Az elmúlt hetekben két olyan lakossági bejelentés is érkezett a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságára, amely arról szólt, hogy hiúzt pillantottak meg az út mentén az arra autózók, írja a BNPI honlapja.
Ez azonban több, mint szerencse, mert a hiúzt, életmódjából adódóan szabad szemmel megpillantani szinte lehetetlen.
A hiúz úgynevezett élőhelyspecialista faj, azaz a zárt és lehetőleg bolygatatlan erdőségeket önszántából nem vagy csak nagyon ritkán hagyja el. Számára a nyugalomnak nagyon fontos szerepe van, az embert, az emberi zavarást nehezen tűri. Élete nagy részében magányosan él a maga választotta lakóterületén, emiatt nevezi a szaknyelv területtartó fajnak.
A hiúz viszonylag nagy területen vadászik, mozgásterülete elérheti akár a 60 km2-t is. A szerencsés megfigyelők néha utakat keresztező példányait pillantják meg. Zsákmányolása során kisebb távolságokat tesz meg, mint a farkas, több napig az elejtett préda közelében marad.
Hiúzt látni szinte lehetetlen. Éles szeme, kitűnő hallása biztosítja számára azt, hogy már messziről észlelje az ember közeledését és még időben, hangtalan puha lépteivel elhúzódjon onnan. Gyakorlatilag esélytelen, hogy szabad szemmel megpillanthassa valaki őfenségét az erdőben. A nagyon szerencsések azonban a téli, havas erdei utakon vagy azok szegélyén megpillanthatják nyomait.
A hiúz elülső lábain öt, míg a hátsókon csak négy ujj található és nyomképében is négy ujj lenyomata látszik. Lábnyoma a macskafélékre jellemzően kerekded, 5.5-7.5 cm széles, kétszer-háromszor nagyobb a vadmacskáénál. A nyomképén karmok lenyomatait csak nagyon ritkán láthatók, mivel azok behúzhatók, ezért nem látszanak. A karmait leginkább zsákmányoláskor használja, de kaparásai megfigyelhetők a karomélesítő fák törzsein is. Többnyire éjszaka jár zsákmánya után, táplálékának jellemző fajait a rágcsálók, a mezei nyúl, az őz, hegyvidékeinken muflon, ritka esetben szarvasborjú adja. Mivel jellemzően magányosan vadászik, ezért kifejlett, egészséges szarvasra ritkán támad. Zsákmányát általában lesből figyeli, lopva cserkészi be és rövid, de gyors vágtában ejti el.
A Kárpát-medencében az eurázsiai hiúz kárpáti alfaja él. Az 1930-1940-es években szinte teljesen kipusztult a Kárpátokból. Csak jóval a második világháború befejezése után, az 1890-as évektől kezdett megerősödni az állománya, nem utolsó sorban az akkortájt életbe lépő szigorúbb csehszlovákiai jogi védelemnek. Magyarországon is ekkortól jelentek meg tartósan példányai, bár szaporodásáról még sokáig nem lehetett hallani. 1988 óta védett jogi státuszt kapott – 1993-tól pedig fokozottan védett, pénzben kifejezett értéke jelenleg 500 000 Ft.
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának felvételei alapján elsősorban a Bükk, a Heves-Borsodi-dombság, és szlovák-magyar határon Nógrádban, valamint és Mátrában élnek rejtőzködő példányai. Országosan pedig a Börzsönyben, az Aggteleki-karszton és a Zemplénben élnek magányos egyedei. Optimista szakmai vélemények szerint több szaporulat is volt az elmúlt években, ami mindenképpen a faj tartós megtelepedésének a bizonyítéka, de mindösszesen 15-20 hiúzt jelent országos szinten. Európában mintegy 3-4000 példányt valószínűsítenek és ennek mintegy harmada él a kárpáti régióban.
A hiúz tél végi párzási időszaka a ,,pacsmagolás”. Ilyenkor a hímek egy különös, kicsit hörgésszerű hangra emlékeztető nyávogással csalogatják magukhoz a nőstényeket és egy számukra oly kedves udvarlással veszik rá a párzásra. A mintegy két hónap múlva születő hiúz kölykök már nyolchetes korukban fogyasztanak húst, ugyanakkor 2-5 hónapos korukig szopnak is és a következő szaporodási időszak végéig anyjukkal maradnak. Remélhetőleg minél többen megérik közülük az ivarérett kort és hosszú évtizedekig otthonra lelnek hazánkban.
Kiemelt kép: Unsplash.com
