a német kultúrát kutatók tudományos antológiája, és nem a fiatal olvasóknak való könnyed történet.

A kezdetek

A napóleoni háborúk (1803-1815) politikai és társadalmi zavarának közepette, amikor Franciaország meghódította a germán területeket, Jacobot és Wilhelmet a nemzeti érzület ösztönözte, hogy megőrizzék hazájuk örökségét. Német romantikus írók és filozófusok inspirálták őket, akik úgy gondolták, hogy a kultúra legtisztább formái a nemzedékről nemzedékre, szájról szájra hagyományozódott történetekben rejlenek.

Jacob és Wilhelm Grimm története is szegénységben kezdődik, hasonlóan sok mesehősükéhez. A testvérek egy év különbséggel születtek a Frankfurthoz közeli Hanauban. 1796-ban, néhány nappal azután, hogy Jacob 11 éves lett, apja tüdőgyulladásban váratlanul elhunyt, és a hatgyermekes család a szegénységbe sodródott. Két évvel később Jacob és Wilhelm elhagyták otthonukat, hogy a Kasselben lévő középiskolába járjanak. Ezt a kiváltságot, nagynénjeik anyagi támogatása tette lehetővé.

A diploma megszerzése után Jacob 1802-ben Marburgba költözött, hogy jogot tanuljon az egyetemen, Wilhelm pedig egy évvel később követte. Azzal a szándékkal iratkoztak be az egyetemre, hogy apjuk nyomdokaiba lépjenek a jogi pályán.

Népmesék vonzásában

Friedrich Karl von Savigny, a Marburgi Egyetem professzora felkeltette Jacob és Wilhelm érdeklődését a német történelem és irodalom, valamint a filológia új területe, a nyelv történeti szövegeinek a tanulmányozása iránt. Savigny bemutatta a testvéreket Clemens Brentano és Achim von Arnim tudományos körének, olyan német íróknak, akiket Johann Gottfried von Herder filozófus befolyásolt, aki a népi költészet újbóli felfedezését és megőrzését sürgette.

1805-ben Jacob Grimm Savigny asszisztenseként dolgozott Párizsban, dokumentumokat gyűjtve a német szokásokról, jogról és irodalomról.

Arnim és Brentano kiadtak egy régi német népdalgyűjteményt, és Brentano a Grimm testvérek segítségét kérte ehhez. A testvérek találtak néhány szöveget a könyvekben, de a szóban őrzött hagyományokra is figyeltek, és mesélőket kerestek a barátok, ismerősök körében. Az egyiküket, Dorothea Wild-t később feleségül vette Wilhelm Grimm. A Grimm-gyűjteményhez a leginkább hozzájáruló személy Dorothea Pierson Viehmann volt, akinek az apja a Kassel közelében található népszerű vendéglő tulajdonosa volt, és továbbadta a sok mesét, amelyeket az utazók elmondtak neki.

Boldog vég

1812-ben jelent meg a Gyermek- és Háztartási mesék elnevezésű gyűjtemény, amely azonban nem volt azonnali siker, de megalapozta a hírnevüket a népmesegyűjtés területén.

Több mint 40 éves alatt a mesekönyv hét kiadása jelent meg. A végleges kiadás, amelyet 1857-ben jelentettek meg, a legismertebb, és stílusát, valamint tartalmát tekintve is jelentősen különbözik az elsőtől. A testvérek azt állították, hogy a történeteket „pontossággal és igazsággal” gyűjtötték anélkül, hogy saját részleteket adtak volna hozzá. A későbbi kiadásokban viszont Wilhelm kibővítette az eredetileg rövidebb prózai részeket, és módosított is rajtuk, hogy a sötét, tragikus történetek könnyebben feldolgozhatóak legyenek a gyermekek számára.

1815 elejétől illusztrációkat is adtak a könyvekhez. Az első kiadás történetei tehát hűebbek a szóbeli hagyományhoz, mint az utóbbié, amely Wilhelm adaptációival együtt inkább irodalmi megközelítést kínálnak.

Kiemelt kép: Youtube