Lovas Zsuzsanna miniatűr világaira egy internetes barangolásom során bukkantam rá. Először azt hittem, valódi dolgokat fotóz, és csak több kép megnézegetése után tudatosodott bennem, hogy amiket látok azok mini valóságok, zseniálisan megalkotva. Azonnal tudtam, hogy meg kell kérdeznem Zsuzsannát, hogyan, miért, miből alkotja élethű miniatűr világait.
Kezdetekről, alkotásról beszélgettünk, s közben azt is megtudtam, hogy a miniatűrök mellé Zsuzsanna olykor novellákat is ír.
Zsuzsanna úgy emlékszik, már gyerekkorában is nagyon kreatív volt. Előbb kreatívan tudott rosszalkodni, majd elkezdett mindenféle dolgot kipróbálni. Volt, hogy azt gondolta, a babák haja is visszanő, mint az embereknek, így bátran fodrásznak képzelte magát.
Máskor varrónőnek, akkor a babák haja után a ruhatára egy része esett áldozatul. Később a középiskolában is mindig volt valami kreatív ötlete, például kartonból készített az osztálytársainak tolltartót. Összességében róla igazán elmondható, hogy alkotás utáni vágya elég korán megmutatkozott.
Felnőve egy ideig festett, de nem bírta a hajtást. Nem volt képes megrendelésre gyártani. Erre akkor, a ,,sorozatgyártás” alatt jött rá, és egy idő után már nem tudott ecsetet sem a kezébe venni.
Miniatűr világom létrejöttét a kislányomnak köszönhetem. Elég hamar rájöttem, hogy nem szeretnék, műanyag, rózsaszín-lila babaházakat venni, hiszen soha életében nem fog hasonlóval találkozni. Ízlésrombolónak is gondolom őket, ezért elkezdetem élethű babaházakat és szobákat készíteni neki kartonpapírból. Miközben nőtt a babaszobák, üzletek száma, felmerült bennem az ötlet, hogyha nem kellene a játszó funkciónak is megfelelnie a szobáknak, sokkal élethűbb dolgok készülhetnének. Amikor a kislányom kinőtt a babaházakból, akkor kezdődött el a miniatűrözés
– mondta el Zsuzsanna.
Az első miniatűrök végül 4 évvel ezelőtt készültek el. Alapjuk faipari hulladék vagy karton. Ezen kívül süthető gyurma, akril festék és különböző kacatok is belekerülnek egy-egy alkotásba.
És, hogy honnan merít ihletet Zsuzsanna?
Az ihlet egy nagyon furcsa dolog, múzsa asszony sokszor meglepő formában talál meg, legtöbbször álmomban. Régebben egy papír és egy ceruza volt az ágy mellett, mert reggelre rendszerint elfelejtettem, mit súgott nekem. Mostanában a férjemnek szoktam elmesélni, mit láttam, de egyre jobb leszek abban, hogy ne feledjem reggelig ezen furcsa találkozások emlékét. Aztán van olyan is, amikor a történet vagy mese születik meg előbb, később jön a miniatűr hozzá. Illetve ott vannak azok a diorámák is, amik a múltamban látott dolgokat elevenítik fel. Ezekből van a legtöbb, de mostanában sokszor támad kedvem némi irodalmat is csempészni egy-egy alkotás mellé, és szerencsére sok befogadó embert megtalálnak a történetek is
– árulta el Zsuzsanna, aki azt is elmondta, valószínűleg azért jelenik meg neki a múzsa asszonyi formában, mert csak egy másik nő lehet felkészült ellenfél, amikor azt válaszolja egy-egy ötletre, hogy ezt képtelenség megvalósítani.
Csak egy asszony képes, arra, hogy a legjobb pillanatban gúnyos mosollyal az arcán, mondja: -nem vagy elég jó, ha meg sem próbálod!
A miniatűrök elkészülési ideje sok mindentől függ, általában 4-5 nap alatt készül el egy-egy alkotás. A járvány előtt Zsuzsanna rendszerint este 8-9 körül kezdett el alkotni, és éjfél-1 óráig csak ezzel foglalatoskodott.
Sokszor szoktam mondani, hogy én tv-nézés helyett, minizek. Ez nyugtat meg. Szerencsére az emberek az esetek nagy részében értik, és elfogadják az alkotásaim. Persze van, amikor azért születik meg egy dioráma, hogy közöljön valamit, néha pedig azért, hogy határokat feszegessen, mert múzsa asszony szeszélyes teremtés. Mint ahogyan én is
– árulta el Zsuzsanna, aki hozzátette, azért szereti a határokat feszegetni alkotásaival, mert szeret olyan megosztó miniket készíteni, amik elgondolkodtatják az embereket. Ezért is született alkotása a szegénységről is.
Szerinte ugyanis a szegénység nem szégyen, hiszen körülöttünk van, mindennap találkozunk vele, ahogyan a piszokkal is. És bár mindenhol gyönyörű tisztaság van, és a virtuális világban csak csillogó életeket látunk, azért mindenki ismer valakit, akinek az ismerősének a szomszédjának a rokona pont ilyen körülmények között él. Így pedig erről igenis beszélni kell.
Zsuzsannának a miniatűr készítés terápia. Állítja, türelemre trenírozza magát azzal, hogy apró dolgokat alkot, s ez a mai rohanó világban nem rossz dolog.
Kevés idő jut mindenre. Folyton rohanunk. Novellákat is azért írok, mert azt gondolom, talán egy-egy rövid történetre még van ideje az embereknek. Olykor ezekhez a történetekhez születnek meg a miniatűrök is. Most is éppen A táncoló szegek novellámhoz fogom elkészíteni az abban szereplő műhelyt, de több minden is van ezen kívül a fejemben
– árulta el Zsuzsanna, akinek A táncoló szegek című novelláját most csatoljuk is, hogy mindenki elolvashassa. Remélhetőleg hamarosan miniatűrben is viszont láthatjuk majd a kis műhelyt.
A táncoló szegek
A mester szép komótosan kezdte rendszerezni a szerszámait. Az utóbbi időben mintha a kis műhely egyre kaotikusabbá vált volna, pedig a megrendelések száma nem nőtt, inkább egyre kevesebben keresték meg. Divat lett kidobni a dolgokat. Sokszor csak a nosztalgia miatt üldögélt naphosszat a kis helyiségben. Gondolatai ilyenkor a múltban révedtek.
Szombaton mindig ott töltötte a kora reggeleket is. Hajnalban amikor az asszony még az igazak álmát aludta, már úton volt.
A pékség előtt elhaladva, mindig kapott friss édes zsemlét, ahogyan az újságos is jókedvűen köszöntötte és még a bodega kinyitása előtt odaadta neki a hétvégi újságot.
A presszó már zárva volt, csak a szomszédos faluból átbicikliző fiatal asszony takarította és szellőztette a dohányszagú mulatót. Éjszaka ismét nagy dinom-dánom lehetett, gondolta a mesterember, elnézve a hatalmas kukászsákokat, amiket amaz unottan cipelt ki a bolt ajtaja elé. Mikor meglátta az öregurat, mosolyra szaladt a szája és egy papírpohárban kávét hozott neki. A szombatok mindig így indultak. Kávéval, édes zsemlével, az újsággal, és persze a kis műhely rendezésével.
Szép komótosan, hiszen ilyen nagy munkához, előbb szüksége van az embernek egy kis lélegzetvételnyi időre és rákészülésre… éppen csak annyira, amíg az édes zsemle darabok felszívták a kávé utolsó cseppjét is, és eközben az agytekervények is jól laktak az újságban talált betűkkel. E folyamat után lehetett csak nekikezdeni a nagytakarításnak.
Az öreg előbb minden szerszámot ami szanaszét hevert, behajított egy erre a célra tartott faládikába. Régebben mintha a nap végén minden visszakerült volna a helyére, de mára már csak szombat reggeleken kerített erre időt. A régi kopott munkapultot, előbb egy ovális fejű kefével, majd egy hagyományos seprűvel seperte le, a végén pedig egy nedves rongy segítségével törölte tisztára. Ez volt mindig az első amit elvégzett, még annak ellenére is, hogy később pont ugyanitt válogatta szét az eszközöket, így a munka végén mégegyszer újra le kellett tisztítania.
Az egész helyiség nem volt nagy. Alig tudott az öreg három lépést megtenni, ezért ügyes elrendezésre volt szükség, hogy minden holmi elférjen benne. Maga a műhely régebben egy pince volt, amit az akkori tulaja, kacatok tárolásra használt. Az utcáról egy lépcsőfok vezetett le az egykori tárolóba. A falait fehérre meszelték, de idővel, itt-ott megkopott a mészréteg, és erős repedések hálózták be a falat. A hely döngölt aljzatát, natúr fapadlóval takarták le. A padlón rengeteg sérülés és rés volt, a kiszáradt, faanyagot megviselte a munka és az idő nyoma. A falakon körben, felakasztva tárolta az öreg a legfontosabb szerszámokat. Külön részen voltak az apró alkatrészek is, kis faládikókban. A nagy vaskos munkapadon mindig pihent valami, ami arra várt, hogy befejeződjön az átalakulása.
A keskeny pinceablakon alig jutott be fény ezért az öregnek mindig lámpát kellett kapcsolnia, ha munkába kezdett. Egy régi fali lámpa volt az egyetlen fényforrása, ami a lejárat melletti kapcsolótól volt nem messze. Ez alatt állt egy kisebb munkaasztal, ahol a finom aprólékos műveleteket végezte. Az asztal egyik sarkában tartotta a faragasztó keverékét és a vonalzóját, amit saját maga készített még tanoncként egy falécből. A ceruzákat is itt tartotta egy konzervdobozban, radírokkal, és egyéb kacatokkal elvegyítve. A másik sarokban volt az aznapi itókája, egy dobozban, amibe a felesége egy kockás kis kendőbe, folpackba tekerve, némi elemózsiát is csomagolt. Általában ennél az asztalnál reggelizett.
A fal másik oldalán rendezetlenül hevertek az előző munkákból megmaradt faanyagok. Ez a kupac időnként eltűnni látszott, de aztán mégis mindig visszanőtt, amíg az öreg meg nem elégelte és valamit nem készített belőlük. Általában fa dobozok vagy keretek születtek a falécekből, esetleg ruhafogas, de előfordult olyan is, hogy apró fűszertárolóval lepte meg az asszonyokat, akik a férjükkel betértek hozzá egy kis csevegésre. Ezen asszonyok némelyike, később megjelent valami aprósággal, házi lekvárral vagy friss tojással viszonozták az öreg kedvességét. Falun ez így volt szokás. A kis műhely közepén vastag fából készített munkalap foglalta a legnagyobb helyet, az egyik oldalán a régi satuban mindig volt valami befogva. Rengeteg szép emléke kötődött ehhez a munkalaphoz, amit takarítás közben sokszor újra és újra végigvett aprólékosan, időnként összekeverve a részleteket.
Ahogyan a gondolatok kuszasága kibogozódni látszott a munka közben, pont úgy rendeződtek a szerszámok is a kis műhelyben.
Az öreg egy pillanatra megpihent, lassabban mentek már a dolgok, nem is volt már sietős neki. Pedig az idő haladt, változást hozva a maga megszokott módján.
Gondolatait megtörve egy szőke copfos kislány robogott le a lépcsőn a nyitott ajtón és mindennemű magyarázat nélkül az öreg markába nyomott egy aprócska dolgot. Az öreg nem szólt semmit, lassan komótosan az orrára helyezte a szemüvegét, mert a fa dolog igen aprócska volt, az öreg pedig már nem látott jól. Egy pici ágyacskát tartott a tenyerébe, aminek az egyik oldala leszakadt. Ekkor nézett először az öreg a kislányra, és már éppen szóra nyitotta volna a száját, számon kérve a kis kócost, hogy micsoda dolog köszönés nélkül csak így letámadni az embert, amikor meglátta, annak potyogó könnyeit. A fiókjából előhúzott hát egy zsebkendőt és a leánynak adta, majd rekedt hangon, egészen halkan kezdett beszélni a gyerekhez.
– Jó reggelt gyermekem. Úgy látom korán keltél. Megmondod kihez van szerencsém?
A kislány halkan, szipogva válaszolt.
– Jó reggelt! Kati vagyok. Tetszik tudni, nemrég költöztünk ide, ott a sarkon lévő házba. Költözés közben eshetett le a babaházam. De csak most jutottunk el ehhez a dobozhoz. Sok minden tönkrement benne, de talán az ágy a legfontosabb. Nélküle nem lesz hol aludnia a babámnak. Nekem is először az ágyam került be a szobámba. Napokig nem is volt másom. Még a játékaim sem. A szüleim azt mondták nekem, hogy a többi dolog egyenlőre nem fontos, majd ha oda jutunk…. egy hétig nem is volt más a szobámba, csak dobozok és az ágyam!
Az öregnek nagyon tetszett a kislány okfejtése. Egy darabig vizslatta a gyermeket, majd újra a kis faragott ágyra esett a tekintete?
– És mond csak gyermek, megvannak a letört részei is az ágyikónak, vagy készítsünk közös erővel egy egészen újat abba a házba?
A kislány szeme azonnal felcsillant!
– Lehet olyat is? – kérdezte mostmár egészen vidáman.
– Persze. -felelte az öreg. – De ahhoz az kell, hogy lerajzold nekem milyen ágyneműje van a babádnak. Vagy, hogy milyen ágyra gondoltál? Ha esetleg nem ugyanilyet szeretnél…. Na, mit gondolsz? – kérdezte most már nevetve a mester.
– Lehet olyat is? – kérdezte hitetlenkedve ismételten a gyermek.
– Miért is ne lehetne, mondtam csak rajtad múlik! – felelte türelmesen az öreg. – Most pedig szaladj gyorsan haza, vedd elő az összes színes ceruzádat és egy papírost. Rajzold le nekem az elképzelt bútort, én pedig elkészítem neked. De csak pár nap múlva lesz kész, addig is adok neked egy átmeneti ágyat, azon elalhat a babád kényelmesen, míg el nem készülünk.
Azzal a sarokból kihúzott egy 2 cm vastag fa lécet és levágott belőle egy téglalapot. Az egész csak egy fadarab volt, de az öreg olyan mesét kerekített a fadarab mellé, hogy abban nem volt hiba. A végére még került két szeggel egy ágytámla is. Ezzel bocsátotta útjára a kislányt.
A kislány sietve hazaszaladt. Az öreg folytatta a takarítást, de a munka valahogyan nehezen ment. Percenként leste az ajtót, hátha megjelenik a kis cserfes, hogy szint vigyen újra a műhely egyszínűségébe. Nem is telt el sok idő és a kis copfos komoly tekintettel egy hatalmas papirossal a kezében az ajtóban toporogva figyelte az öreget.
A mesterember várt, pedig legalább annyira izgatott volt ő is, mint a kislány. Várta, amaz hogyan kezd bele a mondandójába. Egy darabig még toporgott Kati, majd félősen odaköszönt az öregnek.
– Csókolom bácsi, megjöttem, ahogyan megbeszéltük.
A mester ekkor felé fordult, odalépett az asztala előtt álló székhez, komótosan elhelyezkedett, az orrára biggyesztette a szemüvegét, és csak ekkor szólalt meg.
– Na lássuk csak azt a tervet! – mondta.
Kati felhúzta a szemöldökét és kérdően nézett a férfira.
– Miféle tervre tetszik gondolni? Én csak lerajzoltam az egész szobát, nem csak az ágyat, mert az úgy magában nem volt szép! Mindent pontosan lerajzoltam!
Ezzel az asztalra tette óvatosan a papírt, minden sarkát aprólékosan kisimítva, mert a nagy szaladásban egy picit bizony meggyűrődött a papiros.
A lapon egy gyermeki kézzel ábrázolt szobát látott. A falakon rózsaszín és zöld virágokkal tarkított tapéta volt. Az egyik oldalon egy aprócska kétajtós szekrény állt, vakító kék színű. Mellette volt az ágy ezt a kislány sárgára színezte. Majd következett egy kis asztal, ami mellett két szék állt. A szoba közepén egy kis szőnyeg is volt, és az ablakban mintás függöny is.
– Hmmmm, nem is rossz tervrajz.- mormogta a mesterember. – Segítenél nekem? Nem mindent értek, de ez nem a te hibád. Tudod már öregszem és rosszul is látok. Elmondod az ágy miért sárga és a szekrény miért kék? – kérdezte kedvesen az öreg.
– Hát persze! – kezdett bele lelkesen a magyarázatba a kislány…
– Azt tetszett mondani, hogy lehet újat is választani, én pedig azt gondoltam, hogyha az ágy új lesz, talán lehetne a szekrény is új. De mivel nem beszéltük meg, így a régi kék szekrénnyel rajzoltam. Az apukám nemrég vett egy teljesen új ágyat az interneten és ahhoz is adtak teljesen új szekrényt, sőt még egy kis komódot is, ami igazából egy kisebb szekrény, csak a szüleim hívják komódnak. Nem is értem miért…. Ezért gondoltam én is, hogy talán lehetne… de ha mégsem, akkor maradna a régi kék. Szabad?- kérdezte szégyenlősen.
Az öreg egy pillanatra elmosolyodott, majd komoly arccal szólt a gyermekhez.
– Hát éppenséggel lehet, ha üzletet kötünk. Mondjuk segítesz nekem ma kitakarítani a műhelyet, majd a következő két szombaton is, és ezen a két hétvégi napon elkészítjük közösen azokat a bútorokat.
A kislány ezt meghallva örömtáncot járt a kis helyiségben, majd néhány perccel később már mint egy kiskatona leste az öreg összes utasítását. Amíg a gyermek táncolt a mester gondolatai akörül jártak, milyen munkát adhat egy ilyen aprócska leánynak. Ekkor eszébe jutott a papír dobozokban régóta kiválogatásra váró rengeteg szeg.
Előszedte hát az apró és nagyobb papír dobozokat, és kiborította a tartalmukat az asztalra. Egészen sokféle szög hevert a papírlapon, amit az öreg az asztalra tett, hogy megvédje azt az esetleges sérülésektől.
A kislány pedig nekikezdett az erős koncentrációt igénylő feladatnak, mert bizony ezek a szegek nem akartak egymásra hasonlítani, mintha direkt bosszantani akarták volna az apró gyermeket. Volt nagy kalapos vékonyka, de akadt vaskosabb donga lábú is, ami alul görbült csak. Aztán ott voltak az öregek, akiknek már meghajlott a hátuk. Voltak fényesen ragyogó peckes szegek, de előfordult megbarnult, rozsdás szög is. A kislány ezeket sokat napozó szegeknek nevezte el. Őket nem kedvelte, mert ha hozzájuk ért úgy pergett róluk a rozsda, mint a hámló bőr róla pár éve, amikor csúnyán megégett a napon. Aztán voltak a gyermek szegek, kisebbek és nagyobbak vegyesen. Ezek iskolások voltak. A tanáruk egy félig meghajlott kalapú szög lett. Amit a kislány azért választott tanítónak, mert szerinte Márti néni haja is pont így állt reggelente az iskola kapuban, ha szeles volt az idő. Ezt többször ki is hangsúlyozta a mesterembernek, miközben Márti néni szeg a kis iskolásokat sorban állásra és csendre utasította. És ahogyan nőtt egy-egy kupac úgy születtek újabb nevek és történetek a szegek és az öreg legnagyobb örömére. Mert bizony az öreg már régen szórakozott ilyen jól.
Különösen jól esett a takarítás ezen a mesékkel szőtt, szeges, kislányos szombaton. És lassan tényleg minden szög talált társat magának és egyik sem volt többé magányos, sőt idővel kisebb csapatok keletkeztek, mert a kis copfos szépen haladt a válogatással.
Egyszer csak Kati felkiáltott! Az öreg majdnem szívinfarktust kapott, mert egy pillanatra azt hitte baja esett a kis mesemondónak, de amaz szinte extázisban kiabálta ekkor:
– Táncoló szegek! – Az öreg nem is értette egy pillanatig miről beszél neki a gyermek. A kislány egy kupac szeget tartott a kezében, amik egy mágnes darabon csüngve, hosszú láncot alkotva, valóban mintha táncoltak volna, egymásba és a mágnesbe kapaszkodva.
A kislány kacagva billegtette, jobbra, balra a népes seregletet, egészen addig míg egy nagyobb csapat le nem vált a többitől. A gyermek kacagása betöltötte a pici teret, ami az öreget is nevetésre bírta, pedig az öreg komoly ember hírében állott a faluban. Most mégis a nevetés könnyeivel küzdött, ő is és a gyermek is.
Egészen délig dolgoztak így egymás mellett. Mikor delet ütött a falu templomának harangja szépen komótosan elpakolták a szétválogatott szegeket, a maradékot félretették a megállapodás szerinti következő szombatra, és elbúcsúztak egymástól.
Az öreg egész héten várta a szombatot, pedig a kis Kati, amikor tehette integetett az öregnek a délutáni sétára induló osztály soraiból, akinek ilyenkor véletlenül, mindig a műhely előtt akadt dolga. Volt hogy záráskor beszaladt egy percre a kislány a mesterhez, csak köszönni, és már rohant is tovább haza, a mester pedig bezárta a műhelyet és ő is útnak eredt.
Az öregúr a következő szombaton két édes zsemlét kért a péktől, aki furcsán nézett rá. Már megszokta, hogy csak egyet visz.
A kávé mellé kért egy kis dobozos rostos levet is, amire a mulatót takarító asszony sejtelmesen mosolyogni kezdett, de azért kivitt az öregnek egyet. Csak az újságosnál maradt minden a régi. A betűk ugyanazok voltak, csak a sorrendjükön változtattak a firkászok, és a műhely reggeli nyitási ideje sem lett máskorra téve.
Valamikor nyolc óra körül, mikor a mester már benne volt nagyon a rendrakásban és a gondolatokban, a kis cserfes gyermek is megjelent, újra szint varázsolni a műhely kopott falai közé. A szegek pedig válogatódtak, a kis bútorok készültek, ahogy a megállapodásban állt. Csak az együtt töltött, rendrakós szombatok nem fogytak el.
És, hogy valóban megtörtént-e ez a szombati eset, vagy csak megint miniatűr világom alkotása közben kelt szárnyra a fantáziám, az maradjon az én titkom…
